John CarpenterrőlA százegyes szobaBékés Pál
Hollywood kevés rendezőnek ad lehetőséget arra, hogy tudatosan építse életművét. John Carpenter, a nálunk is ismert, horrorista filmográfiája azt bizonyítja, hogy ő nem tartozik a kevesek közé. Azt gyártja, amire a megrendelés szól, a változó thrillerdivatok hű követője. Nem tételezhető fel róla, hogy tudatosan fűzné egymáshoz horrorjait. Mégis, valamennyi filmje: egyazon elme terméke, így azután tartós vonzalma félreérthetetlen nyomot hagy produktumain. Például A rémület éjszakájának egyik jelenetében a mit sem sejtő gyerekek televíziót néznek, míg a szomszédban már arat a halál. Howard Hawks 1953-as Valami című horrorfilmjén borzonganak,- melyben egy meghatározhatatlan formájú, űrből jött szörnyeteg vadászata folyik, s melynek újragyártott változata, afféle túljavított utánnyomása évekkel később került ki Carpenter keze alól. E gondos idézet félreérthetetlenül előrevetíti, hogy már A rémület éjszakája (1978) idején forgatta fejében a Valamit (1982), s szellemileg A sötétség fejedelme (1987) sem áll távol az előző kettőtől.
Vannak a borzalomnak olyan szakértői, akikhez Carpenter csupán inaskodni járhat – s úgy tűnik, járt is. Például George Orwell. Az 1984-ben Winston Smith, a titkosrendőrség rabja előtt kínzója fölfedi a legrettenetesebb igazságot, a százegyes szoba titkát. „Azt kérdezted egyszer tőlem, hogy mi van a százegyes szobában. Azt mondtam akkor, hogy már tudod, mi van itt. Mindenki tudja. Ami a százegyes szobában van, az a legrosszabb a világon. A legrosszabb dolog a világon egyébként változó. Lehet az élve eltemetés, a tűzhalál vagy a fulladás, a karóba húzás vagy ötvenféle egyéb halálnem. Vannak esetek, amikor valami egészen közönséges dolog, még csak nem is halálos. A te esetedben a világon a legrosszabb dolog történetesen a patkány. Mindenki számára van valami elviselhetetlen, valami, amiről el sem tudja képzelni, hogy megtörténjék vele.”
Carpenter horrorfilmjeinek mintha ez a megállapítás volna a vezérfonala. Akárha O’Brianhoz, az 1984 titkosrendőréhez járt volna továbbképző tanfolyamra a tudni vágyó horrorista. Ám amíg Orwell titkosrendőre azért leplezi le áldozata előtt a halálbiztos psziché-őrlő technológiát, melyet vele szemben alkalmaz, mert az elmondás, a metodika ismertetése a felőrlés része, a horrorista kezében a know-how nem eszköz, hiszen a borzalom-érzet fölkeltése maga a vágyott cél.
Valamennyiünk tudatának mélyén ott lappanganak a fortyogó, feltörni kívánó rettenetek. A pszichoanalízis terminológiájával ős-énnek nevezett tudatréteg hemzseg az ellenállhatatlan félelmektől, a csupán a felettes én porkolábja által lakat alatt tartott hüllőktől, patkányoktól, ízeltlábúaktól, valamint a gyilkos vágyaktól, a túlvilág, a Sátán, a téboly, a széthullás iszonyatától. Ezek között vannak igen könnyen tetten érhetők, mondhatni kommerszek is. Érett, sok mindent kiállott emberek hökkentően nagy százaléka kezd verejtékezni a szobasarokban békén hálóját szövögető pók láttán, menekül, lábát kapkodva és sikongatva az egerek elől vagy küldi be gyermekét a vasárnapi állatkerti séta során egyedül a pálmaházba, mivel a terráriumba börtönzött mégoly ártalmatlan hüllőktől is olyasfajta gerincborzolódást érez, amit inkább elkerülne.
Előfordulnak természetesen rejtettebb és rafináltabb, ám mégis viszonylag kevés munkával kitapintható atavisztikus borzongások. A horrorista feladata, hogy minél mesteribben mixelje és adagolja az irracionális iszonyokat, minél sokkolóbban bombázza vele az erre vágyó közönséget. Természetesen ezt teszi Carpenter is, amikor nagy szakértelemmel tapogatja ki az érzékeny pontokat, s O’Brian szellemében igyekszik telibe találni minél szélesebb közönségréteg egyéni iszonyodásait. Így horrorfilmjei az orwelli százegyes szobában bemutatható sokféle legrosszabbnak valóságos lexikonává lesznek.
A központi gondolat, mondhatnók ideológia, mely a carpenteri horror hátterében lappang –, hogy el ne sikkadjon, alkalmanként egy-egy eliszonyodott szereplő a szemünkbe is mondja, – afféle különösebb mélységet nélkülöző falvédő-szöveg csupán, ám kétségkívül van bizonyos igazságtartalma, és megfelelő tálalás esetén igen hatásos. 1. A Gonosz legyőzhetetlen. 2. Bárhol és bármikor...
A második pont végéről nem véletlenül maradt le az állítmány. Bárhol és bármikor – ennyi elegendő. Véletlenszerű, megelőzhetetlen, feltartóztathatatlan és kikerülhetetlen. Ő, A Gonosz. S ha sikerül is útját állni, visszaűzni oda, ahonnan előbújt, a győzelem csupán ideiglenes lehet, a diadal pusztán illúzió, hiszen a Gonosz, mint tudjuk, legyőzhetetlen. A különfajta misztikus és irracionális hatások látszatra egységes mixtúrája mind-mind ezt hivatott alátámasztani. Lássuk a recepteket.
*
A rémület éjszakája egy tébolydába zárt gyilkos pszichopata őrült szökésének története (pszichológiai motívum), aki visszatér szülővároskájába, első (még gyerekkorában, Mindenszentek éjszakáján elkövetett) bűntettének színhelyére (krimimotívum: a gyilkos mindig visszatér). Kiássa a temetőből általa meggyilkolt nővérének sírkövét, s azt állítja újabb áldozatainak teteme fölé (klasszikus kísértetmotívum) s mikor kötőtűvel, majd hentesbárddal s egyéb átlag amerikai háztartásokban e célra rendszeresített eszközökkel föltrancsírozzák, majd végül slusszpoén gyanánt szitává lövik, mindannyiszor újraelevenedik (misztikus Sátán-motívum). Mindez klausztrofóbiásan szűk szobákban, szorongatóan keskeny lépcsőkön, alacsony terekben, javarészt egy-két effektből álló, minimálzenei aláfestéssel (a zeneszerző maga Carpenter, a sokoldalú horrorista), mígnem eljön a hosszan kitartott feszültséget oly jótékonyan feloldó mészárlás, melyet követően a műfaj apologétáinak nézete szerint megkönnyebbülten és megtisztultan távozunk, hiszen még mindig élünk, és ezúttal más halt meg helyettünk, valamint pszichésen is jó alaposan kitomboltuk magunkat. Csakhogy Carpenter, a rafinált horrorista ezt a nézetem szerint mégoly kétes fellélegzést sem engedélyezi számunkra. De erről később.
A rémület éjszakája II-ben (amelyet már nem Carpenter jegyez) az imént jelzett motívumelegy lényegében változatlan, a különbség csupán felületes és számszerű, amennyiben az alapfilmben mindössze három áldozat akadt a rém horgára, míg az újramelegített változatban tizen- vagy huszonhárom, ki győzné strigulázni a szikével földaraboltakat vagy egyéb módon kibelezetteket? Talán csak egy-egy ritka bájú fölvétel magaslik ki a film egészét elárasztó vérözönből, így például az elevenen megfőzött nővérke foszlós husikája – persze kinek-kinek gyomra szerint; van miből választani.
Carpenter természetesen másfajta receptekkel is előáll. A Valami (melyet utóbb ő maga is túlzottan nihilistának minősített, vélhetőleg az indította erre az önkritikus megállapításra, hogy a mű a magyarnál nyilván jóval edzettebb amerikai közönség tűréshatárát is túllépte, és ha nem is bukott, de nem hozta a megszokott és elvárt bevételt) a sci-fi és a horror azon jól bevált keverékéhez nyúl vissza, mely A nyolcadik utas a halált ma már klasszikusnak számító opusszá s egyben kasszasikerré tette. A történet (a már említett Howard Hawks-féle 1953-as Valami újraforgatása) sok ponton egyezik A nyolcadik utassal, ám amennyiben közelebb nyomul zsigereinkhez, hogy míg ott a szörny kívülről támadott, minduntalan új meg új alakot öltve, addig itt afféle obskúrus járvány formájában csap le az antarktiszi kutatóállomás személyzetére. Az űrből érkezett s a jégvilágba évezredekkel ezelőtt belefagyott arctalan rém, a Valami, képes minden egyes sejtjéből más és más formában újraépítkezni. Rátelepül a megtámadott szervezetre, és elemeiből építi újra önmagát, annak eszelősen torz formája gyanánt. Üzenet: a szörny bennünk lakozik. A kamera szétrepedő és szétnyíló testekben, húsokban, levekben, az emberi váladékok gyomorforgató mixtúráiban vájkál. Igazi trutymozi. Már-már kifejezetten derűs pillanata a filmnek, amikor az egyik kutató hirtelen rosszul lesz, az állomás orvosa szívmasszázst alkalmaz, ám a beteg (akit már megtámadott a Valami, vagyis ő maga is Valami) mellkasa beszakad. Az orvos könyékig süpped páciensébe, akinek mellkasa peremén sebtében fogak nőnek, leharapják az orvos kezét könyékig, s a doktor sikongva és vért fecskendezve alakul a szemünk láttára egy olyan zaftos és tocsogós izévé, ami a film címszereplője. A különféle keverések közös hiányeleme, hogy hagyományos értelemben vett főhősnek nyoma sincs. Itt csupán többé-kevésbé központi figurák vannak, akik azonban nem személyes képességeiknek köszönhetik, hogy megmenekülnek a rém karmaiból, csupán szerencséjüknek. Nem erősebbek, ügyesebbek, eszesebbek társaiknál, akik zombivá lesznek, feltrancsíroztatnak, vagy szétmállanak, óh, dehogy. Hiszen ha a Gonosz (lásd a fenti 1. és 2. pontot), akkor hiába bármi olyan személyes érdem vagy különlegesség, ami a főhőst a hagyományos értelemben főhőssé teszi. Akkor csupán a vakszerencse ítél. Ily módon a központi figura nem egyéb olyan szerencsés fickónál, aki ez alkalommal megmenekült, azonban tudnunk kell, hogy mivel a Gonosz legyőzhetetlen, majd a következő fordulóban fog elzombisodni, feltrancsíroztatni vagy szétmállani.
Carpenter horrorfilmjei a maguk metaforikus szintjén a lehető legdestruktívabbak. Saját jól körülírható értékkörén belül dermesztően pesszimista és embertelen valamennyi. (Csak remélni merem, hogy amidőn túllendültünk a korszakon, melyben e megállapítások egyben kötelezően negatív értékítéletnek is minősültek, magunk mögött hagytuk az éppily leegyszerűsítő ellenreakciót is, mely szerint destrukció és pesszimizmus – tekintve világunk állapotát – jogos, tehát fölmutatásuk pozitív érték.) Carpenter mindig megcélozza a jól ismert és várva várt pillanatot, amikor a néző a Gonosz vesztét követő pillanatokban föllélegzik, s az iszony éjszakáját követően földereng a rémmentes hajnal. Ám mindannyiszor becsap. Mindannyiszor jelzi, illúzióról van szó csupán.
*
Érdemes végigfutni e szempontból filmjei záró képsorain. A Valami végén az antarktiszi kutatóállomás két túlélője várja a megváltó fagyhalált. Egyedüli reményük, hogy a szörny velük együtt pusztul a hidegben. A rémület éjszakájának záró képsorában a szitává lőtt túlvilági pszichopata holtteste eltűnik. Ismét halljuk a már ismerős, vérfagylaló lihegést, és a tébolyult gyilkos szemszögéből látjuk az amerikai városka házait – tudván tudjuk, éppen kiválasztja következő áldozatát. A sötétség fejedelmében, miután a Gonosz elleni küzdelemből a maga módján részét kivevő pap a hordágyon elrebegi véleményét az egyház győzelméről, a központi figura, a tudós szépfiú sikoltva ébred, mert elevenen rothadó szerelmét vizionálta ágyába, s álmában az immár a Sátán birodalmába távozott leányt látja. A Gonosz tehát minden esetben (lásd 1. pont) és csak az alkalomra vár, hogy azután (lásd 2. pont).
A képi világ néhány sajátosságáról már szó esett a Valami kapcsán. De A sötétség fejedelme is az orwelli titkosrendőr instrukcióinak maximális figyelembevételével készült. Valóságos katalógusát nyújtja a zsigeri célzatossággal eltervezett snitteknek. Kiemelkedőt nyújtanak az alkotók a bogarak által csontig zabált ember, az elevenen elrothadás, valamint a hogyan kell egy egész biciklit belenyomni valakibe úgy, hogy a hátán jöjjön ki – kategóriájú jelenetekben. Jólesően elidegenítő, s egyben igen szórakoztató olvasmány a filmhez készített reklámfüzet, melyben az alkotók leplezetlen szakmai büszkeséggel vallanak művészetük titkairól. A sminkmester például imigyen vall az elevenen elrothadás titkairól: „A smink hús-utánzatú rétegekből és szaruból készült, zselatinszerű anyag segítségével; egyenletesen elhelyezett véres papír zsebkendőkből állt.” Nyomban föllélegzünk.
Ugyanilyen izgalmas háttér-információ, miként hajtott fel a stáb a dögvész ábrázolásához egy rovarszakértő segítségével 3000 hernyót, 30 000 hangyát, és 6000 büdösbogarat. A rovarszakértő egyébként már csupán azért is híve a filmes munkáknak, mert eredményeit az oktatásban is kamatoztathatja: „Sokkal többet mond az általános iskolásoknak, ha megkérdezem őket, emlékeznek-e a Lidérc az Elm Streeten jelenetére, vagy az Elszabadult indulatok című filmben arra a darázsra, mely Farrah Fawcettre szállt.” Ami engem illet, bizonyos vagyok benne, hogy a büdösbogár oktatásának leghatékonyabb eszköze A sötétség fejedelmének az a jelenete, amikor e bogarak felzabálják az egyik szereplőt, hogy csupán ruhacafatok maradnak belőle. Általános iskolásoknak kiemelten ajánlott, lévén, hogy felejthetetlen, és összehasonlíthatatlanul többet mond, mint egyetlen árva büdösbogár csak úgy magában.)
John Carpenter pillanatnyilag az USA filmiparának egyik sikerembere. Ontja a filmeket, s korántsem csupán horrort, hanem mesés sci-fit, akciófilmet, valamint ezek különféle keverékeit. Tökéletes mesterember, szinte nem tud hibázni. A fölényes technikai tudás, kamerakezelés, vágás, a ritka szakértelemmel szerkesztett, feszült húzd meg-ereszd meg mind-mind olyan szakembert mutat, akire nálunk csettinteni szokás: ez igen. Ez tudja. Igen, így kell ezt. De igazából mit is?
A Gonosz győzhetetlenségének hirdetőjéről két dolgot állíthatunk egyenlő súllyal: 1. hogy bizonyos értelemben realista, 2. hogy a Gonosz szolgája (vagy amerikaiasabb fogalmakkal élve felkent reklámszakembere, profi kampány-menedzsere).
Tudván tudom, egy bármely karakterű és kaliberű alkotó nyilatkozataiból semmi értelme következtetéseket levonni alkotásaira. Mégsem állhatom meg, hogy idézzem Carpenter egy, 1985-ben a Films on Screens and Video című szaklap számára adott interjúját, melyben összegezte mind a filmek világáról, mind a filmeken kívüli világról alkotott véleményét, – többnyire aforisztikus kinyilatkoztatások formájában. (Csupán emlékeztetőül: ebben az évben Reagan immár ötödik éve volt az Egyesült Államok elnöke és számos sikere ellenére a Khomeini-féle iráni vezetéssel nem jutott dűlőre.) Carpenter: „A teheráni balsikerért kárpótolt az, hogy az USA hokicsapata megverte a Szovjetunió hokicsapatát. Még ha két teljesen különböző birodalomról van is szó, a közvélemény szemében mégis összefüggnek. És ahogyan én látom: Reagan a csapatkapitány.” Nem volna e minden bizonnyal egy rossz kabaréműsorban is nehezen elsüthető gondolatmenettel semmi gond, ha mi itt, Közép-Európában – meglehet téves megszokások rabjaiként – ne tekintenénk a filmrendezőt gondolkodó lénynek, tekintetét a felület jelenségei mögé fúró, látni és láttatni kívánó embernek. Még kevesebb volna a gond, ha rálegyinthetnénk: butaságokat beszél, a filmjei olyanok, amilyenek, nem ért a politikához. De itt természetesen nem a politika számít, hanem a gondolkodásmód. Carpenter, a győztes horrorista egyáltalán nem intézhető el ilyen könnyen. Fontos jelenség ő, a siker-mítosz Reagan utáni újhullámának kreatúrája, egyszersmind modellje. A destruktív ideologikum csupán a sikerhez vezető út a destrukció világdivatja idején. A már említett cikk záró sora így szól: „Éreznünk kell, hogy győzni tudunk mint ország, és mint egyén egyaránt; hogy sok pénzt csináljunk, és azok legyünk, akik lenni akarunk.”
A siker-mítosz újhullámának ezen olcsó közhelyei mára jóserejű megnyilatkozássá léptek elő. De hát mindenki tegye a dolgát. Én például nemigen tehetek egyebet, mint hogy többször, több hangfekvésben és több értelemben ismételgetem A sötétség fejedelmének egyik lényeglátó nézőjét, aki velem együtt kitántorulván a józsefvárosi moziból reszkető kézzel rágyújtott, és így summázta az élményt: „Tök ki vagyok, ba’ meg.”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1204 átlag: 5.57 |
 |
|
