FesztiválSan SebastianZabaltegiBikácsy Gergely
Kiküldött munkatársunk beszámolója.
Tanuljunk baszkul. Nemcsak azért, mert délibábos nyelvrokonítás kapcsolja össze a magyart és a baszkot, (mely nyelvekben állítólag egyedül a világon azonos szó a hold és a holt (az euzkadiban: il és ildi), de azért is, mert a San Sebastian-i fesztiválon minden évben megrendezik a baszk film napját, premierekkel, könyvbemutatókkal, szemináriumokkal. S mindenki jól tette, ha a versenyprogram helyett erre vagy más mellékeseményekre áldozta idejét. A versenyfilmek rosszak voltak, a mellékprogramokban nagyon érdekes alkotásokra lehetett bukkanni. Zabaltegi– ez a baszk szó (mely nyitott zónát, szabad övezetet jelent) a fesztivál legfontosabb nemverseny-bemutatóinak volt a szekciócíme.
A Wopbopaloobop a Lopbamboom!
Nemcsak Baszkföld, de Luxemburg nyelve is tanulmányozást érdemel. A fent idézett két kimondhatatlan rock-and-roll szó ugyanis egy luxemburgi film címében áll. A filmben beszélnek németül, franciául és olaszul, s beszélnek egy számomra azonosíthatatlan, a flamandra hasonlító nyelven. Rendezője, Andy Bausch viszont anyanyelvként beszéli a hatvanas évek „újhullám”-filmnyelvét, egész filmje olyan, mintha 1961-ben készült volna (a történet akkor játszódik, a francia-luxemburgi határon, szilveszter éjjelén). A rendező nemcsak felidézi, de rekonstruálja 1960 szilveszterét – s ugyanakkor filmarchívum-varázsló: rekonstruál egy soha nem létezett, 196l-ben elkészült filmet is. Rég láttam ehhez fogható rokonszenves stílusbravúrt. (Andy Bausch Luxemburg egyetlen hazájában tevékenykedő rendezője, főiskolát nem végzett.)
Szilveszter éjjelén minden egymásba torlódik: Rocco, a Franciaországból titokban s váratlanul visszatérő fiatal munkás, egy idetévedt francia újságíró, s a helyi beatzenekar félszeg dúvadja ugyanazt a lányt akarja elragadni. Közben luxemburgi és francia katonák verekszenek össze; közben több bőröndnyi lopott pénzzel menekülne egy szélhámos; közben megkezdődnek a hatvanas évek... Andy Bauschnak sikerül a múltidézés; a stílusparódiákat, a neorealista ihletettségű valósághűséget és az új hullám groteszkbe hajló líráját sikerül egységbe forrasztania. Annak idején, mikor filmje játszódik, minden fesztivált bejárva, díjak tucatjaival ékesítve, a filmművészet fősodrával együtt vált volna méltán ismertté. Ma eldugva, soha-nem-díjazva, nagy forgalmazók közönyével kitüntetve merül a semmibe.
Nyugat-berlini lengyel emigránsok a hősei Michael Klier filmjének. A Mindenhol jobb lehet, ahol mi nem vagyunk fekete-fehér film, de nemcsak azért hat pőrére csupaszítottnak. Ez is stílusbravúr. Mozdulatlan kamerája szikár, kopogó ritmusa, szűkszavúsága, elnémult belső világot, piszkos, kiürült külső világot rajzol. Klier a sajtóértekezleten elmondta, Rossellini a szellemi atyja és mestere, de munkáján nyilvánvaló Jarmusch hatása is. A Florida, a Paradicsom nélkül ez a film sem születhetett volna meg. Klier prágai származású, a hatvanas években Párizsban élt, azóta Nyugat-Berlinben. Andy Bausch-sal ellentétben ő nem használja ki a különböző régi filmtípusok: a bűnügyi, a szerelmi vígjátékok, a „bosszúfilm”, az üldözéses, és még jó néhány, a papa mozijától a neorealizmuson át az új hullámig élő meg feltámadó filmfajta adta lehetőségeket. Klier munkája egyetlen, vékony dallamon szól. A cselekményt visszafojtja: ha meg is indulna valami „elmesélhetően kalandos” történetszál, rögtön megszakítja, gondosan nem folytatja. A lengyel fiú és az alkalmi prostituálttá vált varsói lány a film végén isten háta mögötti, még a Jarmuschénál is le-pusztultabb amerikai csehóban találkozik. (A fiút Mirosław Baka, a Rövidfilm a gyilkosságról főszereplője játssza kemény szenvtelenséggel). Természetesen véletlenül találkoznak, egymástól titkon már örökre elbúcsúzva. A kamera ekkor, talán először a filmben megmozdul: idegesen, rándulva a presszó mennyezetére „svenkel”. A rendező csak ennyi direkt kommentárt, ennyi érzelmi kitörést enged meg magának. A többi a nézőé. Ritka fegyelmezett és ritka erős tartalmú film.
Ebben a Zabaltegi-szekcióban egyébként gyakori volt a fura cím, s épp a valamit megkísérlő, épp a stílusokkal bátran küzdő filmek között. A svájci Dany Levi Robbykallepaul című, az első Tanner-filmekére emlékeztető humorral száll szembe a manapi mozikkal. A Rokokó betörése a Huzzi-sziget birodalmába, Mara Mattuschka, Andrea Kärner és Hans Werner Poschauke közös munkája (Ausztria) színházi, nagyoperettes történelmi abszurd. A bécsi szecesszió és Brecht távoli tanítványaként próbál filmes hagyományhoz visszanyúlni, hogy ne csak tagadja, de félig visszakanyarodva, félig megelőzve túlhaladhassa a nyolcvanas évek kötelező mozifajtáját, mely például a versenyszekcióban ülte unalmas és ízetlen torát. „A Wopbopaloobop a lopbamboom...!” Érdemes volt ide a Zabaltegi-filmekre járni, kiszámíthatatlanul tehetséges elsőfilmesek vagy félig-kezdők munkáival ismerkedni. (Enyedi Ildikó Az én XX. századom-ja. is itt szerepelt, ő maga pedig a verseny egyik zsűritagjaként szomorkodhatott.)
Számomra a sok tehetséges munka közül is kiemelkedett Syberberg és Daniel Schmidt Fassbinder és Peter Zadek munkatársának, Peter Kernnek a filmje. Peter Kern producer és színész is: második játékfilmjét Werner Schroeternek ajánlja. Ez a film, Hα legalább szeretnél... kicsit olyan, mintha Enyedi Ildikó és a Bagdad Café Percy Adlonja közösen képzelte volna. Hőse egy ötven év körüli, ügyefogyott számítógép-programozó, hősnője egy hasonló korú, bolondnak bélyegzett asszonyság. A nő nem tud beszélni, csak operaénekelni tud. Ettől mindenki megvadul, csak a jámbor, könyvelő-küllemű férfi nem. A nő énekelve hozzá költözik, mire kollégái kiközösítik. Sebaj: akad új barátjuk és védencük, egy gyönyörű thaiföldi származású lány, akit brutális német férje elől menekítenek magukhoz. Körülöttük a buta, visszataszító német társa- S dalom, szívükben klasszikus operaáriák és csendes harmónia. A vesztesek harmóniája. Kern az egyik álom-jelenetben (melyben maga is játszik) lehányatja hőseivel a német valóságot. Meséje lírai, ám dühös és rángatózó. A film végén énekes hősnőnk, akit tébolydába akarnak zárni, messzezengő áriával járja körbe a folyosókat: hangjára kitárulnak a cellaajtók, és a bolondnak bélyegzettek kis csapata vonul már mögötte.
Kern is „kitalált valamit”; nemcsak tagadja a hatvanas-nyolcvanas évek moziját, de épít is. Ő használja, a fentebb említett tehetséges munkák közül a legkevésbé direkten az „új hullám”-rekvizitumokat, ő fél legkevésbé a színes giccs eleméitől és a mese örömétől. Félő, mindeme forgalmazó-nemlátta filmből örökre néző-nem-látta film lesz. Csoda, hogy mégis elkerülnek egy-egy fesztivál hátsó termeibe.
Batmánia
A denevérember óriási makettje ott támaszkodott a Victoria Eugenia színház oldalánál. Egyszer maszkos, de élő denevéremberek lepték el a termet, máskor a másik új szuperfilm, az Abyss (Örvényszakadék) jelmezeiből tartottak kirakodóvásárt és ajándékért lehetett tolongani. A két hollywoodi atombombasiker közül egyértelműen Tim Burton Batmanja a jobbik. Nem annyira a korrekt rendezés, mintsem a Blade Runner-ihlette sci-fi gótikus díszletvilága, és a denevérember gonosz ellenfelét, Jokert játszó Jack Nicholson jóvoltából. A húszas évek képregénysorozatából eddig is számtalan film készült, az egyik műholdadón nemrég a magyar néző is láthatott belőlük. A Gotham City-ben történt szörnyű denevérharcok legsikeresebb moziváltozata Budapestet is eléri. S a filmet is sorsa: nem a jóságos, de szürke, buta Batmanra, hanem a félőrült, szadista tömeggyilkosra, a zseniális ripacskodással megelevenített Jokerre fog minden néző emlékezni. Huelvában (egy másik spanyol filmfesztivál helyszínén) talán ezért is vadultak meg, újsághírek szerint, a denevérek, halálra marva néhány kisgyereket.)
James Cameron szuperprodukciója, a tengermélynél is mélyebben, az óceán fenekénél is alantabb játszódó (és színvonalú) sci-fi csak azt bizonyítja, amit már az Alien II (magyar címén A halál bolygója), hogy Cameronnak akkor sem lesz látomásos sci-fi fantáziája, ha Hollywood minden pénzét megkapja. Sci-firől szólván: a fesztivál külön programban adózott James Whale, a Frankenstein-filmek rendezőjének emléke előtt. Whale életműve elegyes és egyenetlen: rendelésre dolgozott, majd minden filmműfajban, a zenés melodrámától a horrorig. (Filmre vitt egy Fodor László darabot is.) Ez a másodvonalbeli rendező azonban még ma is élvezhető és mulatságos. Amint a Láthatatlan Ember lassan letekeri láthatatlan nyakáról a sálat, leveszi láthatatlan fejéről a kalapot és a fekete szemüveget, s közben öblösen felröhög, erre még készülte után ötven év múlva is van fiatal közönség. Lesz-e a fantáziátlanul erőlködő Abyss-nak Osztogatják-e majd akkor is sikoltozó tömegeknek a film-reklám trikóját? Igen: ha a mostanihoz hasonló ütemben csökken a kommerszfilm színvonala és a nézők fogékonysága.
Házi feladatként a versenyről is szólnom kell. Ezt a fesztivált a művésziesített, „korszerűnek” vélt kommersz uralta. Mint a legtöbb fesztivált. Idén azonban túl alacsonyra esett a mérce, s levonva a konzekvenciákat, Diego Galán igazgató le is mondott: hírek szerint az 1965-ös (mindmáig legvaskosabb) spanyol filmtörténeti szakkönyv szerzője; Menendez-Leite veszi át tisztét. A nagy neveket felvonultató zsűri (ízelítőül: Berlanga, Joszeliani, Imamura) Andrej Koncsalovszkij, amerikai filmjét, a Homer és Eddie-t jutalmazta az Arany Kagylóhéj (Concha de Oro) díjjal. Az első napok után nyílt titok volt a díj sorsa: „Roncsának a Con-chát...” ékelődtek a helyi lapok.
A Homer és Eddie igazi „road movie”. Amerikaibb akar lenni a legamerikaibb filmeknél, s annyira sikeresen teszi ezt, hogy körülbelül sikerül is neki. Ha a nagyobb tehetségű Miloš Forman pályáján is sajnáltuk ezt a fordulatot, sajnálhatjuk az Első tanító és a Csehov- meg Turgenyev-filmek egykori alkotóját is. Road-movie rendező akad néhány Amerikában, ezért nem kell Koncsalovszkijnek születni és filmrendezővé válni. (Említsük meg, hogy a minden ízében sikeres film operatőre Koltai Lajos.) A nem nézőrekordra számító filmeket kiengesztelendő, a zsűri megosztotta a díjat, fél Arany Kagylóhéjat juttatott a bolíviai Jorge Sanjines Földalatti nemzet címűdokumentáris ízű munkás-paraszt eposzának. Kedvetlenül kell szólnom a verseny többi darabjáról is. Kellemetlen csalódás volt Rajko Grlić Fehér rózsák című háborús opusza. Grlić néhány évvel ezelőtti, nálunk is vetített filmje, a Csak egyszer élünk nagyobb tehetséget ígért, mint ez a kezdetben Menzel Szeszélyes nyarát emlékezetbe idéző, végül azonban robbantásos heroizmusba, partizándrámába süllyedő, angol produkcióban készült eklektikus darab. Roman Balajan, a Védj meg, talizmánom alkotója itt most a Kisvárosi lady Mac-beth-el mutatkozott be. Már Wajdának sem volt szerencséje Leszkov regényével. Balajan líraibban lát, csendesebben beszél. Csendesen és lassan. Spanyolhonban viszont hangosan és gyorsan szeretnek beszélni az emberek meg a filmek, így hát a napi sajtó, különösen a DELA című – egyébként szellemes – fesztivállap nagyon megdorgálta Roman Balajant. Dorgálásuk értékét enyhíti, hogy a legtöbb újságban még Leszkov nevét sem tudták helyesen leírni, nemhogy az övét.
Kellemetlen meglepetés volt még a kubai film (Orlando Rojas: Mellékszereplők), mely egy válságba jutott havannai színtársulat tagjainak emberi és társadalmi konfliktusait igyekezett megvilágítani, s hogy elkerülje a sémákat, rosszul sikeredő víziókkal spékelte meg túlbonyolított önmagát. (A befejező félmondat a film vízióinak értékét próbálja érzékeltetni.) Sok-sok kellemetlen meglepetés volt még, maradjunk most a legeslegelszomorítóbbnál. A kínai filmművészet rövid reneszánszának utolsó évében, a más fesztiváloknak dukáló remekmű helyett fércmunka jutott San Sebastiannak. A Samsara (másként: Karma – senkinek nem sikerült rájönnie, hogy a címek itt mire utalnak) egy rossz útra tévedő magánvállalkozó kádergyerek és egy gyönyörű balett-táncoslány tragédiába torkolló szerelmének históriája. A film egyik képsorán feltűnik a Tienanmen tér. Katonák masíroznak rajta. A film szereplői kedves mosollyal bámulják a katonákat.
A spanyol filmművészet körülbelül úgy szerepelt, ahogy a jólértesültek várták: a bemutatott filmek nagyigényűek, sokat markolók, nagyotmondóak voltak.: Vicente Aranda, rutinos akciófilmek profi rendezője most becsvágyóbb munkával lépett elő. Az érdekes, nagyra becsült barcelonai író, Juan Marsé polgárháború utáni témájú, összefonódó epizódokból építkező regényéből készített csak részlet-értékeibe sikerült, néhány drámaian kihegyezett jelenettel túlbonyolított, olykor követhetetlen opuszt (Azt mondják, elesett...) A spanyol kritikusok hümmögve dicsérték, tiszteletteli fejbólintással szidták. Díjra még ők sem javasolták volna, csak körbe-tisztelgésre. A másik versenyfilmjük írója, rendezője és főszereplője az utóbbi évtizedek spanyol kulturális életének közkedvelt és szeretett „univerzális művésze”, Fernando Fernán–Gómez. (A magyar néző néhány Saura-filmben láthatta). Don Fernando regény-dráma- és filmíró, színházi rendező és vezető napilapok mértékadó vezércikkírója. Furcsán csúnya, tekintélyesen szeretetreméltó figura, kortalan, mint a jó színészek, szép is tud lenni, meg fenyegető. Rosszat nem lehet róla mondani. Erről a filmjéről sem, főként, mert valóban nem rossz. Csak kicsit érdektelen, kicsit szelídebb, mint kéne, jólfésülten szellemes (bár az 1968 madridi ifjai is feltűnnek az alapvetően középfajú, társalgási vígjátékban, melynek igazi hőse A Mama százéves-ből varázslatos öregasszony, Rafaela Aparicio, aki nem hajlandó felismerni a polgárháború után Argentínába emigrált, s most visszatérő legkisebb fiát. Az utóbbi évek spanyol filmjében csoportosan jelennek meg a visszatérő emigránsok: tétovák, rezignáltán mosolyognak, halálra készülnek szelíden. (A harmadik hazai baszk) versenyfilm, az éppen San Sebastian helyszínéül választó Ködös napok természetesen szintén egy – ezúttal Mexikóból – hazatérő emigráns önazonossági válságát ábrázolja. A valóságban azonban nem minden hazatérő emigráns ilyen elesett. Rafael Alberti például kilencvenedik éve felé közeledve is harsány, életerős, tettrekész. Mexikói emigrációjára emlékezve külön film-programot szentelt neki a rendezőség. )
Visszakanyarodtunk a különprogramokhoz. Joggal hiszen a versenyben (mely Gazdag Gyula Túsztörténetének értékét a főszereplő Bery Ari színészdíjával méltatta) igazán egy olyan film akadt, mely a Zabaltegi-szekcióban is indulhatott volna. Az elsőfilmes New York-i Nancy Savaco elamerikaiasodott olasz emigránsok mindennapi életét könnyedén, laza kamerával, érdekes mese- és képsorszövéssel elmondó Igaz szerelem című filmje. Valószínűleg tévedésből osztották a főversenybe: túl eredeti volt.
Végülis az óriási Victoria Eugenia Színház nézőterét csak egyetlen alkalommal forrósította fel falrengető ováció, könnyes éljenzés, tapsorkános lábdobogás. Amikor egyik este lassan szétment a függöny, és egy egykori vamp, gonosz mosolyú szívtipró, a klasszikus William Wyler filmek hősnője, Bette Davis jelent meg mögötte. Nagyestélyiben, feketében, hosszú szipkás cigarettából füst-köröket fújva. Csontsoványan, betegen. Fernando Rey-jel az élükön kézcsókra járultak elébe a spanyol film nagyjai. Bette Davis utolsó fellépését láttuk. Huszonegy nappal később halt meg.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1211 átlag: 5.45 |
 |
|
