A pacifistaZakatol az ultrabalPapp Zsolt
„Jancsó Miklós 1971-ben, Olaszországban készítette A pacifistát (előtte Fényes szelek, Égi bárány, közvetlenül utána Még kér a nép, Sirokkó, Szerelmem, Elektra). Hatvanötödik évében járt, amikor 1986-ban a Toldi mozi egy napig vetítette Olaszországban készült filmjeit.
Most ‘újra’ hazai mozikban A pacifista.”
A fentieket Kornis Mihály az idő tájt készült tanulmányértékű dolgozatában találom. Ez az írás okos, szenvedélyes és fontos. Olyan, amilyen Jancsó. Kornistól idézek: „A jancsói filmnyelv nem egy lényeges mondata külföldön hangzott el, s nem idehaza. Most érthetjük meg, hogy a hatvannyolcas időt követő nemzetközi depresszió és konzervativista hullám mit rontott e művészet teljes kibontakozásának lehetőségein. A ma is forradalminak ható formavilágból úgy süt az elementáris, teret és embereket kereső szabadságvágy autonómiája, hogy annak a filmiparban ma sehol a világon nincs kereslete. Jancsó Miklós, ez a lelkében örök diákforradalmár, játékosan spekulatív utópikus és „paleontológiai néprajzos”, félmúltunkban és jelenünkben nyilvánvalóan nehezen találja meg a helyét. Az 1971-es film jelzésértékű, abból a felismerésből fakad, hogy a kontesztáló mozgalmak, politikai hovatartozásuktól függetlenül, terrorizmus és anarchia felé sodorják a nyugati társadalmakat; regresszív következményekbe torkollhatnak, a csőcselék utcai népuralmába, gyakorlati nihilizmusba „alulról jövő” fasizmusba. Dzsungel-lét és ököljog erősödik Európában; Európa – miként a filmbeli tévériporternő, Barbara (Monica Vitti alakítása) – védtelen marad.”
A filmben – folytatja Kornis – „mintegy a semmiből támad és dévaj vidámsággal hullámzik át az erőszak lanyha tébolya; megfoghatatlanul, kísértetiesen valószerű irracionalitással, s ugyanúgy tűnik el, hogy helyet adjon egy másfajta fenyegetésnek, mely éppen a fogyasztói design látszólagos sérthetetlenségéből, megzavarhatatlanságából, embertelen unalmából ered. Életellenes, frusztrált agressziójú szélsőbal, látszólag spontán, táncléptű szélsőjobb – átellenben egy világ, amelynek emberei a luxusáruházak kirakati bábuira emlékeztetnek, s a kettő között a hősnő és társai, gyermetegen és tájékozatlanul a senki földjén. A gondolatsorok mozgáskombinációkban való kifejezése olyan stilizáció, amely itt sem igazán meggyőző. Ám a film a legmélyebbre ás a korszak politikai-szellemi arculatának kifejezésében; valami végérvényesen befejeződött, mert a XX. század 1968-ban mintegy véget ért, s ami ezután kezdődik, már csírájában is baljóslatú. A realitás eloldódik a valóságtól, a politika leválik a ténylegesen zajló történelmi folyamatokról; bábok és vademberek a terepen, a személytelenség démona nyűgözi le a civilizációt.” (A történelem csinos rabszolgái, Filmvilág 1986/5.)
Szokatlan talán ennyit idézni egy filmismertetésben egy filmesszéből. (Ráadásul önkényesen, de hát ez egyetértő önkény.) Miről van szó – mi ért véget 68-cal?
1968-ban vereséget szenvedett egy mozgalom, amelynek célpontja vagy támadásiránya az volt, amit Herbert Marcuse a létezés pacifikálásának nevezett. A létezés pacifikálása a magasan fejlett ipari – időközben iparosodás utáni – társadalmakban a jóléti társadalom beköszöntét, az élet elviselhetővé tételét, mindenre kiterjedő komfortját jelentette. Túlságos elviselhetővé tétel, hamis komfort – mondta Herbert Marcuse. Miért túlságos, miért hamis? Mert leszerelő, lecsendesítő, kiengesztelő. A jólét összebékít egy világgal, amely rendíthetetlenül dugig van igazságtalansággal, megaláztatással, uralommal. Mármost a létezés pacifikálását – mondhatnánk, megbékítő perfekcionálását – kikezdték a diákmozgalmak. A század egyik legnagyobb teljesítménye, a szociális-jóléti társadalom, a század legártatlanabb, legtisztább szándékú és legfantáziadúsabb politikai mozgalmának, a diákmozgalmaknak a nyomása alá került. Megszólalt a vágy az abszolút szabadság után, amit elfog és eltöröl – mint második dimenziót! – a fogyasztás korlátlan szabadsága. Végül is a diákmozgalmak vereséget szenvedtek, a hetvenes évek elején következett a nosztalgiahullám – és elindult a terrorizmus. A pervertált oppozíció, Európa onnansó fele szorongani kezdett. (Az innenső az egyik szorongásból átment a másikba: 1968.)
Ez a film 1971-ben készült. Mondjuk el, Jancsó dicséretére, sőt dicsőségére – hogy 1971-ben hol volt még a terrorizmus! Hol? Sehol. Hol volt még Moro, Schleier, Ponto, Buback legyilkolása! Amikor – NSZK, 1977 – egyetlen év alatt „kilőtték” a főállamügyészt, az iparmágnást és a munkaadók szövetségének elnökét! 1971: éppen hogy szárnyait próbálgatja az olasz és német terrorizmus, Baaderék első – ideológiailag fundált szárnycsapásai, s hol van még a terrorizmus technokrata, gerilla-logisztikát kiépítő nagy hulláma! Hol volt még az a munkanélküliség, amely aztán Olaszországban egyértelműen a tizen- s huszonévesek terrorista elindításának melegágya lett! (Még pár év – és tizenöt millió munkanélküli az OECD-országokban. Még pár év – és a fejlett világ pénzügyi rendszere majdnem összeroppan. Rohanó infláció, ellenőrizhetetlen pénzkibocsátás, visszaeső ipari termelés, eladhatatlan árukészletek. Olajár-emelkedés, olajhiány, visszaáramló petrodollár-milliárdok – és iszonyú pénzbőség a pénzpiacon. El ne felejtsük: ekkor kaptunk mi is, először. Nem jóindulatból adták – persze kérésre. Kelet felől, zsebbe tömködve a nyugati bankjegyet, elégedetten nézegették a nyugat hanyatlását.) Tehát – hol volt még az elszabadult erőszakspirál, amikor hetente, aztán naponta érték egymást a vérfürdők, útkereszteződéseknél, vendéglőkben, kapualjakban, amikor lőtt a terrorista, lőtt a rendőr, fegyvert követelt az állampolgár, nyomozók üldögéltek az előszobákban, géppisztolyos civilek kísérték a vezető politikusokat, a sajtó naponta hozta az elrabolt túszok fotóit és kazetta-szövegeit (mit üzennek a családnak, mit üzennek a barátoknak, a rendőrségnek), és elszabadult a pánik. A pánik – és a vita. A vita az okokról és a várható következményekről. Támadási ponttá lett, mint terrorizmusfelelős, a politikai baloldal, a baloldal a jobboldalt vádolta, hogy apolitikussá, vágytalanná és tehetetlenné tették a tömegeket, a tömegek pedig harsányan üdvözölni kezdték azt a politikai jobboldalt, amely a terrorizmus apropójából követelni kezdte az alkotmányosság megszorítását, a halálbüntetés bevezetését – és elindult egy szellemi-politikai átrendeződés, amelyben korábbi liberálisok fordultak a politikai baloldal és a baloldali elmélet ellen, s hátat fordítva tegnapi önmaguknak, átmendegéltek a politikai jobboldal, a dagadozni kezdő konzervativizmus táborába. Érlelődött egy helyzet, azzal fenyegetve, hogy a jogállam átalakul – rendőrállammá.
*
Itt azonban meg kell állnunk. Ahogy a nyugat hanyatlása nem következett be, ellenkezőleg, példátlan válságtúlélő és önmegújító képességet tanúsított, hogy ugyanúgy csak a legnagyobb elismeréssel lehet arról szólni, hogy az olasz és nyugatnémet liberális demokrácia is állta a próbát. Másfél évtizeden át tartott a harc a terrorizmussal – és az alkotmányos parlamentarizmus megerősödve került ki ebből a harcból. Fennmaradtak a konszenzusok, a politikai egyensúlyok. A jogállamból nem lett rendőrállam. Pedig eljárhattak volna másképpen is. Úgy, ahogy Latin-Amerikában. Vegyük Argentínát. 1976–77 – az argentin hadsereg és rendőrség alig másfél év alatt megsemmisítette a montanerókat. Hogyan? Kínzással, kivégzéssel, bebörtönzéssel, külföldre űzessél. Vegyük Uruguayt. Felfüggesztették az alkotmányt, meghirdették a belső háborús állapotot, a rádiót, a tévét és a sajtót a rendőrség és a katonaság alá rendelték, ha a tupamarók tíz túszt ejtettek, válaszul száz embert letartóztattak. Mindennapossá váltak a fél-legális rendőrosztagok robbantó- és gyilkossági akciói, no és az elektrosokk, a nevek, címek, táborhelyek kicsikarására. Az állam átalakult rögtönítélő bírósággá. Viszonylag gyorsan végeztek is ellenfeleikkel.
Nyomatékosan ki kell emelni: a fentiek nem következtek be sem Olaszországban, sem Nyugat-Németországban. A terrorizmus tükrözte e társadalmak belső zavarait, de e tükörben más is látható lett. A liberális államok liberálisak maradtak. Megtartották a hatalomgyakorlásnak azokat a korlátait, amely által önmaguknak értelmet, az állampolgároknak pedig nem lebecsülendő szabadságot adtak. Persze, egy liberális állam sem – hogyan mondjuk? – „gidaház az erdőszélen”. Mégis, el kell ismerni, a harc valamelyest egyenlőtlen volt. Rablás, gyilkolás, erőszak az egyik oldalon – és bebörtönzés, végenincs processzusok a másik oldalon. Ragaszkodni mertek és tudtak a joghoz, a törvényesség előírásaihoz, a nyilvánossághoz – az elszabadult és korlátot nem ismerő fegyveres akciókkal szemben! Politikai kultúrák edződtek ebben a helyzetben, amelyek végső soron kilökték magukból az erőszakot. A vérfürdők materializmusa pedig a fejjel a falnak radikalizmus, az absztrakt akcionizmus zsákutcáját hozta: emberek meggyilkolása útján nem lehet egy létfeltételeivel elégedett népességet a tagadás és kritikai önreflexió állapotába hozni. Még ha ez a létfeltételeivel elégedett népesség a Marcuse-féle pacifikált, leszerelt és megbékített népesség is. A filmbéli pacifista kiszáll a pacifikált létezés elleni pervertált lázadásból. Ezért ő a pacifista. Ő az antihumánus depacifikálás pacifistája. Nyomban be is zúzzák denevér-fazonú, hosszú snittekben kerengélő, motorozó társai. Történik mindez oly szép terek, kertek, kapuk, kerengők reneszánsz égboltja alatt.
Nézi az ember a filmet. Jancsónál táncolnak, fütyörésznek. Ultrabal zakatol s dalol, szélsőjobb indázik, madarasozik. Aztán lelövik a piros sálas, humanista formájú férfit, és befut a mondat, a világ sorsát egy ember egy lövéssel megváltoztathatja. És a táncos-füttyös mozi vizionárius őrületéről kiderül, hogy realistább, mint az elmúlt húsz év szuperrealista mesefilmjei.
1971. Jancsó! – a világ sorsát egy ember egy lövéssel megváltoztathatja?! Tessék végiggondolni az alábbiakat.
1977. Olaszország. Visszatérő ultrabal demonstrációk. Manifeszt erőszak mindkét oldalon. A rendőrség páncélautóit gépfegyverekkel lövik. Polgárháborús életképek, felzaklatott légkör. Két jól kivehető tünet. Az egyik: az erőszak lavinája szinte párhuzamosan fut a parlamentáris megegyezés-keresés felerősödésével. Avagy: majd minden pártpolitikai kompromisszumerősítő lépés megszüli a maga polgárháborús aknáját.
1978. március 4. Közös program körvonalai hat olasz párt tárgyalásán.
Március 7. Könnygázgránátos rohamrendőrség vet véget a római ultrabaloldali diákok és a kommunista párt ifjúsági szervezete fiataljai közötti tömegverekedésnek. Összecsapások más városokban. Felrobbantott lapszerkesztőségek, gépkocsi-felgyújtások.
Március 8. Megszületik a megegyezés. Húsvét előtt Olaszországnak olyan kormánya várható, amelyet (harminc év után) a kommunistákat is magában foglaló parlamenti többség támogat.
Március 10. A Vörös Brigádok terrorszervezete Torinóban lelövi azt a rendőrtisztet, aki a terrorista szervezetek felderítésével foglalkozott.
Március 13. Leone elnök jóváhagyja az egyszínű kereszténydemokrata kormányt. Várható a kommunista támogatás.
Március 16. Negyvenöt perccel az új kormány képviselőházi bemutatkozása előtt a kereszténydemokrata párt éléről „kiemelik” azt a személyt, akinek realitásérzéke, konstruktív hajlékonysága a legnagyobb szerepet játszotta abban, hogy saját pártja konzervatív erői is belemenjenek egy, a kommunistákkal kötendő minimális konszenzusba. Hogy Olaszország parlamentjének olyan politikai íve legyen, amelyet nem a tartózkodás, hanem a támogatás tart fenn. Elrabolják, aztán meggyilkolják Aldo Morót.
És a fenti ív szép lassan összeomlik, Moro meggyilkolásával átlőtték az olasz kommunista baloldal vitorláját. Nos, nem kizárható, hogy ez volt Európában a gyakorlati felütés a konzervatív nagyszimfónia beindulásához. (Nem a kommunistákat lőtték! Hanem a legnagyobb európai kommunista párttal kompromisszumra hajlandó polgári liberálist.) Természetesen a baloldal hanyatlása más „forrásokból” is táplálkozott.
De hát Jancsó, 1971. A világ sorsát egy ember egy lövéssel megváltoztathatja?!
Végül némi meditáció, Jancsó külföldön elhangzott filmmondataihoz. Engem nem az zavar, hogy a neokonzervatív hullám nyilván bénította Jancsót. (Micsoda filmek voltak még a tarsolyában!) Primitívebb aggyal így tenném fel a kérdést: hozzá lehet-e szólni egy kicsi és elmaradott országból a korproblémákhoz, másként fogalmazva, a fejlettebb térségek problémáihoz? Biztosan. Tudunk rá példákat. Mégis, nagyon egyszerűen fogalmazva, ha a fejletteknek mondjuk az a problémájuk, hogy a jólétük túlságos és a demokráciájuk akkora, hogy visszaüt, akkor mit lehet az ebből fakadó gondokhoz hozzátenni egy olyan térségből, ahol nincs általános jólét és pöttömke a demokrácia?
Nyilván lehet innen hozzászólni azokhoz, de hát kérdés, hogy miféle lesz a produkció. Mert az alkotó mégiscsak a senki földjén érezheti magát, kompolásban, két világ között. Mert ez a két világ mégsem nem tolható egymásba. Ma olyan szépen és okosan mondják, hogy mi közép-keleteurópaiak vagyunk, vagyis van a közép, ennek a keleti fele lennénk mi; mármost nem kell elkeseredni, hiszen a közép az érintkezik a nyugattal, s ha mi most a középnek a keletje vagyunk, akkor így a nyugattal érintkező középnek a keletje, vagyis már-már nyugat. Mégis – vagy ott élünk, és akkor a ránk mért élet hosszának élményeivel tudunk ahhoz a világhoz hozzászólni. Vagy itt maradunk – és csinálunk pompás Sörgyári capricciót, és idevágó Álombrigádot. Amelyet még be is tilthatnak. De hát, ezek kelet-európai tangók. Így hát, azt hiszem, nagyon meg lehet érteni minden indulatot és keserűséget, amikor valaki helyben maradva ahhoz a világhoz akar hozzászólni, mert minden idegszála s tehetsége megvan hozzá, hogy azt (is) érzékelje – ám ekkor az történik, hogy vagy felemás lesz a produkció (most nem ez a helyzet), vagy pedig, hogy szűkebb pátriában a kutya sem törődik vele, az ördög se érti, és másfél évtizedre vígan beteszik a dobozba.
A pacifista nem kolosszális film. A pacifista mélységsejtető film. Másfajta mélységet sejtet, mert másfajta – e tájon ismeretlen – szakadékok partján jár. Annyira jó, amennyire ismeretlen maradt és marad.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1122 átlag: 5.5 |
 |
|
