KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/június
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Stílus kerestetik Kiküldött munkatársunk beszámolója

• N. N.: „Hagyd beszélni a Kutruczot!” Részletek Ember Judit 1985-ös dokumentumfilmjéből
• Máriássy Judit: Mitől hal meg a filmrendező? Befejezetlenül maradt visszaemlékezés Máriássy Félixre
• Zalán Vince: A kamerás ember Beszélgetés Koltai Lajossal
• Kovács András Bálint: A Törvény csele Jim Jarmuschról
• György Péter: Az új Éden és Pokol Ó-Hollywood
• N. N.: Életünk legszebb évei
• Vasadi Péter: Mr. Thorn, az Antikrisztus Az Ómen-trilógia ürügyén
• Ágh Attila: A fény messze van Véletlen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Élők és holtak városa Kairó
• Bikácsy Gergely: García Márquez magyar szavai Huelva
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
• Broczky Beáta: ...evilágból...
• Ében Viktor: Az utolsó jelenet
• Székely Gabriella: Rémült rohanás
• Fáber András: Godzilla Mechagodzilla ellen
• Koltai Ágnes: Miért?
• Ardai Zoltán: Tiszt, rózsával
• Bikácsy Gergely: A kém, aki szeretett engem
• Tamás Amaryllis: Figyelem
• Zalán Vince: Egyik viseli a másik terhét
• Schubert Gusztáv: K2 – Film a prostituáltakról (Az éjszakai lányok)
KRÓNIKA
• N. N.: Tarkovszkij-kollokvium
• N. N.: Osztrák filmhét
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Befejezetlenül maradt visszaemlékezés Máriássy Félixre

Mitől hal meg a filmrendező?

Máriássy Judit

 

A filmrendező természetesen elsősorban azért hal meg, mert megszületett, mert kisgyerekkorában elváltak a szülei, mert kamaszkorában a Dolomitokban mászkált és síversenyzett, mert átélte a második világháborút, mert szerelmes volt, mert elhagyták, mert megnősült, mert gyerekei lettek, mert egyetlen lányát meghalni látta, mert kötelékben repült, mert elvesztette az édesanyját, mert sokat cigarettázott, mert rumot, később vodkát és whiskyt ivott, mert a Dolomitok és a Tátra helyett élete nagyobb felét egy rosszlevegőjű nagyvárosban élte, mert az ötödik emeleten lakott, és a Házkezelőség olykor hat hétig, két hónapig nem javíttatta meg a felvonót, mert barátai voltak, és a barátai közül néhányan meghaltak, néhányan megszűntek azok lenni, mert izgult értük, mert izgult a fiáért, mert háromszor látta a feleségét közvetlenül operáció után viaszsárgán, mert a bátyjával utazva az autó fejre állt, és a bátyját szétroncsolt csípővel húzták ki a kocsi alól, mert együttérző volt és figyelmes volt, tehát pontosan azért hal meg a filmrendező, amiért a többi ember.

De hogy mitől szaporodik a filmrendező szívében gyorsabban a halál, mint mások szívében, azt megkísérlem tanúként elmondani, egyetlen filmrendező, Máriássy Félix művész-életének néhány rettenetesen fontos és bizonyos fokig általánosítható epizódjával megválaszolni.

1946-ban ismertem meg, Radványi Géza lakásán, a Királyi Pál utcában. A Valahol Európában című filmjét Radványi akkor még Bécsben, Gábor Miklóssal és Paul Hörbigerrel akarta elkészíteni. A szinopszist asszisztense és vágója fordította németre. Később, a technikai könyvet Máriássy Félixszel ketten készítettük elő, a Krisztina körút 139-ben. Ez idő tájt öt szónál többet nem beszéltünk egymással, ami ne tartozott volna a tárgyhoz. Az öt szóban a jó napot és a viszontlátás is bennefoglaltatik. Ezt csak azért említem meg, mert talán egyetlen dolog általánosítható a filmrendező kis-halálainak sorozatában: az a jellembeli sajátosság, hogy nemigen tudott beszélni, hogy egy-egy forgatás idején legfeljebb kétszer ordított a munkatársaival, egyébként egy sima kavicsot hordott a zsebében és indulatait abba simogatta. Fájdalmait az utolsó három-négy év kivételével könnytelenül viselte. Édesanyja, akit imádott, 1955-ben – először járván Magyarországon a háború után –, Dózsa György úti lakásunkban éjjel az ágyam szélére ült és örömmel közölte, hogy most beszélt voltaképpen először a fiával, ezt a számára szokatlan beszélőkészséget az én javamra írta. Csodálkoztam: nekem ő akkor is, azóta is némának tetszett, s mindig, a legutóbbi bábolnai sétánkig meghatódtam, ha valamiről kérdés nélkül mesélt, ha hosszabban beszélt hozzám.

A Valahol Európában forgatása neki épp úgy, mint az egész lelkes csapatnak, Hegyi Barnának, Illés Gyurinak, Makknak, Bacsónak és a többieknek, igazi játék volt. Radványi filmje – az övé is. Azért is volt számára keserűség, amikor a bemutató előtt váratlanul valamelyik felsőbb hivatal, Rajk László belügyminiszter utasítására hivatkozva, a premiert néhány rész kivágásától tette függővé. (S mivel ráadásul szerelmes volt Bánky Zsuzsába, a vágóasztal mellett még nehezebb volt az ítéletvégrehajtó szerepét a lekevert filmen alvás nélkül végrehajtani. A részletek – emlékezetem szerint – főként Bánky szerepét csökkentették.) Ez idő tájt éppen úgy, mint később, a Talpalatnyi föld át- meg átvágása, új meg új pótfelvételei idején többnyire csak egy nyugágyban szundított egyet-egyet, és asszisztense, Klár – Szécsényi Médy – főzte literszám a feketéket.

Több dokumentumfilm után, 1948-ban már komolyan szó volt róla, hogy játékfilmet rendezzen. Előbb Békés István írásából készített az íróval együtt forgatókönyvet Galyatetőn. Ki utasította el, miért, már nem emlékszem. Ősszel, amikor már összeházasodtunk, egy Nagy István-novellára bukkant A Boldog utcán túl című kötetben. Asszonyok a gyárban címmel a Filmgyár akkori dramaturgiája Szinetár Györgyöt és Ákos Miklóst bízta meg a forgatókönyv megírásával. Így készült el a Szabóné, s már-már a forgatást is megkezdték, amikor egy nap Leányfalun, a kompra várva, 1949-ben megvallotta, hogy kétségei vannak. A könyvet nem szereti, semmiképpen nem úgy, mint a novellát, ez nem az „igazi” – de mikor jön el az az igazi? Várjon-e vagy vállalja? Sokáig vitatkoztunk, de végül úgy éreztem, szerette volna, ha rábeszélem. És így is történt. A film úgy készült, hogy a napi musztert megnézte a stáb minden tagja, a színészek is, mindenkinek kritikát és önkritikát kellett gyakorolnia, és az egész csapat versenyben állt az öntödei magtöméstől a nyersanyag-takarékosságig mindenben. Ebbe, mert akkor volt, amikor gyerekesen lelkesedtünk, és minden formalitást igyekeztünk komolyan venni, cseppet sem halt bele a filmrendező. A kész filmet azonban a különböző szintű bizottságok garmada nézte meg. Ez már nem volt se játék, se naivitás. Jöttek a kifogások. Hol a szakszervezet, illetve az üzemi bizottság képviselője? (Pótfelvételek.) Kidomborodik-e kellőképpen a párt szerepe, melyet akkoriban minden „szakértő” kizárólag a párttitkár szerepének hosszával mért? Nem domborodott ki eléggé. Pótfelvételek. Elég vidámak-e a SZIT-esek? Pótfelvétel. A bemutató után a kritikák még így is hiányoltak néhány szervezetet, valamint azt, hogy a munkások távozását vidámabb zene kíséri, mint blokkolásukat a munkába érkezéskor. A Szabónét végül a kritikák és élve boncoló viták után mégis az első magyar munkás tárgyú filmnek minősítette a Pravda, hibáival együtt is megvédte Révai József. Olyannyira, hogy 1950 márciusában a filmrendezőt bizalmasan arról értesítették, hogy Kossuth-díjat kap, Illés Györggyel egyetemben. A hír elterjedt, gratuláló táviratok érkeztek a Garami Ernő téri első főbérleti lakásunkba. Ha jól emlékszem, végül Hont Ferenc volt az, aki telefonált: Révai elvtárs végül úgy döntött, hogy két fiatal filmes sok egyszerre és az arisztokrata származású Máriássy várhat még. Nem tesz semmit, mondta. És az sem tett semmit, amikor mindkettőjüket egy évre Moszkvába akarták küldeni, de néhány heti közös orosz tanulás, Potapova-könyv-felmondás után ismét úgy döntött valaki valahol, hogy Máriássy ráér. Nem tett semmit? Nem sokat, de valamit azért mégis. Mert a filmrendező – minden filmrendező – hiú is, akár a legtöbb ember.

A Szabóné előtt vagy közvetlen utána kapta a megbízatást Hont Ferenctől, Háy Gyulától: tréfás kisfilmet kell készíteni a tervgazdálkodás népszerűsítésére. Bencsik Imre írta, Ferrari Violetta és Mádi Szabó Gábor játszotta a kisfilmet. Aztán betiltották. Mert a tervgazdálkodás komolyabb dolog, semhogy egy magánélet-kisfilm humorizáljon róla.

Még ugyancsak 49-ben kitüntető megbízatás: a Tanácsköztársaság harmincadik évfordulójára készítsen dokumentumfilmet az archív-anyagokból. Kéthavi, istentelenül megerőltető, alvás nélküli munka. Akkor még rengeteg izgalmas anyag feküdt érintetlenül a gyárban. Ebből a sok tízezer méterből kellett kiválogatni azt, amin nem látszott Kun Béla és még néhány vezető, köztük Lukács György, és előásni azt a két villanásnyi felvételt, melynek egyikén Rákosi Mátyás kijön a Parlamentből és megemeli a kalapját, meg azt a híressé váltat, ahol Rákosi egy mező felől fellép az útra (ez nem látszott végül) és (ez lett a film csúcspillanata) egy szakasz élére áll. Ott ült éjszakákon át Ék Sándor is a filmrendező mellett, s mikor ez a villanás megkerült, bekockázta, kinagyította, s ebből készítette Kossuth-díjjal jutalmazott festményét.

Ettől a kissé rossz szájízzel végzett történelemkorrigálástól se nagyon halt meg a filmrendező. Attól azonban, amit a jelenkori történelem produkált, a szó egészen szoros értelmében beteg lett, s az elkövetkező évekre mindig keserű maradt.

Révai Dezső révén értesítették, hogy egy rendkívüli, bizalmas, senkivel nem közölhető munkát kell elvégeznie, tekintse a dolgot kitüntetésnek. (A Rajk-per után voltunk már, mely mindkettőnket megviselt, melyet végighallgattunk rádión, s melyet – noha nem hittük el a vallomások részleteit – döbbenten tudomásul vettünk, azzal magyaráztunk magunknak, hogy ha nem is igaz minden részlet, mindenki okot adott egy botlással, gyengeséggel, hogy az ellenség kihasználja őt.) A kitüntető megbízásról nekem sem szólt. Hónapok múlva, amikor aggasztóan volt különös és fal felé forduló és álmában belém kapaszkodó és egyre több Portorico rumot ivó, akkor mondta el, mi történt. A megjelölt napon egy lefüggönyzött autó várta a Verpeléti út sarkán. A katonapolitikai osztály a katonai bíróságra vitte őt és az operatőrt. Itt egy forgatókönyvet tettek elébük, mely Pálffy György és társainak másnapi tárgyalásáról készült. Már sápadtan jött vissza, de még azt hitte, a forgatókönyv holmi hipotézis. Kiderült: nem az volt. Szó szerint egyezett minden. A hallgatóság: a későbbi katonai perek vádlottjai. Őrök közt érkeztek, de egyenruhában, borotváltan, „szabadon” ültek a padokban. A bíró kérdezett, Pálffy fölényesen, néha mosolyogva mondta az előre leírt válaszokat. Egy ízben a bíró „ugrott” egyet. Pálffy György ekkor felhívta a figyelmét, hogy ez még csak a következő kérdés, előbb önnek azt kell kérdeznie tőlem, hogy… És a bíró javított. A filmrendező akkor elszédült, ezt a katonapolitikai osztályon dolgozó tiszt is észrevette, aki mellette állt. Rosszalló megjegyzést tett, mondván, akkor mi lesz holnap, a kivégzésen? A filmrendező azt dadogta, hogy ő többé nem jön. Napokig ki se mozdult otthonról, várta, hogy letartóztatják. Nem jöttek érte. A kivégzést megúszta. Ez néhány hónappal az első szívinfarktus előtt érte, 1950-ben, harmincegy éves korában.

A szívinfarktust még megelőzte a Kis Katalin házasságának gyors elfogadása. A novellát én írtam, Somlyó György lektor fogadta el, Háy Gyula fődramaturg és Both Béla művészeti vezető pártfogolta. Kende István, a filmfőosztály vezetője mondta ki rá az áment. A forgatókönyvet rendkívül gyorsan kellett elkészíteni, mert kevés volt a forgatókönyv, és éppen napirendre került a „magánéletről is beszéljünk” jelszava. Sárospatakon dolgoztunk, mint a bolondok, éjszakánként kísértetjárásokat szerveztünk, napi száz cigarettát szívtunk, feketekávét vedeltünk, sokat nevettünk, sokat veszekedtünk, míg megszületett a könyv. A filmrendező felfutott vele az igazgatóság falépcsőjén, akkor valami nagy fájdalmat érzett. Másnap a Rusznyák-klinikán feküdt már hat heti teljes mozdulatlanságra ítélve a nyárban. Három nappal később Both Béla beszélt velem, mint kommunista a kommunistával, és közölte: a filmre szüksége van a pártnak, tehát Szemes Mihály fogja rendezni, az eredetileg kijelölt első asszisztens. A dolgot nem lehetett eltitkolni, mert humanitásból Szemest elküldték megtudni a szereposztási és egyéb elképzeléseket. A filmrendező pedig elmondta őket, és nagyon sápadt volt, és ráordított az ápolónőre meg a feleségére, aztán hallgatott. Rendkívüli öröm volt, hogy újabb két nap múltán Révai Dezső igazgató közölte velem: a bátyja, József az eljárást embertelennek, hollywoodinak, a szocialista művészetpolitikához méltatlannak ítélte. Így aztán a filmrendező, amint megtanult járni a hathetes mozdulatlanság izomgyengeségéből, ment egyenesen a Keltex szövőműhelyébe forgatni. A film ekkor még arról szólt, hogy egy Varga József nevű fiatal kommunista művezető beleszeret egy pártonkívüli, munkás-Cilikébe, majd miután a lány a felesége lett, nem tetszik neki, hogy az is „öntudatra ébred”, és visszaparancsolná a főzőkanálhoz. Majd… happy end. Három hete forgatták a filmet, amikor a minisztérium bekérte az elkészült anyagot. Révai József pedig kijelentette, hogy a történet nem tipikus, egyelőre a nők többsége az elmaradott, nem a férfiak, a film csak akkor készülhet el, ha arról szól, hogyan lesz a lusta, hebehurgya Kis Katalinból férje, a pártszervezet és az ellenség hatására öntudatos munkásnő. A végén! Nem a közepén! A filmrendező ekkor elszopogatott egy Nitromint tablettát. A filmrendező képtelenségnek vélte a megoldást. Én, aki szemellenzősebb, nálánál is Révai-tisztelőbb és vak-lelkesebb voltam, három nap és három éjszaka alatt megírtam a történetet úgy, ahogy kívánták, de még úgy is – ezt Simon Zsuzsa, a dramaturgia új vezetője kérte tőlem –, hogy a felvett anyagból lehetőleg semmit vagy csak keveset kelljen eldobni. (Ennek a három napos színéről visszájára fordításnak egy rajzos emlékét őrzöm. Mert a filmrendező szeretett rajzolni, és nagyon jól rajzolt, és ha nekikeseredett, mindig azt bánta, miért is nem rajzoló meg miért nem tud zongorázni.) A forgatás folyt tovább.

Nem Varga Jóska „javult meg”, hanem Kis Kata, aki addig nyolcvan százalékot teljesített csak, de Pécsi Sándor, a párttitkár addig beszélt a fejével, amíg túl nem teljesítette a normát. A kész filmet elégedetlenség fogadta. Bizonytalannak látszott, egyáltalán bemutatják-e. Ekkor érkezett Magyarországra először Pudovkin. Neki tetszett a film, és valószínűleg még jobban tetszett a fiatal magyar kollégája, mert harcba indult a bemutatásáért. Révai Józseffel már ő vitatkozott jelenlétünkben mint prókátorunk. Végül elérte, hogy néhány pótfelvétellel megússzuk a dolgot. Így kerültek a filmbe azok a svájci szövőgépek, melyekre rátették a feliratot: CCCP, és Ajtay Andor félelmetesen teátrális „nagyjelenete”, amikor szabotőrként kárt tesz a szovjet gépben, de mikor felnéz, és meglátja Lenin, Sztálin, Rákosi hatalmas arcképét, úgy megretten, mint akibe villám csapott. (Ezt a jelenetet Pudovkin találta ki úgy, hogy eljátszotta a szituációt.) A filmrendező itt már nem volt olyan naiv, mint a Szabóné idején. Egy fiatal színészt arra szerződtetett, hogy fehér köpenyben minden gyűlés, falujárás, üzemi ünnepség jelenetében ott legyen. Ő volt a fregoli-ember. Ha valaki a szakszervezeti bizalmit kérte számon, rá lehetett fogni: ő az. A gyár igazgatója is ő volt. Az agit. prop. titkár is ő volt. Aszerint, hogy ki mit kért számon. A film végül lelkes kritikákat kapott, a közönség is jól fogadta. Megint elterjedt a pletyka a Kossuth-díjról. Megint nem volt igaz. A forgatókönyvet jutalmazták József Attila-díjjal.

Még a Kis Katalin bemutatója előtt Pudovkin azzal állt elő, hogy filmet kell készíteni a Vörös Csepelről, egy munkáscsalád életének tükrében. Ő választotta ki a munkára a filmrendezőt, és a Magyar–Szovjet Társaságtól szabadságot kaptam egy évre és a gyártól tisztes havi fizetést az anyaggyűjtés címén. Együtt jártuk a gyárat a filmrendezővel, mentünk meghallgatni volt funkcionáriusok emlékeit és látogatóba csepeli emberekhez. Az első verzió már 1951 tavaszán elkészült. Ebben jelentős szerepet játszott egy illegális pártmunkás, akit Kádár Jánosról mintáztam. Az ő börtönből való szökésének történetét, amit Kelen Béla mondott el nekünk, pontról pontra beleépítettem a könyvbe. Azt pedig, amint elkészült, be kellett mutatni a Munkásmozgalmi Intézetben Réti elvtársnak. Réti elvtárs fogadott minket néhány nap múlva és megkérdezte, ki ennek a Tégla Jánosnak a modellje. A filmrendező és én válaszoltunk. „Önök tehát Kádár Jánosról, az imperialista ügynökről beszélnek…?!” Így értesültünk Kádár letartóztatásáról. A forgatókönyvet nyomban át kellett írni. Jött Pudovkin és játszott. Eljátszotta a munkás-anyát, a nyilas sógort, a szociáldemokrata nővért, a kommunista hőst és a parasztpártivá lett öccsét. Újabb átírások. Közben egy este a filmrendező többedmagával meghívást kapott Rákosi Mátyáshoz. Révai és Pudovkin volt ott, valamint Bán, Fábri, Gertler, Illés, Herskó, Kalmár, Keleti, Kiss, Ranódy, Nádasdy Kálmán, Kovács András, Simon Zsuzsa, Révai Dezső és Szántó Miklós, az akkori filmfőosztály-vezető.

Részlet a jegyzőkönyvből:

Rákosi: „Szép lett a mi egész népünk és szépül napról napra. Egyenesedik a gerince, szép a jövője, és ezt az egyre szépülő népet, szépülő embereinket és asszonyainkat, az erős fiatalokat, az okos, egészséges gyermekeket ne látnák meg a mi művészeink, ne lenne szemük ehhez a szépséghez? Lehet, hogy én alulról nézem a dolgokat, lehet, hogy én meglátom, vagy ők másként néznek, másként látnak. A mi művészeink szemén talán hályog van? Sokszor arra gondolok, hogy jó lenne fehér szakállal és szemüveggel menni, akkor még többet látnék, és még többet mondanának el, mint így, ha felismernek. Maguknak jó, lehető a zavartalan munka, a tömegek között való munka. Ne autóval menjenek a nép közé, üljenek fel hetenként háromszor a monori munkásvonatra, beszélgessenek az emberekkel, magukat talán még fasisztáknak is nézik, és kiöntik egyesek talán még szabadabban is a szívüket…”

Felvetődött a szaksegítség kérdése, az egyes filmek patronálása. Így került szó a Vörös Csepel című filmre, amelyet a Munkásmozgalmi Intézet patronál. Amikor meghallotta Rákosi elvtárs, hogy az a film a magyar munkásmozgalom és a Párt története, a következőket mondta: „Egy kicsit óvnom kell magukat attól, hogy a Munkásmozgalmi Intézet által (hiányos szöveg – a szerk.) kommunistákat ábrázolják. Egy kicsit herbárium ez… Az élet más. Az élet frissebb. Szeretné olvasni a könyvet, mert az az érzése, hogy sok író csak kávéházból ismeri a kommunistákat, és azok legtöbbször szektáns, beteg emberek.”

Ebbe az estébe, melyet még két-három Rákosi-beszélgetés követett, még nem halt meg egy kicsit sem a filmrendező. Rákosi közvetlensége és humora, Révai József esze és műveltsége még a néha bántó lekezelést is feledtette vele. Csak a körülményeket rühellte, a titokzatos, mindig más villákat, ahová ÁVH-sok kísérték és őrizték őket.

1951 telén Rendületlenül címmel elkészült a végleges forgatókönyv, megkezdődtek a legdrágább, legnagyobb szabású magyar film előkészületei. Sikerült kiharcolni, hogy a főszerepet az addig csak negatív szerepekben megtűrt Darvas Iván játssza. A munkásanyát Dayka Margit. Zeneszerzőnek Kadosa Pált szerződtették. Díszlettervezőnek Varga Mátyást. Amikor 1952-ben ikreink születtek, Révai Dezső egyszerre gratulált egy dísztáviratban Katához-Ferkóhoz és a „nagyszerű forgatókönyvhöz”. A filmrendező motívumokat gyűjtött, Darvas Ivánt kezdték martinásszá képezni. Már a díszletek egy része is állt, amikor 1952 májusában Révai József magához kért minket. (Előzőleg én írtam neki egy hosszú levelet, melyben arra kértem, hogy ezúttal ne menet közben, hanem a forgatás megkezdése előtt olvassa el a könyvet.) A miniszteri előszobában ott ült már Erdei Sándor miniszterhelyettes, Szántó Miklós, Háy Gyula, Aczél Tamás, Révai Dezső és még mások, akikre nem emlékszem. Körülünnepeltek minket, Erdei átölelte a filmrendezőt, és azt mondta: „Ez lesz az első Sztálin-díjas magyar film.”. Aztán bementünk. Révai a következőkkel kezdte: „Szeretném megkérdezni a szerzőket, mikor végzik szükségletüket azok az emberek, akikről a film szól? Ezek még vasárnap is csak hősök, és az ágyban is politizálnak. Mi megkritizáltuk Déry Feleletét, de ajánlom Máriássy elvtársnőnek, olvassa el sürgősen néhányszor újra. Tanulja meg belőle azt, milyen szép és bonyolult összefüggés van Dérynél a munkásasszony és a tárgyak, a vájdling, a lavór és a lábas között.” Majd azzal fejezte be, hogy most pedig várja az ellenérveket, mert neki azt mondták, hogy ez a sematikus forgatókönyv egyeseknek nagyon tetszett! Ezután elképesztő dolog történt. Elsőnek Erdei Sándor, finoman, utána Aczél, Háy gúnyosan és megsemmisítően szedte ízekre a valóban rettenetesen sematikus írást. És utánuk a többiek. Révai is megrökönyödött. Ő szeretett vitatkozni. Védő nincs? – kérdezte. A filmrendező nagyon halkan, nagyon sápadtan és a kavicsát simogatva elmondta, hogy a jelenlévők közül ki milyen pót-sematizmust kívánt a korábbi tanácskozásokon, hogy milyen feltételeket szabott Koczina, a Rákosi Mátyás Művek párttitkára, Pudovkin és Réti elvtárs. De a kritikát végül nem lehetett nem elfogadni. Révai megveregette a vállamat, és azt mondta: maga ezt nagyon hamar kijavítja, tudom, hogy gyorsan dolgozik.

A Bajcsy-Zsilinszky úton mentünk haza, én bőgtem, a filmrendező hallgatott. Megint befordult a falnak egy-két napra. Még egyszer megpróbáltunk javítani, de akkor már mindenki bizalmatlan volt. Háy Gyulától levelet kaptam, melyben megmagyarázza akkori viselkedését és pálfordulását. Azt írta, neki először nagyon tetszett a könyv, de Révai elvtárs kritikája olyan volt, mint a villámfény, azért fedezett fel benne még több hibát, mint maga Révai. Reméli, hogy értem: ez az elvtársi segítség. Fordított helyzetben ő is számítana az én elvtársi segítségemre… Még dolgoztunk, amikor megtudtuk, hogy film készül a Felelet egy részéből. Méghozzá ott is, mint a Rendületlenülben, a szeptember 1-jei tüntetés áll a középpontban. A forgatókönyv később megjelent a Csillagban. És elképedve fedeztük fel, hogy a szeptember elseje szó szerint a mi könyvünkből íródott bele. A filmrendező ekkor elég barátságtalanul megkérdezte Kovács Andrást, aki a dramaturgja volt a Bálint történetének, hogyan fordulhatott ez elő. Kovács azt felelte, ő azt hitte, ezeket a részeket, dialógusokat mi a Munkásmozgalmi Intézet anyagából „írtuk ki”. A filmrendező hazajött, és azt mondta, most pedig abbahagyjuk, és majd csinálunk mást.

A más nehezen jött össze. Így fogadta el a megbízást, hogy egy egész estét betöltő dokumentumfilmet forgat a tavaszi kulturális seregszemléről Vidám verseny címmel. Ez a film nagyon rossz lett, de a filmrendező imádta csinálni. Bejárta az országot, tele lett friss élménnyel, és a Hortobágyról gyönyörű buzogányokat hozott. Badal János fotografálta a filmet (Pásztor István kezdte) – vele és az egész stábbal szeretett együtt lenni. Még Miskolcon forgatott, mikor meghalt Sztálin. És nagyon sajnáltuk, hogy meghalt.

Most veszem észre, Sztálint említve, hogy a filmrendező piciny halálainak egyikét nem említettem. A Kis Katalin után, akkor, amikor még csak én jártam ki Csepelre, egy este meghívtak minket Both Béla lakására. Ott voltak Simon Zsuzsáék és Pudovkin is. Vacsora közben Both Béla elpanaszolta Pudovkinnak, hogy Máriássy nem hajlandó vállalni két olyan forgatókönyv közül egyet, melyet a Párt rendelt, és amelyik igen fontos ügyről szól. Az egyik Vészi Endrének a Sztálin-híd építéséről szóló műve, a másik Ákos Miklósé, aki a vasutasok sztahanovista munkájáról írt A kétezer tonnás mozgalom címmel forgatókönyvet. A filmrendező sápadtan és udvariasan azt felelte, hogy bizony ő egyiket sem szeretné megcsinálni, mert mind a kettő lapos és rossz. A vita élesedett, már-már el is mentünk, amikor Pudovkin közbelépett. Ha akarta – elbűvölően tudott mesélni. Ha nem akarta – elég goromba volt. Ezúttal mesélt. Arról, hogy a második világháború kitörése előtt – talán 37-ben – a Karenina Annát akarta filmre vinni. Egy nap behívták őt Sztálinhoz. Eizensteinnel a fogadószobában találkozott. Sztálin közölte velük, hogy az orosz népben túl sok az internacionalizmus, hogy az orosz népet megfosztották az egészséges nemzeti tudattól. Mivel háború lesz, ezen sürgősen változtatni kell. Rehabilitálni kell a történelem nagy alakjait. Íme, itt van két forgatókönyv, ki-ki válassza, melyiket csinálja meg. Fellebbezés nincs. A megbízást tekintsék megtisztelő hazafiúi szolgálatnak. Én akkor behunytam a szemem, mondta Pudovkin, és húztam egyet vaktában. A Minyin és Pozsarszkij (Tűz és fergeteg) esett rám, az Alekszander Nyevszkij (Jégmezők lovagja) Eizensteinre. És mikor győztünk a háborúban, úgy érezhettem, hogy én igazán idejében kezdtem meg a frontszolgálatot. Pedig gyűlöltem a megfilmesített történelmet. Még mesélt a művészet mozgósító erejéről, arról, hogy milyen nagy dolog volt, amikor az első, forradalom utáni május elsején a Kilencedik szimfóniát játszották a Vörös téren. Máriássy Félix meghatódott. És ő is behunyta a szemét. Úgy mondta: legyen a vasutas-film. Így készült el a Teljes gőzzel, főszerepben az akkor felfedezett Sinkovits Imrével és a színpadon már befutott Bessenyeivel. Hegyi Barna volt az operatőr. Ezt a filmet a filmrendező úgy csinálta, ahogy se azelőtt, se azután semmit: magára kényszerített cinizmussal. Sokat ittak és vicces lapokat írtak nekem vonatozás közben. A filmet a Vasutas Napon mutatták be a Vörös Csillagban. Még a vasutasok is unták. A filmrendező szép prémiumot kapott érte, Bebrits minisztertől külön elismerő fogadást. (Csak a szaktanácsadóból lett váltóőr vidéken, mert „elromlott” a filmesek közt, és amikor a Közlekedési Minisztérium zsűrije előírta, milyen pótfelvételekre van még szükség, visszafeleselt a feletteseinek.)

1953-ban, a Nagy Imre-féle kormányprogram megjelenése, az igazságot feltáró írások megjelenése, belső megrendülésünk után Máriássy Félix kedves barátjával, Sarkadi Imrével akart filmet csinálni. A Kútban című novellából, melynek életanyagával együtt találkoztak. Sarkadi akkoriban is sokat ivott, többhetes szigligeti együttlétük reménytelennek bizonyult, ha a filmrendező bezárta a szobájába, az író az ablakon át távozott. Mivel összeveszni nem akart Sarkadival, a filmrendező tudomásul vette a dramaturgia döntését, hogy a témát adja át Fábrinak, aki szeret is, tud is írni. Helyette Máriássy Félix nekilátott Thurzó Gáborral a Rokonoknak. Nagyon szerette ezt a filmet, haláláig szerette, bár tudta, hogy Kopjáss szerepét Ungvárira osztani tévedés volt. Élvezte, hogy a buta dzsentri-világot elevenítheti meg, azt, amit valahol a kispolgáriságnál is jobban megvetett. Volt ebben a dzsentri-gyűlöletben némi arisztokratizmus, a báróságot nem elfogadó Máriássyak gőgje, volt benne sok személyes emlék: egyetlen olyan testvérének a megvetése, akit nemcsak nem szeretett, akit egyszerűen kiradírozott magából. Ez a fivére, Máriássy József, a harmincas évek közepén Szőllősy Klára húgát jegyezte el. A filmrendező szerette a lányt, és a nővérével együtt járt evezni. Józsi azonban az első zsidótörvény után szakított a menyasszonnyal, belépett a nyilas pártba, és szerelem nélkül elvett egy Madarassy-lányt. A Rokonok forgatása idején a filmrendező sokszor idézte fel Józsi esküvőjét, Józsi kisszerűségét. A háború után soha nem is találkozott vele. (1975)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/06 18-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5393