KritikaVattatyúkA konyharend lovagjaiDániel Ferenc
Az Eget, és szerényebben: néhány úgynevezett filmdolgozatomat hívom tanúságtételül, hogy soha más szándék nem vezérelt, minthogy a nagyérdemű nézőben, mozgóképek fogyasztójában egyívású társra vagy szövetségesre leljek; tudván, hogy ki nem állja a filmoktatósdit. A titkos jelszó: „egyikünk se ma jött le a falvédőről!”. A képek és jelenetek vagy magukért beszélnek s összeáll belőlük a film (a nézett film élménye), ezesetben kialakulhat párbeszéd, nézeteltérés, bármi; ám ha az élmény egyszerűen benyomásokra töredezik, azt semmiféle tudákos, szellemi habarcs nem fogja összekötni.
Nos, ez a kissé tán körmönfont bevezetés zavaromat vagy kételyemet palástolja: 1. bárhogy kongatják is a vészharangot, Magyarországon még mindig létezik, bár nem virágzik, a fényűzőén alternatívnak címkézett, szabad film – ilyen a Vattatyúk is –, amelyik a szükségből igyekszik erényt kovácsolni: nyomorú forgatási körülmények között készül, igazodik a gyakran műkedvelő felvételi apparátushoz, mert mindenáron szabadulni akar az „akadémikus követelményektől”, tárgyszerűbben: a Lumumba utcai dramaturgia ízlésterrorjától. 2. Tapasztalatom szerint a szabad film alkotói rátartiak, keményfejűek; egyedi látomásaik megszállottjai, ezért nem ismernek el maguk felett semmi autoritást; ezért alkalmatlanok rá, hogy mozgalommá, irányzattá szerveződjenek. Melegágyuk, akár valamelyik filmklub, alkotóközösség, vagy a BBS: alkalmi, kényszerű tenyészhely, már ameddig befogad és tolerál, de aligha otthon. 3. Néhány pillanatot leszámítva, évtizedek óta az „akadémikusok” és a szabadfilmesek között a süketek párbeszéde zajlott, ennek köszönhetünk egyrészt csokorravaló furmányos definíciót „szubkultúra, új frivol, posztmodern, new wa-ve, polgárpukkasztó, értelmileg fogyatékos fikció, zártláncú vetítésre ajánlott, nagyon vagylagos mozi”...és így tovább; másrészt köszönhetünk valami állapotfélét, amely kölcsönösen mérgezett: sorstalan filmek hevernek dobozban és megszületnek a hívők-őrizte, érinthetetlen cinéma-hitregék.
Kételyeim persze nem misztikusak. Örülök, hogy a Hunnia Stúdió és Simó Sándor, belenyúlva a dobozba (meg a zsebükbe), a nagyobb nyilvánosság elé tárják Szőke Andrásnak s „bandájának” lendületes, szabad antifilmjét. Jobb későn, mint soha. Csakhogy a gondoskodásnak műszakilag, gépiesen végrehajtott módja, miszerint egy szuper 8-as technikára szerzett víziót minden további nélkül szabvány filmméretté felnagyítsanak, ez enyhén szólva is: kétélű dolog. Az S–8-as felvevőgép afféle házi barkácsszerszám, Szőke András stílusérzékét dicséri, hogy eszerint is bánik vele; hurcolássza, ráncigálja, döccentgeti, ki-kitakarja; nemhogy leképezne valami eseménysort, ellenkezőleg, a baráti kompániával hasznavehetetlen „tárgyakat” vagy szcénákat fabrikálnak. Ennek a farigcsálásnak a legfőbb munkadarabja – ha lehetséges definiálni – a történet, a cselekmény, valamely origótól valamely végpontig tartó sztori, tengelyében nagy-nagy történelmi, eszmei mondandóval. S mindezt addig eszkábálják, amíg röhögtetően fel nem tárul konvencionális üressége.
„Elvtársak, megesszük a jövőnket! Elvtársak, hát, megesszük az aranytojást tojó tyúkot!” – mondotta volt az aranykorban, jövőnk hajnalán, úgy 1950-ben Rákosi pajtás, amikor épp nekilátott, hogy kiéheztesse a magyar népet. íme, szenvedéstörténetünk kezdete! – de nem a késői utódnak, Szőke Andrásnak, aki a fonákjáról, dúskálások közepette megleli az aranytojást, folyóparton kipecáz hozzá egy autentikus tyúkot, majd egy kibogozhatatlan bűnügy titkos mozzanataként visszatojatja a szárnyasállatba mitikus közkincsünket, s az egészet cakk-pakk belefőzi – a jó magyaros halászlébe. A filmben látható is egynéhány kondér, de hogy mi rotyog-pöfög bennük, nem vágynék megkóstolni. Viszont, hogy stílszerűen fogalmazzak: az én tálalásomban bizonyára áttetszőbb az étrend (lerohadt historikum, lóvátett gasztronómia, a cseh filmnéprajz tájjellegű ízeinek keveréke), mint ahogyan azt a Vattatyúk asztalunkra borítja. Pontosan az efféle poétikai jegyek különböztetik meg a szabad filmet, mondjuk – Bacsó Péter szatíráitól. S itt utalnék vissza fentebb említett aggályaimra: olykor a néző kedvéért nem árt a műfajelméleti nézeteltérések eszközeit is felmutatni (lásd: vetítővászon, játék a képméretekkel, színdramaturgia, a szövegelbeszélés hullámzásai stb.).
Amiként a film címe félrehallásból származik („vad hattyúkról” mesélnek fél-halandzsa mesét, s a Rachel nevezetű kislány azonnal, helyesen „vattatyúkká” értelmezi), ugyanúgy sikerül a kiüresedett játékfilm majd’ minden előregyártott épületelemét helyessé torzítani. Milyen például egy szokványos filmmonológ? Meghitt, bensőséges, nyíltszíni lélekgyónás. A kritikusok szerint, amikor feltárulkozik a lélek legmélyebb mélysége. Szőke Andrásnál ugyanígy. Az ő magányos feltárulkozóinak mindegy, miről monologizálnak: disznóölésről, konyharendről, horgászatról, szerelemről, bűnről, előbb-utóbb beléjük költözik Leviathan valamelyik leszázalékolt, Tisza-parti utóda és a belső beszédből vicsorgás, rángás, a lélek mélyének torzult taglejtése „lesz a helyesbített monológ”. Az ördög láttán az esztétika vagy a mű-bírálat haptákba vágja magát, nem kritizál, nem elemez, hanem figyel; az elfajulásra figyel. Az elfajulás mintázatára figyel és ez jó. Utána persze, saját szukkubusaira hallgatva, halkan megjegyzi: ezek a démonfélék mulatságosak is, s lehetnének kicsivel következetlenebbek, kicsivel muzikálisabbak.
Tudatos idézetek és áthallások révén a cseh film szelleme üdítően kísért a Vattatyúkban. Ahogyan egy női trió a konyhaasztal fölött, vágószerszámokkal hadakozva, kibeszéli az univerzumot. Ahogy nőneműek és hímneműek környékezik, kerülgetik egymást (valamint az operatőrt); nászágyuk szerelemre nyilvánvalóan alkalmatlan bútor: szekrény vagy elnöki asztal. Esküvő hangulatos színtere: faluvégi focipálya. Sokláda sörrel. Két tőrőlmetszett civilpasas nyomozó álcájában, örökké sündörögve és jelentést fogalmazva történetekről vagy történendőkről, amik soha nem állnak össze üggyé. Egy ajtóféleség, amelyet szüntelenül ide-oda hurcolásznak annak reménye nélkül, hogy valaha is rendeltetési helyére, a tokjába kerül. Csillagfényes este szolgálati rendőrzoknival, amelynek talányos az eredete, mégis rang szerint vándorol lábról-lábra.
Ismert, majdnem néprajzi érvényességű mozzanatok csengnek egybe s mégis hibádzani látszik valami. Jó, hogy a Pankotai Állami Gazdaság, a Szentesi Művelődési Központ messze esik Ceské Budéjovicétől, a mi kisvilágunk még-csak nem is álommásolata északi szomszédainkénak; talán paprikásabb, talán inkább hajlik öngyalázásra, ezt nem tudom megítélni. Az sem segít, ha egy röpke tanulmányban ezt olvasom: „A kérdés nem filmspecifikus, hanem az interpretatív általános apóriájának középpontja”. Én inkább azon tűnődöm, hogy valószínűleg lehetetlen valamely film egészét úgy megformálni (vagy éppen formailag szétzúzni), hogy annak minden szekvenciája az agyonkoptatott közmegegyezés ellen hasson; hogy lehetséges és szükséges fölvenni a kesztyűt a leképezés abszolút hatalma ellenében (főként, ha ásítóan üres), ha tudjuk, nem lehet minden felvételi pillanatot egyidejűleg kiexponálni és zárójelek közé téve megkérdőjelezni. (Ha létezik szabad film, az talán egy Küklopsz hideg tekintetének szemlélődése.)
Kajánul figyelem önmagámban a nézőt: öregednék? Avagy minek tulajdonítható, hogy leginkább a film szereplőinek hitelessége és frissessége vonz? Azután az úgymond jelenetek farkincái, amikor a színen ottragadnak, a háttérben szöszmötölnek, valaki a képsík leglehetetlenebb pontján átoson; hangok közelítenek semlegesnek tűnő téri kivágásba s maga a közelítés tölt fel feszültséggel, jobban, mint az itt-ott megkomponált kórusok és avitt slágerszámok. Általában mindaz, ami rögtönzött (vagy annak hat), ami ösztönösen születő s úgy tenyészik önnön mozgalmi eltökéltségére is fütyülve. Bevallom férfiasán: a tyúkot, a halat, a fazekat, és a kezeket, fejeket többre tartom az aranytojásnál. Tiszta haszon, hogy egy alkalmi zabáló fel is falja(?!)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1287 átlag: 5.61 |
 |
|
