Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989Tizennyolc év múltánZsugán István
– Milyen érzés most, több mint tizennyolc évvel a film elkészítése után, újranézni a La pacifistát?
– Többször elmondtam már – ha jól emlékszem, először majd harminc éve, és éppen a Filmvilágban –, hogy lehetőleg soha nem nézem meg újra, elvből, a saját filmjeimet. Minden film egy éppen aktuális közérzet – nekünk, a készítőinek: Hernádinak, Kendének, és a főszereplők közérzetének is – és persze a forgatási körülmények sajátos, egyszeri összejátszásának, olykor véletleneinek celluloidon rögzült lenyomata. S mivel változtatni utóbb már nincs mód rajta, lehetőleg nem idegesítem magam azzal, hogy később is nézegessem; hiszen minden filmem szinte valamennyi snittjét akár egy hónap múlva már másképpen csinálnám meg.
A pacifista gyakorlatilag egy sajátos európai 1969–70-es közérzet, és főként az általam akkoriban megismerni kezdett Olaszország hangulatának lenyomata. (Mint ahogy, természetesen, az akkori nyilatkozatom is. De a filmesnek különben sem a nyilatkozatai számítanak: ha valami érvényeset művel, az csak a vásznon él – vagy nem él – meg.)
– Felidéznéd A pacifista forgatásával kapcsolatos emlékeidet?
– Monica Vitti – ha jól emlékszem, még a Csillagosok, katonák cannes-i vetítése után – jelezte, hogy szívesen dolgozna velem. Carlo di Palma, Antonioni állandó operatőre is. Eljuttatták hozzám Giovanna Gagliardo novelláját, ami Vittinek nagyon tetszett. Egy újságírónőről szólt, aki retteg. Absztrakt lélektani, afféle „mélypszichológiai” novella volt. Hernádival, Bíró Yvette-tel kézbe vettük és aktuális politikai filmmé formáltuk át az absztrakt rettegés közérzetét sugalló novellát. Az akkori olaszországi politikai szituációkból kiindulva (permanens diáklázongások; terrorista robbantás a milánói Mezőgazdasági Bankban; a bal-és jobboldali szélsőségesek utcai összecsapásai) aktuális közegbe helyeztük az újságírónő elvont, pszichikai rettegését; főként a Pierre Clementi játszotta figura révén, aki a két szélsőséges mozgalom között sodródik ide-oda.
A filmbeli statiszták egyébként a korabeli olasz anarcho-szindikalista mozgalmak valódi résztvevői: többen közülük később a Vörös Brigádok fontos tagjai lettek, néhányukat – máig sem egészen tisztázott körülmények között – megölték; ha jól tudom, van, aki ma is börtönben ül. A filmben látható rendőrök is valódiak. Számomra megdöbbentő volt, mennyire ismerték egymást a lázongókkal: néhány héttel a forgatás előtt – meg után – az utcán a valóságban is összecsaptak. Szóval a Pacifista olyasféle játékfilm, amiből valóság lett; illetve a valóság belejátszott a fikciónkba. A történet mögött jól kivehetőek az akkoriban világszerte sajtótémának számító Valpreda-ügy körvonalai (amikor ugyanis egy baloldali anarchistára akartak rákenni egy fasiszta merényletet). A filmet megnézték az olasz producerek és kijelentették: semmi köze az itáliai valósághoz. Aztán néhány évvel később kiderült, hogy tényleg létezett szélsőjobboldali internacionálé, még később kirobbant az úgynevezett P2 szabadkőműves-botrány. A lényeg, hogy a Kereszténydemokrata Párt jobbszárnyán működött az úgynevezett „DC-maffia” – sok kis helyi maffia szövetsége –, amely szemérmetlenül harácsolt: reális társadalmi alapja volt tehát a turbulens ellenzéki politikai mozgalmaknak; bár ezek zömmel a diák-körökre korlátozódtak. S érdekes módon a szélsőséges szárnyuk katolikus-idealista ideológiájú volt, és alapnézeteiben alig különbözött a velük szemben álló rohamrendőrök – szintén katolikus-proletár közegből származó fiatalemberek – eszméitől, így talán érthető az a furcsa szituáció, hogy kapcsolatuk, utcai összecsapásaik légköre kezdetben szinte lovagiasnak volt nevezhető.
– Ha jól emlékszem, történt néhány meglepő fordulat is a film körül: kiderült például, hogy a „fő-manipulátor” rendőrfőnököt játszó külföldi színész a megszólalásig hasonlít a milánói politikai rendőrség akkori főnökére...
– Igen, Pasettiről, a rendőrfelügyelőt játszó nyugatnémet– és Olaszországot alig-alig ismerő – színészről döbbenten jegyezték meg a helyi bennfentesek, hogy még gesztusaiban is kísértetiesen emlékeztet a politikai rendőrség főnökére. (Nyilván mondanom se kell, hogy az illető urat tudtommal sem azelőtt, sem azóta nem láttam, nem ismerem.) És ha már az anekdotáknál tartunk: a nullkópia elkészülése után vallotta be négyszemközt a film olasz vágója, hogy ő: meggyőződéses fasiszta, de „csak” az anarcho-individualista fajtából... Mellesleg Monica Vitti nagyon utálta a filmet, merthogy túl öregnek találta magát a vásznon. Az operatőr, Carlo di Palma (akkori élettársa) rendkívül szerette a hosszú beállításokat; ezek miatt viszont tényleg nem sikerült mindig a legelőnyösebb megvilágításban fényképeznie Monicát. Aki akkoriban már szériában játszotta a sikeres vígjátékok főszerepeit, tehát nem akarta rontani színészi népszerűségét, és tulajdonképpen nem is igen értette, hogyan került bele egy ilyen par excellence politikai filmbe. Annyira dühöngött, hogy a film utolsó snittjét meg is kellett miatta változtatni. Vitti azóta is úton-útfélen szidalmaz, hogy mibe kevertem bele – de hát ez legyen a legnagyobb bajom az életben.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1205 átlag: 5.61 |
 |
|
