Beszélgetés Kézdi-Kovács ZsolttalFilmek és csavarárukSzékely Gabriella
Két évvel ezelőtt egy filmrendezőt neveztek ki a Mafilm igazgatójának a filmes szakma általános megelégedésére. Kézdi-Kovács Zsolt elődje, Szekeres László a kollégák összefogásának eredményeképpen távozott.
– Miért vállalkozott az éppen sikeres, elismert, folyamatosan dolgozó filmrendező erre a nem éppen hálás feladatra akkor, amikor a magyar filmgyártást az ellehetetlenülés veszélye fenyegette?
– A kihívás miatt. Vajon az ember ötvenegy éves korában meg tud-e tanulni valami újat, meg tudja-e valósítani az elképzeléseit egy válsághelyzetben – ez a feladat annyira érdekelt, hogy végül is elfogadtam a filmfőigazgató ajánlatát. Azzal a feltétellel, hogy előzőleg megkerestem azokat a kollégáimat, akiknek a véleményére adok, és megkérdeztem tőlük, támogatják-e ezt a vállalkozást. Mindenki bólogatott. Ez volt a történet.
– A kihívás izgalma mögött, azért, gondolom, több is rejlik. Talán a szakma sorsáért érzett aggodalom, elkötelezettség? Hiszen ötvenegy éves korban az ember életében a gyárigazgatáson kívül adódhatnak még másfajta érdekes, új feladatok is...
– Nagy szavak. De az igaz, hogy számomra ez a szakma túlságosan fontos ahhoz, hogy végignézzem, amint a szemem előtt szétrohad. Romantikusan hangzik, de végül is az én érdekem is, mert egy szétrohadt filmgyárban én sem tudok többet filmet rendezni.
– Hogyan kezdett hozzá, melyek voltak az első változtatásai?
– Megőrizni akartam azt, ami megőrizhető. Mert hiszem, hogy ebben a filmgyárban vannak olyan emberek, stúdiók, eszközök, akiket és amiket meg kell tartani. A megőrzés persze azt is jelenti, hogy az ember megpróbál az új helyzethez alkalmazkodni. Tudtuk, hogy a magyar filmgyártás anyagi és szellemi energiája csökkenőben van. Tudtuk, hogy a Magyar Televíziónak is egyre kevesebb pénze van arra, hogy nálunk rendeljen tévéjátékokat. Pénzt a nemzetközi piacról nyerhetünk csupán. A hagyományos módszer eddig a következő volt: jöjjön a vevő, mi megmondjuk, mennyiért gyártjuk le a filmjét. Ha soknak találja? Viszontlátásra! Vagy: mondtunk egy árat, a megrendelőt jól megvágtuk, ahol csak tudtuk, majd vonogattuk a vállunkat, és tudomásul vettük, hogy többet nem találkozunk. A mi üzleti politikánk más. Mi alkuszunk, akár önköltségi áron is megcsinálunk bizonyos filmeket, mert közben foglalkoztatjuk az embereinket, a lámpáinkat kiadjuk, és ez mind nyereség.
– A filmfőigazgató büszkélkedik is a dollárbevétel eredményeivel...
– Az én szerepem ebben igazából nagyon kicsi. A Mafilmben van egy gárda, akit csak el kellett indítani valami felé. A többi ezeknek az embereknek az érdeme.
– Sok új szakember került a Mafilmhez?
– Nem igazán. Még az én idejövetelem előtt sokan nyugdíjba mentek, vagy kiléptek. Egyébként filmrendezői tapasztalatom, hogy a legrosszabb gyártásvezetővel is jól lehet dolgozni, ha szamárvezetőt ad az ember a kezébe.
– Rentábilissá vált most a Mafilm?
– A Mafilm nincs csődben, bár nagyon kicsi a nyeresége. Egymilliárdos termelési értéknél tízmillió nyereség – nevetséges. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a magyar filmeket mélyen áron alul gyártjuk. Ez veszteséges tevékenység.
– Ha jól emlékszem, Szekeres László megbuktatásának éppen az volt az oka, hogy a filmrendezők fellázadtak az átláthatatlan árviszonyok, az ellen a rezsikulcs ellen, amivel a magyar filmek gyártási költségeit a Mafilm sújtotta.
– Az a vállalat, amelyik nem kap állami támogatást, végső soron nem viseli el, hogy veszteségesen gyártsa termékeit, legfeljebb úgy, hogy megpróbálja kiegyenlíteni a veszteséget a nyereségből. A tavalyi mérleg azt mutatja, hogy a Mafilm körülbelül huszonötmillióval támogatta a magyar filmek gyártását.
– Ez nem sok!
– De nem is kevés. Mert ez azt jelenti, hogy nyereségünk háromszorosa lehetett volna az így elértnek.
– De hát végül is ez a vállalat arra való, hogy támogassa a magyar filmet.
– Valóban úgy gondolja, hogy ma Magyarországon a vállalatoknak az a feladatuk, hogy bárkit is támogassanak?!
– Igen, úgy gondolom, hogy a kulturális terméket előállító vállalatoknak az a feladata. Kellene valami különbségnek lenni a csavarokat gyártó és a filmeket gyártó vállalatok között! Az országnak a csavarokhoz és a kultúrához való viszonya nem lehet azonos...
– Nem is azonos. Az állam a csavarokat nem, a filmet meg dotálja. Csak éppen a dotációt nem a filmet előállító vállalat kapja, hanem a stúdióvállalatok. A Mafilmet ugyanazok a szabályozók mozgatják, mint a csavarárugyárat. Ahhoz, hogy a dolgozóimnak fizetésemelést tudjak adni, hogy új gépeket vásároljak, nyereségesnek kell lennem.
A régi szisztémában mondhattam, hogy milyen fontos tevékenységet folytat ez a gyár, adjatok pénzt, rendeljétek el, tiltsátok meg!... Ma erre nincs mód.
– Éppen önök, filmrendezők harcolták ki annak idején, hogy a dotációt ne a Mafilm, hanem a stúdiók kapják.
– Ez éppen olyan, mint ahogyan a könyvesboltban nem a bolt működését, hanem a könyvet dotálja az állam. Lehetne a Mafilm is nyereségesebb, ha a magyar filmek gyártását magasabb áron végezné. Ez az, amit nem akarunk.
– A Mafilm csődbe jutna, ha nem volnának külföldi megrendelései?
– A Mafilm már régen nem létezne.
– A stúdióvállalatokkal milyen a viszonya a filmrendezőnek, aki jelenleg a Mafilm igazgatója?
– A stúdióvállalatok teljesen függetlenek, olyannyira – ez egyébként a Mafilmet súlyosan érinti –, hogy a filmek költségvetésének felét már nem nálunk költik el. Más cégekkel végeztetnek el bizonyos munkákat. Régebben a szállítás, külső helyszínek bérlése, színészegyeztetések – mind a Mafilm szolgáltatásaiban bonyolódtak, a Mafilm termelési értékeit növelték, és szolid nyereséget hoztak a gyárnak.
– Ha a Mafilm olcsóbb volna, bizonyára itt rendelnék továbbra is ezeket a szolgáltatásokat.
– Nem kérhetek kevesebbet egy helyiség bérlésénél, mint amennyit én kifizetek érte. Ha kibéreljük egy napra a Nemzeti Galériát, bizonyos összeget ki kell érte fizetni. A stúdióvállalatnak is ugyanennyibe kerül. Majd bolond lesz a Mafilmnek adni a plusz tíz százalékot, ő maga teszi zsebre. Ilyen egyszerű.
– Mennyi egy magyar film átlagos gyártási ára?
– Huszonhárom millió forint. Ennyibe kerül a stúdiónak.
– Ez azt jelenti, hogy ebből, durván számolva, egymillió forint a Mafilm támogatása, ha az évi huszonötmilliós támogatást elosztjuk!
– Nagyon szakszerűtlenül fogalmazva, igen.
– Ha most, két év után, leköszön, hiszen ennyi időre vállalta el a gyárigazgatást, új filmjét hol rendeli meg, a Mafilmnél vagy kollégáihoz hasonlóan, olcsóbb megoldásokhoz folyamodik?
– Rá leszek kényszerítve, hogy minél kevesebb pénzből csináljak filmet. Bizonyos munkafolyamatoknál nem veszem igénybe a Mafilm szolgáltatásait.
– Nem tudathasadásos állapot ez?
– Egyáltalán nem. A Mafilm szolgáltatóvállalat, itt nem játszhatnak szerepet az érzelmek.
– Az érzelmek nem is, de a ráció talán igen. Mégiscsak különös helyzet az, hogy sem a filmeket gyártó stúdióvállalatoknak, sem a szolgáltatásokat végző Mafilmnek nem nyereséges, ha együtt dolgoznak?!
– Ez esetben ilyen a gyártó és szolgáltató vállalat természetes viszonya. Ha emelném az áraimat, tudnék nyereségesen magyar filmeket gyártani. Normális körülmények között nem nekem, a szolgáltató vállalatnak, hanem az államnak kellene a magyar filmek gyártását dotálni! Elvileg az volna a cél, hogy a stúdiók meg tudják fizetni a Mafilm normális, tehát a vállalatnak nyereséget hozó árait. De hát nem itt tartunk.
Nehogy már azt gondolja valaki, különös büszkeséggel tölt el bennünket, hogy Az Operaház fantomja meg a többi ilyen-olyan külföldi szuperprodukció nálunk készült. Még koprodukciós partnerként sem szállunk bele ezekbe a vállalkozásokba. Pénzt keresünk, hogy készülhessenek magyar filmek. Kockáztatni csak magyar film esetében kockáztatunk. Ezzel a szemlélettel hátrányba is kerültünk néhány újonnan alakult kisebb konkurens filmgyártó céggel, szövetkezettel szemben. Ezek az új vállalatok egyetlen magyar játékfilmet sem gyártottak. Nem véletlenül. Az ugyanis nem üzlet.
– Magyarországon elképzelhetetlen, hogy nyereséges legyen a magyar film gyártása?
– A gyártást nem lehet elválasztani a film forgalmazásától. Ha a film belekerül mondjuk húszmillió forintba, ezt a húszmillió forintot valakinek vissza kell kapnia, sőt, valamennyi nyereséget is, hiszen azért fekteti bele a pénzét. Készült most néhány film, melyek abszolút üzleti vállalkozásként indultak, külső partnerek pénzével is. Ezek se nyereségesek, mert számoljunk csak! A magyar filmek mozijegyeinek átlagára tizenöt forint. Egymillió néző esetében is csak hatmillió forinttal számolhattunk. Az önköltségi árból még mindig hiányzik tizennégymillió. Ha el tudja adni egy nyugatnémet tévétársaságnak, akkor körülbelül négymillió forintot kaphat érte. És akkor még mindig tízmillió a veszteség. A Mafilm önálló vállalkozása volt például, a Bujtor István rendezte Elvarázsolt dollár. Sikeres film. Máig kapjuk az elszámolásokat. Még mindig nem hozta be, még a ráfordított pénzt sem, nemhogy nyereséget!
Ilyen kis országokban nem nyereséges a nemzeti filmgyártás sehol Európában.
– Ugyanakkor szerte a világon, a pénzéhes Amerikában is, léteznek kis, független producerek, akik mégiscsak finanszíroznak névtelen filmrendezőket. Az egyikből Jim Jarmusch lesz, a többi sok száz nevét sosem ismeri meg a nemzetközi filmszakma. Gondolom, ezek a független producerek sem estek a fejükre, és nem akarnak feltétlenül ráfizetni...
– Ezek a filmek nagyon kis pénzből készülnek.
– Nálunk miért nem lehet nagyon kis pénzből filmet forgatni?
– Az a vicc jut eszembe, amikor a beteg panaszkodik az orvosának a kórteremben: doktor úr, az egyik ágyon meghalt valaki, a másikon is haldoklik egy. Miért nem viszik ezeket át az elfekvőbe, ahol nyugodtan, senkit sem zavarva meghalhatnak. Az orvos azt mondja: röhögni fog, ez az elfekvő! Tudniillik a húszmillió forintot mi rendkívül magas költségvetésnek tartjuk, de ez a húszmillió forint háromszázezer dollár. Nyugaton nem lehet ennyi pénzen filmet forgatni, még a legolcsóbb amatőr körülmények között is alig. Ha a fa- vagy a benzinárat számolom, ez semmivel nem kerül nálunk kevesebbe, mint mondjuk Angliában, vagy Franciaországban. Háromszázezer dollár odakinn viszont nem olyan nagy összeg, hogy ne lehetne különböző szponzoroktól összesírni. Nevenincs színészeket alkalmazok, saját kocsimmal járok forgatásra stb. Ezek a filmek nagyon sikeres résztvevői a különböző fesztiválok különböző szekcióvetítéseinek, de nem kerülnek be a moziforgalmazásba. És tulajdonképpen mi is itt tartunk. A mi filmjeink sem kerülnek be a nemzetközi mozihálózatba.
Mert, ugye, a gründolásnak vannak alapszabályai. Elmegyek a szponzorhoz, és felajánlom, hogy van egy zseniális ötletem, adjon ötmilliót, és két éven belül legalább húsz-huszonöt százalékot keres rajta. A tőketulajdonos kockáztat, ha befektet, lehet, hogy elvesztette az ötmillióját, de lehet, hogy húsz- vagy százszorosát nyeri vissza. Hol van nálunk a kockáztató tőke?!
– A dolog másik oldala, hogy miért nem lehet Magyarországon húszmillió alatt filmet forgatni? Például úgy, hogy a rendező a saját autóját használja stábkocsiként, stb...?
– Lehet, és így sem hozza be a pénzét. Az Egy teljes nap minimális költségvetéssel készült. Videóra forgattak, és ezáltal szinte eladhatatlan külföldre. Lehet olcsón forgatni, de le kell mondani mindazokról a módszerekről, eszközökről, amelyek a magyar filmrendező számára eleddig teljesen természetesek voltak.
– Hát éppen ez az, hogy eleddig! Nem kellene most másképpen?
– Meggyőződésem, hogy kollégáim hamis tudata erősen működik, és ha rövidesen nem térünk észhez, nagy baj lesz.
– Mi ez a hamis tudat?
– Az a tévhit, hogy „ez nekem jár”. Ha hátraszólok forgatás közben, hogy gyerekek, ugorjatok, nem háborodhatok föl, hogy nincs ott senki, és nekem magamnak kell ugranom, megfognom a kredencet, mert nem áll mögöttem öt kellékes. Meg nem lehet hatvan napig forgatni egy filmet, hanem minden reggel nyolckor pontos forgatási tervvel kell érkeznem a helyszínre. Meg nem lehet tízszer, tizenkétszer fölvenni egy jelenetet. Nyugaton legfeljebb egyszer lehet ismételni. Nálunk mindenki természetesnek tartja, hogy az ő filmje nagyon fontos, és minden anyagi lehetőséget meg kell kapnia. Nagyon kevés hely van a világon, ahol ezt tolerálják.
– Filmrendező-kollégáinak hamis tudatát csak ebben érzékeli Kézdi-Kovács Zsolt, a Mafilm leköszönő igazgatója?
– Teljesen elbizonytalanodtunk. Amikor a Kiáltás és kiáltás forgatása után azért kellett hónapokig harcolnom, hogy Nagy Imre neve a filmben háttérzörejként, a rádióban elhangozzék, tudtam, hogy ez most fontos! Tudtam: lehet, hogy a film nem lesz közönségsiker, de érdemes volt vitatkozni érte. Ma már teljesen mindegy, hogy kinek a neve hangzik el és hol. Nem lehet olyat kitalálni, ami ne jelenne meg másnap valamelyik lapban.
– Csak a politikai bátorságban mérhető a magyar filmművészet értéke?
– Nincsenek illúzióim. Közönségsikert aratni ma már csak a hollywoodi modell mentén lehet és ezt a műfajt, szerintem, nem tudjuk jól csinálni. Kifogyott a politikai pikantéria húzóereje, valamiféle esztétikai normarendszerbe kellene kapaszkodnunk, ami egyébként meglehetősen ingatag szerte Európában. Locarnóban voltam zsűritag, és a zsűri lámpással keresett egy díjazható európai filmet. A nagydíjat egy dél-koreai, a másodikat egy indiai, a harmadikat egy iráni film nyerte. És nem véletlen, hogy Velencében is egy tajvani film kapta a nagydíjat. Ez biztosan jelent valamit. Úgy látszik, kétféle fesztiváldíjas film létezik: a berlini Rain Man, amit ugye csak nagy jóindulattal lehet filmművészetnek nevezni, vagy például a cannes-i Szex, hazugságok és videó, ami igazából csak ügyes alkotás, és vannak ezek a különös, mívesen, furcsán elkészített „keleti” filmek. Európa ugyanúgy küszködik az új filmes nyelv megtalálásával, mint mi, magyarok.
Mélyen magunkba kell néznünk, ha talpon akarunk maradni. Magyarországon élesen kettévált a filmkultúra. Létrejött egy értékrend, amely egyértelműen az expresszív avantgárd mellett voksol. Nem az a bajom ezzel, hogy miután nem ezt művelem, kiszorítottnak érzem magam, hanem az, hogy a magyar filmek nagy részével semmilyen kapcsolata nincs a magyar filmesztétikának, filmkritikának. A művészies alkotásokat igencsak kedveli, mert jó cikkeket lehet róluk írni. Minél vadabb a dolog, annál vadabbul fogalmazhat. A többi film elpuffan a levegőben. Nem dicsérni kellene őket, hanem elemezni. Ha végignézi az ember a Filmvilág utóbbi számait, kiderül, hogy van néhány kitüntetett filmrendező, a többivel a lap nem foglalkozik, nem igazából bírálja, nem veszi komolyan. A Cahiers is fölvállalt néhány rendezőt, egy bizonyos korszakban, akik másoknak esetleg nem tetszettek, ez a lap szíve joga. De nálunk nincs másik fórum, akiben az ember megbízhatna, akiknek az értékítéletét elfogadná.
– Vajon nincs összefüggés a bírálatokból hiányolt szellemi kapacitás és a magyar filmekben felmutatható szellemi elszegényedés között?
– Nem tudom. És továbbra is azt gondolom, hogy filmjeink nagy része igenis sok energiával készül, szellemi erőráfordítással. Csak ha ezek a filmek most éppen nem divatosak, nem szokás őket észrevenni.
A „nem fontos” filmrendező egyre inkább egyedül van. A szellemi életben sem találhat semmiféle támaszra. Ám a kitüntetett alkotók sem kapják meg azt az elemzést, amelyre szükségük volna. Mert mindig „harci helyzet” van, meg kell „védeni” a filmeket, és eközben természetesen nem illik leírni, hogy a rendező hol hibázott, hol tévedt vakvágányra. Ez a helyzet persze most megváltozik, ezentúl nem politikai kérdés lesz, hogy egy film megjelenhet-e vagy sem, és ki fog derülni, mennyit ér az alkotás önmagában, az üldözöttség védőburka nélkül?!
Egyébként, ha szellemi elszegényedésről beszélünk, azt hiszem, az egész magyar kultúráról elmondható, az irodalomról is. Hol vannak az igazi értékteremtő irányzatok, amelyekhez a magyar film is csatlakozhatna? Amikor fiatalok voltunk, hullámzott körülöttünk a Nouvelle Vague. Ma már nincsenek olyan világítótornyok sehol Európában, amelyek a mi húszas, harmincas éveinkben eligazítottak bennünket. Wim Wenders nem sugároz elég erős hívást a követésre. Tarkovszkij meghalt. Még egy ideig szaladgálnak epigonjai.
Mondtam már, a korszakváltás válságát éljük egész Európában. A komoly, gondokkal, világmegváltó gondolatokkal terhes filmek divatja elmúlt. Valami felé el kellene mozdulni. És nem tudom, merre. De mások sem. Csak abban reménykedem, hogy egyszer csak belefárad a közönség abba a nemzetközi szemétbe, ami elöntötte a világ mozijait.
– De ettől a filmrendező alkotóereje még nem növekszik... Tételezzünk föl egy olyan közönséget, aki nem nézi meg a nemzetközi szemetet, de a magyar film sem jelent számára szellemi kielégülést! Ugyanakkor Esterházy Péter vagy Nádas Péter könyveit elkapkodják, Spiró György vagy Kornis Mihály darabjaiért elmennek a színházba...
– Ez igaz... Ki kellene találni, hogy mi az a vonzó, de nem hollywoodi film! De a választ sem Spanyolországban, sem Norvégiában, sem Svájcban, sem Olaszországban nem tudják. Mindenhol ugyanazokat a fogyasztható és elfelejthető filmeket készítik.
A nagy álmok kora is lejárt. Wenders már eljutott Texasba, Herzog meg az őserdőbe. Nekünk még ez sem adatott meg.
Igen, bajban vagyunk. Persze a beidegződések még egy ideig működnek. Születhet még néhány film egy-egy jó kis színésszel a koalíciós időkről, vagy a Kádár-korszakról. Nekem, személy szerint, egyetlen reményem van. Fedetten annyi mindent elmondtunk már azokról az időkről, melyeket megéltünk. Talán arról kellene beszélni, amit soha igazán őszintén nem vallottunk be. Én igazából még sosem mondottam el mindent. Ez nem erény és nem hiba. Nem a megnyomoríttatásunkról van szó, csupán a túlélés reflexeiről. Talán az őszinteség az egyetlen fenntartó erő.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1319 átlag: 5.5 |
 |
|
