A rádió aranykoraA Szabó család AmerikábanLukácsy Sándor
A rádió aranykora Woody Allen szerint az 1940-es évek első fele, vagyis az ő gyerekkora volt, és leginkább egy New York környéki kisvárosban zajlott.
A rádió aligha tartozik az olyan korszakformáló találmányok közé, amelyek – mint a kerék, az iránytű, a könyvnyomtatás – megváltoztatták a történelem menetét, és históriai határkőnek számítanak, de annyit bízvást elmondhatunk róla, hogy változást hozott legalább a mindennapi életben, a szokásokban, az idő beosztásában és eltöltésében. Bár időbeosztásról talán ne is beszéljünk, hiszen Woody Allen gyerekkorában – vagyis a filmben – mindenki mindenkor rádiót hallgat. Rádiózenére táncol egyedül, otthonában is, a háziasszony, a rádióban halott slágerre érzékenyül el a szerelmes, a rádió sztárjainak nevét emlegeti minden száj, rádiós sztár akar lenni a kis kurva, a rádió mellett izgulja végig egész Amerika a kútba zuhant kislány halálos balesetét, a rádió mondja be a háborús híreket. S hogy a film rádiós körképe teljes legyen, a néző betekinthet a stúdiókba, meglesheti a felvételeket, a hangkulisszák, a műsorkészítés fortélyait, úgyszólván jelen lehet a nevezetes szereplők szilveszteri mulatságában. Mindezt olyan szociológiai alapossággal mutatja be – mondhatnám: tárgyalja meg – a film, hogy ha ez nem képben, hanem írásban történnék, tanulmányként közölhetné egy kommunikációelméleti folyóirat.
Woody Allen azonban nem tanulmányt írt. A rádiózás nála csak ötlet és keret egy filmhez, mely egészen másról szól. A film alkotóját nem a rádiózás érdekli, hanem azok, akik az б gyermekkorában rádióztak. S mivel mindjárt a film elején megtudjuk, hogy az a kisváros, ahol az össznépi és aranykori rádiózás folyt, különösen esőben szép, rögtön nyilvánvalóvá lesz, hogy nosztalgikus filmről van szó, a gyermekkor nosztalgiájáról.
Gyermekkorát idézte föl Fellini is, Amarcordban, félelmetes papjaival és még félelmetesebb szexuális emlékeivel: szorongásaival; filmje inkább menekülés, leszámolás, mintsem nosztalgia. Woody Allen gyerekhőse, akinek kedvéért a rendező-színésznek le kellett mondania arról, hogy szokása szerint maga játssza el a főszerepet, de szerencsére talált egy kitűnő gyerekszínészt – nos, a film gyerekhőse, ha kap is apjától néhány pofont, ha vannak is kamaszosan erotikus szívdobogásai, nem szorong. Egyszerűen csak éli a maga gyerekéletét. (És mellékesen: ő az, aki a legkevesebbet hallgatja a rádiót.)
Éli a maga életét egy nagy-nagy családban. Nem is egyben, mert a szűkös kispolgári lakásban két rokon család tagjai kerülgetik egymást, s ennek a családi körnek még jónéhány meghosszabbodása van, számos érintkezési pontja külsőbb körökkel: iskola, pajtások, rabbi, utca, mozi, bárhölgyek, rádiószereplők, egy pillanatra még Hemingway is föltűnik egy italpultnál. A filmnek rengeteg szereplője van, s benne ugyanannyi élet és életdarabka, mert a szereplők egy része csak egy percre jelenik meg szemünk előtt, mások vissza-visszatérnek és egész sorsukat eljátsszak a kamera előtt, mint az apa, aki sem tenyésztett gyöngyök adásvételével, sem más hóbortos ötleteivel nem tud feltörni s meggazdagodni; mint a már nem éppen fiatal nagynéni, aki jelenetről jelenetre halmozza férjhez-menési kudarcait; vagy Sally, aki trafikos-lányból nagyszámú lefekvés árán végülis rádiós sztár lesz. Egy a rámenős lány a film egyetlen sikeres szereplője, a többi teng-leng, bukdácsol, él, ahogy lehet, de egyik sem látszik nagyon búsulni, mert az egész emberseregletet valami derűs és családias melegség veszi körül, ami – úgy mondják – a zsidó családi életnek hagyományos és vonzó jellemvonása, és alkalmasint ez az, ami Woody Allenben nosztalgikus érzelmeket kelt.
Ezt a nagy családi életet s magát a filmet a mi rádiónk Szabó családjához tudnám hasonlítani. Ne tessék megbotránkozni és tiltakozni: nem a két produkció esztétikai színvonalát állítom egy nívóra; módszerbeli és atmoszférikus hasonlóságról beszélek. Mozaiktechnika itt is, ott is, egymásból sodort és egymásba szövődő életfonalak, folytatható történetek, de ha úgy tetszik, abbahagyhatók. Kispolgári tenyészet, a magánélet alacsony perspektívája, Icu és Zoli amerikai mezben. Hogy a Szabó családot majdan történészek fogják-e korfestő nyersanyagként használni, nem tudom; Woody Allen filmjét én mindenesetre néprajzi látleletként néztem, melyből sok mindent megtudtam egy számomra ismeretlen világból.
Ebben az ismeretlen világban persze sok minden ismerős, mert általános érvényű. Egy kamasz csak egyféleképpen, egyformán torokkaparó izgalommal tudja meglesni az ablakban vetkőző fiatal nőt, s az is természetes (és nem is valami nagy poén), hogy amikor ugyanez a nő mint új tanítónéni jelenik meg az iskolában, oda minden tekintély. Közhelyek, persze, dehát Woody Allen nem az esztétikai világot akarta megváltani ezzel a filmjével (mint ahogyan a többivel sem); a nosztalgia szavait magának mondogatja, a közönségnek pedig szórakozást kíván nyújtani.
Szórakoztatni tud, s ennyi, ezegyszer elég, sőt nem is csekélység. Elemző módon fölhánytorgatni, hogy ez a film olyan, mint a kétfenekű dob: egyik fele a rádiós szociológia, másik fele a családi folklór, s a két rész nem szorul egymásra, csak lazán illeszkedik össze – talán nem is szükséges fölhánytorgatni, elvégre nem Hamlet ez, s a kritikus csak megszokásból, a mundér becsülete kedvéért tesz efféle megjegyzéseket, miközben maga is szórakozik.
Csodálatos, dolgokat tudnak produkálni a magyarul beszélők (vagy legalábbis a közhelyek és fonák nyelvi újítások mesterei, az újságírók); ha valaki erősen foglalkoztatja a közvéleményt, ha valakiről sok szó esik, arra azt mondják: jelenség. Van Woody Allen-jelenség is. Ez csak azt jelenti, hogy az amerikai rendező-színészt a hazai (pesti) közönség a szívébe fogadta, beszél róla, meg akarja fejteni a titkát. Pedig nincs titka. Csak egyénisége. Érzelmes, fanyar, poénkedvelő, barátságos egyénisége. Ezzel hódít. Engem is, már régebben, meghódított. Új filmje pedig (noha nem a főműve) nem ábrándított ki.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1600 átlag: 5.42 |
 |
|
