Láttuk mégKristály Gyula ózdi nyugdíjas politikai pereSchubert Gusztáv
Jogi esettanulmány és portréfilm összebékíthetetlen formák, a paragrafusok világában nincs helye olyan fogalmaknak, mint jellem, sors, véletlen, balszerencse. A jogász szeme előtt lebegő utópiában az akarat korláttalanul szabad, így hát a bűn az maga az ember. Hosszú időn át Tényi István és Sántha László dokumentumfilmjében is csak egy ilyen rendőrségi fantomképet látunk valódi jellemrajz helyett. Vita csak azon folyik, szabad-e valakit politikai nézeteiért elítélni vagy sem (a film alkotói egyértelműen a felvilágosult jogalkotók mellé állnak, akik szerint az „izgatás” fogalma törlendő a magyar törvénykezésből), abban teljes az egység, hogy ki-ki – még maga a perbefogott is – az ügyből vezeti le a vádlott személyiségét. Mintha bizony a tett követné el a tettest. Kristály Gyula helyett csak a legendája jelenik meg előttünk: a hatalom veszedelmes lázítót lát benne, akire keményen le kell sújtani, mielőtt néhány száz névtelen levelével felizgatná a gyanútlan magyar állampolgárokat és lerombolná a népi demokráciát; az ellenzék pedig eszmetársat, népi máskéntgondolkodót. Lehetne éppen ez is, az is, de hát igazából egyik leírás sem illik rá. Hogy kicsoda valójában Kristály Gyula, azt csak a film végén tudjuk meg, mintegy véletlenül. Már eltelt bő egy óra, már minden lapot ismerünk a magyar jogtörténet (remélhetőleg) utolsó izgatási perének krónikájából, amikor robban a bomba: az alperes elénk tárja, hogyan is élt, mielőtt névtelen levelét megírta a KB-nek, elénk tárul Kristály Gyula „egyetlen életének ősi titka”. És ez a titok történetesen nem az, hogy ő a rejtélyes ózdi izgató. Avagy a magyar Walesa. Kristály Gyula titka, hogy: dilettáns. A vádjaiban, helytálló indulataiban méltatlan névtelen leveleket nem egy néptribun írta, hanem egy ózdi Kohlhaas Mihály, akiben a bizalom akkor rendült meg végletesen a „legigazságosabb” társadalmi rendszerben, amikor a hivatal (rutinszerű) packázása halálba kergeti feleségét. Hogy a fekete düh nem véres bosszúra, csak rendszerellenes „izgatásra” ragadtatta, azért Kristály Gyula nem annyira a véletlennek, mint inkább a benne rejtőző dilettánsnak tartozik köszönettel. Kristály Gyulában a költő és a feltaláló mellett egy politikus is elveszett. A félbemaradt tehetség hogy is ne próbálna felszínre törni, ha alkalom kínálkozik. Csakhát a meg nem gondolt gondolat még nem politika, ahogy a csasztuska-írás sem költészet. Kristály Gyula meghurcolása közügy, zavaros és indulatos politizálása azonban magánügy. És egy valódi demokráciában az is marad. A politika monopóliumát kell eltörölni (ebben igazuk van a film készítőinek és felvilágosultabb szereplőinek), nem a politikát. A politika mesterség; tehetség és szakértelem dolga, nem (magas vagy alacsony) származásé. Nem igaz, hogy mindenki született politikus. Kristály Gyula történetesen nem az. A film végén bemutatja találmányát: a leleményesen egyszerű játékban egy kifúrt korongokból összerakott piramist kell egyik tüskéről (egy közbenső fázison át) egy másik tüskére átvinni úgy, hogy a játékos egyszerre csak egy elemet emeljen át, betartva a legfontosabb szabályt, miszerint „kisebbre nagyobbat sohasem szabad rakni”. Ez persze már politika, mondja a feltaláló, miközben virtuóz ügyességgel átrakja a piramist az egyik tüskéről a másikra. Nincs kétségem afelől, hogy ha módja volna rá, a társadalmi piramist is ilyen játszi könnyedséggel és élvezettel szedné szét és rakná össze újra. De hát éppen ettől tartok. A politika nem gyerekjáték. A nyakunkba szakadt romhalmaz történetesen elég meggyőzően példázza, mire vezet, ha annak tekintik.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1487 átlag: 5.26 |
 |
|
