KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/június
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Stílus kerestetik Kiküldött munkatársunk beszámolója

• N. N.: „Hagyd beszélni a Kutruczot!” Részletek Ember Judit 1985-ös dokumentumfilmjéből
• Máriássy Judit: Mitől hal meg a filmrendező? Befejezetlenül maradt visszaemlékezés Máriássy Félixre
• Zalán Vince: A kamerás ember Beszélgetés Koltai Lajossal
• Kovács András Bálint: A Törvény csele Jim Jarmuschról
• György Péter: Az új Éden és Pokol Ó-Hollywood
• N. N.: Életünk legszebb évei
• Vasadi Péter: Mr. Thorn, az Antikrisztus Az Ómen-trilógia ürügyén
• Ágh Attila: A fény messze van Véletlen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Élők és holtak városa Kairó
• Bikácsy Gergely: García Márquez magyar szavai Huelva
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
• Broczky Beáta: ...evilágból...
• Ében Viktor: Az utolsó jelenet
• Székely Gabriella: Rémült rohanás
• Fáber András: Godzilla Mechagodzilla ellen
• Koltai Ágnes: Miért?
• Ardai Zoltán: Tiszt, rózsával
• Bikácsy Gergely: A kém, aki szeretett engem
• Tamás Amaryllis: Figyelem
• Zalán Vince: Egyik viseli a másik terhét
• Schubert Gusztáv: K2 – Film a prostituáltakról (Az éjszakai lányok)
KRÓNIKA
• N. N.: Tarkovszkij-kollokvium
• N. N.: Osztrák filmhét
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Kairó

Élők és holtak városa

Létay Vera

Kiküldött munkatársunk beszámolója

Többnyire négyen vagyunk délelőttönként a Harun El Rasidról elnevezett disco-bárban: mi ketten, magyar kritikusok, az ajtónálló biztonsági ember és hátul egy szeparéban az enyhén megbántott arckifejezésű vetítőgépész. A tükörboltozatú táncparkett fölött kifeszített alkalmi vásznon „Az egyiptomi film a nyolcvanas években” című szerény mellékműsor filmjeit nézzük a túlzsúfolt programú nemzetközi fesztivál-tenger e bizarrul kies Robinson-szigetén.

Most természetesen mindenki az új vagy majdnem új francia, olasz, angol, amerikai, argentin, szovjet, kínai és magyar filmeket akarja látni; a kusza forgalmú utcákon, ahol a legújabb típusú Mercedesek előzik a hihetetlenül koszos kisgyerekek vezette, szamárfogatú szemetes kordékat, hosszú sorok állnak a fesztiválfilmeket játszó mozik előtt. Az egyiptomi film, amely egyébként népszerű a közönség körében, időlegesen háttérbe szorul.

A filmezés hagyományai mélyen gyökereznek az időben: Kairó és Alexandria hajdani kávéházaiban Párizzsal csaknem egy időben vetítették Lumière-ék mozgóképeit. A fokozatosan megerősödő, élénk filmipar a hangosfilm térhódítása után az egészséges életösztön találékonyságával reagált az amerikai és az európai kihívásra: keleti motívumokkal dúsította a kedvelt történetsémákat, folklór elemekkel, muzsikával, dalokkal, fátylakkal, epekedéssel és főként a buja erotikájú hastánccal, amelyet a hagyomány illővé tett, míg a legártatlanabb csók, akárha puszi is, sokáig szigorúan tiltott volt az egyiptomi vásznon. Kialakult a jellegzetes filmtípus, amelyben a történet pusztán erkölcsös ürügyül szolgált a népszerű nemzeti dalok megszólaltatására, a táncok előadására, s ezek a zenés tömegprodukciók olyan keresett exportcikké váltak a környező arab országokban is, olyan megalapozott piacot teremtettek a szórakoztatóipar számára, hogy az „egyiptomi mozi-imperializmus” kifejezés máig tovább él a rivális arab filmkörökben.

A realista egyiptomi film története tulajdonképpen az elszakadási kísérlet története a keleti édességű, hollywoodias mintától, s a nasszeri korszakban államosított filmgyártás légköre kedvezni látszott a valósághoz közelebb álló, életszerűbb művészi törekvéseknek. Szadat reprivatizálási politikája ismét a kommerciális szempontokat hozta előtérbe, s ha a filmtörténetek egy része nem kerülte is meg teljesen a társadalmi kérdéseket, a bajok okaként többnyire egy-egy ördögi figura machinációja húzódott meg a háttérben. Az itteni kritikusok szerint e filmek alapsémája a következő: a szegény, vidéki családból származó, jóképű, ambiciózus főhős a városba jön, hogy tanulmányai befejeztével képesítést szerezzen valamilyen állami hivatal elérésére. Ez biztonságot jelenthet a család számára és lehetőséget a gyönyörű, fiatal és főképp gazdag hősnő meghódítására. Ha mindez sikerül, romantikus vígjátékról van szó, ha pedig nem, melodrámáról.

Míg korábban a pénz hiánya, a szegénység jelölte a konfliktus forrásvidékét, a nyolcvanas évek értékesebb filmjei a szadati „nyitás” politikájának gazdasági és morális következményeit, az erkölcsi támasztékot nélkülöző hirtelen gazdagodás romboló hatását ábrázolják a személyiség fejlődésében, az emberi kapcsolatokban. Az olajüzlet delelőjén egyiptomi vendégmunkások hada vonul a gazdag arab országokba szerencsét próbálni, az ott szerzett pénz azonban nem hozza el a remélt megváltást. Mohamad Khan filmje, az Egy polgár hazatér is erről a mély csalódásról szól: hőse nyolcévi, lélekölő külföldi munka után a jó szándék, az áldozat hiábavalóságát, a család totális széthullását éli meg.

A fejlődő magánipar, az éleződő társadalmi egyenlőtlenségek, a burjánzásnak induló korrupció a drámaibbnál drámaibb témákat kínálja. A leplező filmek dramaturgiai körvonalai adottak, akár az olasz maffia-filmek, akár az amerikai „becsületes újságíró vagy tévé-riporter rettenthetetlen harca a sötét hatalmasságok ellen” modell szerint, ezt a vázat azonban a mai egyiptomi élet valóságos színeivel, érzékletes tárgyi világával, jellemző figuráival töltik meg. A Lakóhajó 70. sz. című filmben, Khairi Bishara alkotásában a fiatal dokumentumfilm-rendező hős egy pamutfeldolgozó üzemről forgatja új munkáját. Az ott dolgozó munkások egyike titokban felkeresi és beavatja a társaság korrupciós üzelmeibe. A munkás holttestét rövidesen, hogy, hogy nem, a rendező lakóhajója alatt találják meg a vízben, és őt vádolják a gyilkossággal. Barakat filmje, a Fathma letartóztatásának éjszakája egy önfeláldozó asszonyról szól, aki egész életét öccse felnevelésének szenteli, lemondva saját női boldogságáról is. A történés átíveli az angol megszállástól a jelenig tartó időszakot. A ravasz, ügyes, jó kereskedelmi érzékkel megáldott fiúból – aki már kamasz korában angol katonákkal üzletelt – gazdag és befolyásos politikus lesz, hosszú keze mindenhová elér, kétes kapcsolatai a legmagasabb köröket is behálózzák. Az elfajzott fiúgyermek karrierféltésében odáig vetemedik, hogy előző életéről túl sokat tudó, áldott lelkű testvérnénjét erőszakkal elmegyógyintézetbe záratja. A melodramatikus fordulatok, a jellemábrázolás túlságosan is erős kontrasztokat alkalmazó világítás-effektusai ellenére a filmből sugárzik az alapvető bizalmatlanság a valódi érzelmi kötődéseken, a többség érdekein átlépő politikával szemben, s a rideg hatalmi árnyékvilág ellenében a szereteten, áldozaton alapuló életet állítja eszményképül.

Hasonló szeretet-üdvtant hirdet az Összetört képek, avagy a szerelem zárófejezete, Raafat El Miehei filmje is. A Kairóhoz közeli szigetfaluba vonul vissza elemi iskolai tanítóként a gazdag szülőktől származó, korosodó, pocakosodó hős, akit családja kitagadott a vagyonból, amikor szegény sorsú szerelmét feleségül vette. A tanító súlyos szívbeteg, s a feleségével egymás iránt érzett kölcsönös szerelem a kímélet különös szerepjátékát kényszeríti rájuk. E magán-kamaraszínház körül ott a dús vegetációjú falu drámáktól, babonáktól terhes mindennapi élete. A modern valóság, a törzsi hagyományok a feszültség láthatatlan ívét húzzák át az időben.

Két idősík érintkezik a képek konkretizáló erejével Sadi Abdel Szalum méltóságteljesen egyszerű filmjében, A múmiában, amely a múlt század végének híres régészeti felfedezését eleveníti meg krimiszerű izgalmassággal. A Luxor-környéki hegyi törzsek a régi fáraósírok kirablására specializálták magukat – nem először a történelem folyamán. A titokban külföldre csempészett ismeretlen kincsek vezettek az eladdig feltáratlan királysírok nyomára. A sziklába vájt sírkamrákban megtalált múmiák, immár az egyiptomi állam jogos tulajdonaként, szakavatott régészek irányításával indulnak el e fantasztikus ország múzeumai, a világ közös kulturális kincsesházai felé. A rövidre szabott létezés számára alig-alig felfogható időélmény, ahogyan az ókori Egyiptom és a mai a megszokás természetességével él együtt egymással, s a négyezer éves realitás összeolvad a jelen pillanattal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/06 57-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5400