Római emlékJancsó Miklós
Nem beszéltem még olaszul, amikor először találkoztunk. Közös nyelvünk a francia volt. A szakmában mindenki azt beszélte – akkoriban.
A háziasszony, ismert színésznő, majd’ minden hétvégén vacsorát adott. Batyú-bált. Aki jött, hozott valamit. Húst, édességet, bort. Erős italt, whiskyt csak a fiatalabb nemzedék ivott. Akkor még én is odatartoztam.
Ő nem ivott. Bort se.
A lakás nem volt nagy, de óriási erkélyéről egész Rómát lehetett látni. Virágzó oleanderek között állt a kerek asztal, közvetlenül a konyhába nyíló szárnyasajtó mellett. A tűzhelyen agyagüstben forrt a víz. A vacsorát bevezető pastát mindig a háziasszony adta. Friss tésztából készült, nem szárítottból. Minden héten más fajtájú, formájú: tagliatelle, rigatoni, canel-loni, fusigli... Hogy lehet ennyifélét kitalálni! Darab vaj került a sózott vízbe és amikor már lobogott, marékkal szórták bele a tésztát. A túl hosszút eltördelték. Mindenki ott állt, mindenki segédkezett.
Ő nem. Egyenes derékkal ült egy támlátlan széken. Hallgatott vagy vitatkozott. Hangja nyugodt volt, sose csattant fel. Akkor se, ha támadták. Heti cikkei a Corriereben szolgáltatták az apropót.
Szembenézett mindenkivel, aki szólt. Sötét szemei okos szemek voltak. Élesek? Kemények! Igen, így maradtak meg bennem.
Egyszer – nem, azt hiszem, kétszer – láttam csak mosolyogni azokat a szemeket. Először: győzött fociban. Center volt. Nagyszerű. Gratuláltunk. Mosolygott. Másodszor: nem is mosolygott, nevetett a szeme a keresztelőn, amikor magasra emelte Ninetto kisfiát.
Pier Paolo, a keresztapa.
Ugye, tudják – Coppola filmjei óta –, a padrone szó két jelentésű olaszul.
A klán főnökét is így hívták.
Nagy volt a Pasolini-klán. Sokan voltak. Fiatalok, szenvedélyesek. A minta Pier Paolo volt.
Szenvedélyesen élt.
Nem tagadta, hogy kommunista. Nem tagadta, hogy katolikus. Nem tagadta, hogy homoszexuális.
A kommunista meggyőződés akkoriban divat volt. 68 környékén jártunk. De katolikus kommunistának lenni! A polgárok, kispolgárok a DC-re szavaztak. És féltek a fiataloktól. Féltek mindentől. Lenin, Sztálin, Che Guevara árnyai jártak az utcán. És Mao-zubbonyt hordtunk. És büszkén hallgattuk, ha távoli tereken felhangzott a harci kiáltás: „Po-te-re operaio! Po-te-re operaio!” Ő ilyenkor legyintett. Mindent a divat ellen csinált. Verset írt a proletársorból jött rohamrendőrök mellett. Azokat dicsérte, akik szembenálltak velünk.
Rám nézett, amikor bemutatkoztam.
„Azt hittem, magasabb vagy” – mondta. Ő alacsony volt. „Hogy ejtik a nevedet? Magyarul hogy ejtik?” – kérdezte és a szemeimet kereste. Megkérdezte a keresztnevemet és sohase cserélte össze Milos-sal.
(Forman még akkor, amikor újonc és boldogtalan volt New Yorkban, félrehívott a társaságból és keserűen mondta: „Ugye téged Mindig Milosnak szólítanak? Mert engem Miklósnak.” Azóta az egész világon pontosan tudják a nevét. Vajon boldogabb?)
„Laura azt mondta, hogy szép vagy” – folytatta. „Nem vagy szép, csak kék a szemed. Ezek a római lányok megbolondulnak, ha kék szemet látnak” mondta meg-vetően.
Laura, a színésznő, mellettem állt, figyelt minket. Nevetett. „Miért nem mondod meg neki? Miért nem mondod meg neki?” – biztatott és oldalba taszított a könyökével.
Zavarban voltam. Még nem szoktam meg, hogy nyíltan, harsányan kell itt beszélni. Hogy őszintén, keményen, élesen kell elmondanom az álláspontomat. Valamit dadogtam.
Laura tele szájjal nevetett. Ilyenkor a Dúcéra hasonlított. Azt pletykálták, hogy az anyja Mussolini szeretője volt. „Nem szereti a filmjeidet, Pier Paolo. Utálja a filmjeidet, Pier Paolo!”
A klán felsorakozott a padrone mögött. Eddig mintha észre se vettek volna. Most mindnyájan engem néztek, ugrásra készen, hátha verekedni kell. No, nem ököllel. Szavakkal. Még a szelíd, kedves örökdiplomata Bernardo is ott állt a főnök mellett.
„Miért utálsz?” – kérdezte tőlem. Végre kinyögtem: „Mert provokátor vagy, Pier Paolo.” Mindenki nevetett. Ő nem. Felállt. Félkézzel átölelt.
„Miklós.” Lassan mondta a nevemet. Ízlelgette. Pontosan akarta kiejteni, különösen a szóvégi „s” betűt. „...A te filmjeid se filmek. Provokációk. Az egyszerű nézőnek elviselhetetlenek.” Most se nevetett. Megcsókolt. A padrone felavatott. A klán befogadott. Római lettem.
...És akkor, amikor a fekete furgon előtt szétnyílt a tömeg és a kocsi gyorsuló tempóban hagyta el a Virágok Mezejét, én is ott futottam koporsója után. Ninetto Davoli kiabált, zokogott, öklével verte a mellét, homlokát. És egy csoport fiú és lány. Belekapaszkodtak a koszorús autóba, ordítottak.
Az én könnyeim csendesen folytak. Hangot se ejtettem. Nem voltam igazi római.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2339 átlag: 5.48 |
 |
|
