FesztiválMiskolcBronzautóbuszSchubert Gusztáv
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A miskolci fesztivál idei emblémája – parafakorongba tűzött gombostűn piros-fehér-zöld filmdarabkák – eredetileg bizonyára csak annyit akart jelezni, hogy ezen a nemzeti filmszemlén többek között ismeretterjesztő filmeket vetítenek. Aki végignézte a hatnapos rendezvénysorozatot (már amennyire ezt a párhuzamos versenyvetítések engedték), hajlik arra, hogy a „rövidfilm” sanyarú helyzetének szimbólumát lássa benne. Ez a fesztivál úgy zárja magába a filmeket, mint üvegdoboz a felcímkézett bogármúmiákat. Hiába varázsolták újjá a fesztiválmozit, a rendezvényt múzeumi unalom lengi be: nem azért, mintha a filmek rosszak, érdektelenek lennének, hanem mert nem élnek, sohasem kerülnek eleven kapcsolatba a közönséggel, senki sem veheti őket használatba, megrekednek a fesztiválok hozzáférhetetlen tárlóiban. Ezért a helyzetért persze nem a miskolci szervezők felelősek, ők „csak” anynyiban hibásak, hogy rendszerező elveikkel életben tartják azt a téveszmét, miszerint a „rövidfilm” műnem.
A miskolci fesztiválnak nincs profilja, csak visszájáról határozható meg: majd’ minden helyet kap itt, ami nem játékfilm. A legkülönfélébb szemléletmódok és műfajok kerülnek egymás mellé: dokumentumfilm, ismeretterjesztő munka és animáció; publicisztika, tudomány és művészet. Ez a sokszínűség első látásra a gazdagság benyomását kelti, valójában azonban a leépülés jele: az ugyanis, hogy a különnemű versenyfilmek között nincs közös nevező, visszaminősíti a fesztivált; ami önmagában mint animáció vagy mint dokumentumfilm érték, itt, egymásra hányva csak a játékfilmezésből kirekesztett maradéknak látszik! És ez nemcsak megalázó, de a fesztiválon versengő műfajok öntudatra ébredését is gátolja. A tisztázatlanság visszaüt: a filmrendező előtt egyre inkább elhomályosul a küldetése, ahelyett, hogy mozgóképpel magyarázó tanárnak-ismeretterjesztőnek, filmmel gondolkodtató, vitára serkentő publicistának erezhetné magát, idővel a filmszakma másodrendű állampolgárának, „rövidfilmesnek” fog föltűnni saját szemében is. Természetesen a forgalmazó is elbizonytalanodik: ugyan hol és kinek mutassa be az „egyéb kategória” filmjeit, a „reszlit”. Még nem lehet tudni, hogy a tervek szerint július 1-én beinduló Közművelődési Filmgyár mennyiben jelent majd kiutat a jelenlegi krízisből, félő azonban, hogy az eddigi eszmei tisztázatlanságot nem fogja feloldani, csak (ami persze nem lebecsülendő) a filmkészítés folyamatát teszi majd egyszerűbbé és olcsóbbá. Ahhoz, hogy a filmművészet mellett a filmes újságírás és ismeretterjesztés is emancipálódhasson, el kellene jutnia a közönséghez. Helyzete e tekintetben sokkalta nehezebb mint a játékfilmé. A műélvezet mindig intim, még akkor is, ha sokadmagunkkal ülünk a moziban vagy a hangversenyteremben. Megengedi, de nem igényli a művek közös megvitatását.
A szociofilm viszont csak akkor él, ha vitákat gerjeszthet, s jobb híján be lehet mutatni a mozikban vagy a televízióban, de ez esetben a nézői vélemények nem szembesülhetnek egymással. A filmes szociográfia igazi hatását csak a társadalmi forgalmazás révén megközelíthető disputára kész kis közösségekben fejtheti ki. Az ismeretterjesztő film is speciális nyilvánosságot igényel, a televízióban (a mozikról nem is beszélve) túlságosan esetlegesen kerülnek elénk. A filmes ismeretterjesztés elvben az oktatás folyamatába illeszkedve találhatna magára. A jelenlegi gyakorlat azonban erre nem ad módot: a tanárok kényelmessége, a filmtárak nehéz kezelhetősége, a tanmenet merevsége kirekeszti az ismeretterjesztő filmeket a tanításból. Ahol a film mégiscsak szerepet játszik, ott sem találja meg igazi helyét. Csak szegénységünk gátol meg minket abban, hogy szakkönyvtárainkra videótékákkal duplázzunk rá, pedig ezzel, ahelyett, hogy apasztanánk, éppenséggel tovább duzzasztjuk az információtengert. Ebben csak akkor igazodhatnánk ki, ha a nyelv csakis az értelemhez, a film csakis a szemhez szólna. Vagyis mozgóképekkel világosan és gyorsan közvethetítő jelenségeket nem próbálnánk szavakkal körülírni, és viszont. Az a tanterv és az az eszközpark, amely a különféle médiumok szerves egységét megvalósíthatná, egyelőre nem áll rendelkezésre. Marad tehát az irodalmias jellegű ismeretterjesztő filmek készítése, a mozgókép illusztráció csupán a szöveg mellett.
Az ismeretterjesztő filmek funkciójának tisztázatlansága az egyes munkákon is érződik. Gyakorta megfigyelhető például, hogy,egy film egyszerre céloz meg kezdőket és haladókat; a természetfilmek visszatérő hibáját – ide-oda ingáznak a Természettudományi Lexikon és La Fontaine között – ennek a zavarodottságnak tudom be. (Kabdebó György: A darazsak elszállnak; Kormos Ildikó: Hasonmások és más hasonlók – mindkettőt Rák József fényképezte, kitűnően). Allatok és növények antropomorf (hol lírai, hol szellemeskedő) szemlélete nyilván abból a megfontolásból hatja át a filmeket, hogy így majd sikerül a nézővel megszerettetni a természetet. Egyes fajokat feltétlenül, csakhogy ahol kedvencek, „hasznosak” vannak, ott utálatosaknak, „károsaknak” is lenniük kell, márpedig ez az a fajta szemlélet az, amitől a natura, mert törvényeitől gyökeresen idegen, attól koldul. David Attenborough sorozatai tanúsítják, egy természetfilm attól, hogy nem csinál a pókokból, darazsakból,békákból embereket, hanem megelégszik a jelenségek belső, etológiái magyarázatával, nemcsak igazabb, de érdekesebb is lesz. Ennek a módszernek az erejében maradéktalanul csak Kollányi Ágoston bízott a madárdalról készített filmjében (Mušica praehumana).
A magyar természetfilmezés legveszedelmesebb fogyatékossága, hogy hallgat arról a pusztításról, amit az ember élő környezetében végbevitt, így, ahelyett hogy ablakot nyitna, édeni nyugalmat árasztó gigant-poszterként fedi fel a savas esőktől tarolt erdők, a szennyezett folyók látványát.
Ahogy a természet másnak mutatkozik, mint amilyen valójában, úgy a művészetről kialakított kép is torzít.
A művészet az ismeretterjesztő filmezésben vagy felfoghatatlan misztérium, amiről csak kenetteljesen illik beszélni, vagy kézművesség csupán, amihez legfeljebb boszorkányos ügyesség szükségeltetik, kivételes érzékenység és bátorság nem. Az idei miskolci mezőnyben jószerivel Belenykij Alekszandr volt az egyedüli, aki túl tudott lépni a képzőművészeti filmezés közhelyein. Korga György önreflexióit és képeit saját egyéni víziójába, szürrealista filmversbe ágyazta (Utazás). A vizuális nevelés nem feltétlenül a táblaképek, szobrok, épületek snittekre vágásával – úgymond értelmezésével – valósítható meg. Gyanítom, többet ér, ha a vásznon olyan embereket látunk, akik értik és szenvedélyesen szeretik a képzőművészetet. A Nézetekben a kortárs magyar avantgárdról elmélkedő, vitatkozó, tanácstalanságukat sem palástoló művészettörténészeket pontosan ez jellemzi. Ezért lehetséges Maurer Dóra műfaji bravúrja; filmje nemcsak egy intellektuális élményt nyújtó kerekasztal-beszélgetés videókópiája, hanem jellemtanulmány-sorozat is.
A történelmi ismeretterjesztéstől elvárható objektivitás korántsem azonos a tanári pedantériával. Vitéz Gábor Kun Béla-portréjából kimerítő részletességgel informálódhatunk arról, mikor hová vetette Kunt a sorsa, de politikai arcéle homályban marad. Vélhetően azért, mert ez az elnagyoltság megengedi azt az olvasatot (amit egy élesebb felvétel, teória és praxis mélyebb analízise megcáfolna) miszerint Kun korunk hőse, a peresztrojka előfutára volna. Nem az, de hát ez nem lehet kizáró oka annak, hogy film készüljön róla; a történelem főszereplőiről nem a példakép-állítás szándékával kell portréfilmet készíteni, hanem az okulás végett. A Napba repülő sas ennek a törekvésnek a jegyében fogant. Lakatos Iván a fiatal Széchenyit naplója tükrében mutatja be. Ez a romantikus, lelke-sültség és kétségbeesés közt hányódó, a lappangó tébollyal terhes szöveg megóvja a rendezőt attól, hogy kőnyomatos idillé szelídítse a reformkori drámát, kisimítsa egy tágas lélek egyenetlenségeit.
Örvendetes, hogy a beállított, kiglancolt dokumentumfilmezés immár a múlté, alig akad ma olyan rendező, aki ne a kényes témákat választaná, aki tagadná a válság tényét. Ügy tűnik föl: ma mindenki reformer. A gyógymódokon végigtekintve azonban már korántsem lehetünk nyugodtak. A leggyakoribb javallat: az erkölcsök reformja. Mintha bizony a morális szétesés a válságnak oka, nem pedig következménye volna. A rilkei „változtasd meg élted” hitvallását ki-ki személyes programjává teheti, másokon számonkórni azonban merőben reformellenes gesztus. Ahelyett, hogy a krízisért felelős torz gazdasági-politikai struktúrák átalakítására ösztönözne, az értelmetlen mechanizmusok által megnyomorított, természetükből kiforgatott emberekre hárítja át a felelősséget. Még jobbik eset, ha a „reformer” naiv és szelídszavú misszionáriusként térítgeti a hátrányos helyzetűeket a bűn tilalmas ösvényéről a tisztesség útjára, mintha azok megtévedtek lennének, nem pedig az önhibájukon kívül rájuk rótt kilátástalan sors logikáját teljesítenék be (Paulus Alajos: Útvesztő); az erkölcsnek azonban har-cosszentjei is vannak, ők kemény fegyelmezéssel kívánják leszoktatni a tolvajokat, iszákosokat, csöveseket, lógósokat, házasságtörőket, dohányosokat káros szenvedélyeikről, mert hogy akkor visszatér a régi jó világ. Nemcsak a gyógymód embertelen, a mögötte álló világkép is az: bűnös csakis az egyes ember lehet, a viszonyok mindig makulátlanok. A tökéletes alattvaló gondolkozik így.
Hogy ez mennyivel nagyobb veszély, mint a halmozottan hátrányos helyzetűek bűnöző életmódja, vagy a laza munkafegyelem, annak lidérces bizonyítéka a Medicorbusz flodniki katasztrófájának okait vizsgáló dokumentumfilm (Magyar József: Időzített bombáink). A rendező, aki korábbi munkáiban hajlamos volt emberi gyengeségekben látni bajaink fő okát, most szembefordul a bűnbak-keresőkkel, akik előbb a sofőrben, majd a szerelőkben találták meg a baleset felelőseit. A katasztrófát, mint megtudjuk, fékhiba okozta; nem a szerelők bűne, hogy az elkopott széngyűrűt bronzbetéttel pótolták, alkatrész-hiányos világunkban ez így szokásos, különben leállna a közlekedés. Az igazi bűnös az az abszurd gazdasági struktúra, amely a XX. századi technikát és a bronzkori kézművességet elegyítő gyakorlatot kitermeli. Magyar József filmje csak jelezheti ennek az „időzített társadalomnak” a létét, a tűzszerészi munkát, legalább is annak elvi alapvetését, a „túlélés stratégiáit” kereső Közeljövőkutatás végzi el. Mész András filmjében hat szociológus, közgazdász, író beszél kivételes nyíltsággal és pontossággal az országot fenyegető gazdasági és ökológiai katasztrófáról. Többek szerint végletesen borúlátó, gyászkeretes kép ez. Talán ok nélkül kiáltanak az őrtállók veszélyt? Épp elég testi-lelki nyomorúság gyötör bennünket ahhoz, hogy ezzel ne áltassuk magunkat. Gyors és pontos cselekvésre van szükség. De biztos, hogy elég az emberi kreativitást béklyózó mechanizmusokat eltakarítani, kontráz egy másik (ugyancsak versenyen kívül bemutatott) BBS film. A Jelölöm magam, Erdélyi János és Zsigmond Dezső „politikai videótanulmánya” egy falusi tanácstagválasztást kísér nyomon a többes jelölés első évében, anno 1985. Hiába az új, demokratikus formák, nem tudunk élni velük. Bár módja volna, a nép nem választ magának jelöltet, a reformer nem toboroz magának Választókat. Az önjelölt néptribunt végül is kifütyüli az egészből mit sem értő gyülekezet. Minden marad a régiben. Patthelyzet? Nem, csak a kelet-európai tükörvilág komisz tréfája, itt a demokráciának kell megszülnie a demokratát. Ez a választási szomorújáték inkább azt bizonyítja, hogy a részleges, felemás reform nem hozhat eredményt, egy-egy demokratikus törvény, intézmény önmagában hatástalan, hamarosan beleolvad a régi elvek szerint működő környezetbe. Eltűnnek, akár az egyik természetfilm fehér szövőlepkéi. A gyárak kormától elfeketült nyírfák a szürkéknek kedveznek. Életünk képe ez? A reformereké? Mindannyiunké?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2710 átlag: 5.43 |
 |
|
