Ember a havasokbólSzőts István
A Vitéz János Tanítóképző Főiskola, a Filmvilág, a Budapest Film, a Magyar Filmintézet és a Magyar Filmklubok szövetsége 1989. szeptember 8–9-én Esztergomban, a főiskolán a filmfőigazgatóság, a filmgyár, a játékfilmstúdiók támogatásával az ez évben induló filmterjesztési képzés tanárainak és diákjainak részvételével Szőts István szemináriumot rendezett. A rendezvényen levetítették a Velencei Filmvesztiválon díjat nyert, immáron klasszikusnak számító, Emberek a havason (1942) és az évtizedekre betiltott Ének a búzamezőkről (1948 ) című alkotásait, valamint a Kádár Kata ( 1943), a Kövek, várak, emberek( 1955) és a Melyiket a kilenc közül?(1957) című rövidfilmjeit, az Ausztriában készített művei közül a Hallstadti balladát 1960), s két portréfilmjét: Gustav Klimt (1970), Egon Schiele (1972). A vetítésekhez kapcsolódva Nemeskürty István, Pintér Judit, Zalán Vince és Szemadám György tartott előadást Szőts Istvánról. A Magyar Filmintézet ez alkalomra reprint kiadásban jelentette meg Szőts István 1945 tavaszán írt, európai látókörű könyvét: Röpirat a magyar filmművészet ügyében. A szeminárium másnapján élénk, filmművészetünk aktuális kérdéseit is érintő vita zajlott Szőts röpirata – 40 év mérlegén, 40 év–Szőts röpiratának mérlegén címmel. Az esztergomi szeminárium nemcsak „iskolakezdet” volt a jövő filmesei számára, de egyúttal a sokáig elhallgatott, negligált Szőts István visszatérését is jelentette a magyar filméletbe.
Szőts István – aki az utóbbi években egyre több időt tölt Magyarországon, s akinek a közelmúltban, Budapesten jelent meg gróf Batthyány Lajos miniszterelnök mártíriumáról írt forgatókönyve (s megjelenés előtt áll új könyve: Az aradi tizenhárom), személyesen is jelen volt Esztergomban. A szeminárium mindkét napján tartott előadásokat: életútjáról, megvalósult és megvalósulatlan filmterveiről, rendezői ars poeticájáról. E számunkban folytatjuk a legérdekesebb részletek közlését Szőts István előadásaiból.
*
Közben államosították a filmgyártást. Törvény szerint ez a rendelkezés csak az öt alkalmazottnál magasabb létszámú vállalatokra vonatkozott. Azoknak is csupán értékes felszerelését, külföldi filmjeit, nyersanyagát, vagyonát sajátították ki.
Cégem maximum három főből állott, s az általunk produkált magyar filmek – mint szellemi termékek – nem is képezték államosítás tárgyát.
A gyakorlatban ez nem sokat számított. A Búzamezőket betiltották, kópiáit lefoglalták. Hasonló lett a sorsa az Emberek a havasonnak is. (Vallásosság miatt ismét betiltották és csak nagy nehézségek árán tudtam megakadályozni teljes megsemmisítését.)
Filmgyártói iparengedélyem szépen bekeretezett, értéktelen papirosként lóghatott az irodám falán.
A frissen alakult állami filmgyártás megkezdte a szakemberek toborzását. Szerződtetni akartak engem is, de nem fogadtam el ajánlatukat, mert biztosra vettem, hogy mint állandó munkára szerződtetett havidíjas rendező, egy-két forgatókönyvet, mely ízlésemmel, meggyőződésemmel ellentétes, még visszautasíthatok, de a tizediknél már rákényszeríthetnek hazug, propaganda filmek rendezésére is.
A Búzamezők betiltása óta kegyvesztetté váltam és egy hadüzenet nélküli hidegháborús viszony alakult ki köztem és a magyar film hivatalos irányítói között.
1949-ben váratlanul csábító ajánlatot kaptam egy színes, reprezentatív történelmi film forgatókönyvének megírására és a rendezésre. Nagy statisztériával, csatajelenetekkel, a honvédség közreműködésével, az Operaház és a Nemzeti Színház egész kosztüm- és kelléktárának felhasználási lehetőségével stb., stb.
Illyés Gyula Két férfi című regényéről volt szó.
A téma is filmszerűnek ígérkezett és örültem annak, hogy a Puszták népe írójával együtt dolgozhatok. Még ma is emlékezetes maradt számomra az a két vagy három hét, amit Vas megyében, a hajdani Apponyi-birtok pusztáján, Irma major egyik cselédházában együtt töltöttünk a téma zavartalan megbeszélése és a forgatókönyv felvázolása céljából.
Az író egy egész könyvtárra való forrásmunkát hozott ide magával. Az 1848– 49-es szabadságharc legjelentősebb emlékiratait, naplóit, fontos történelmi kútfőit. Késő esti órákba nyúló beszélgetéseink során élvezetes, lebilincselő módon – kisebb-nagyobb anekdotákkal fűszerezve – mesélt a történelem nagy eseményeiről, szereplőiről.
Tőle akkor sokat tanultam erről a korról és későbbi munkáimnál is sokat profitáltam ezekből a beszélgetésekből.
Viszont meglepett az, hogy jó író és kitűnő emberábrázoló létére miért túlozza el regényében olyan egyoldalú, szinte karikírozott módon a főszereplőket. Kossuthot, az akkori idők megkövetelt felfogásmódjában az örökösen lángoló szabadsághős és lelkesítő néptribün pózában szerepelteti, minden emberi hibától és gyengeségtől mentesen. (Horvay lehajtott fejű, nemzetét gyászoló Kossuth-szobrát épp akkor cserélték ki a győztes forradalmár és a mögötte jelképesen kezetfogó munkás és paraszt szobraira... Ellenfele, Görgey csupa negatív tulajdonságokkal felruházott, sötét áruló lett. Pedig éppen ő, Illyés Gyula, mesélte el fanyar humorával, gunyoros félmosolyával a legendás Kossuth-szakáll leborotválásának históriáját. Mikor Görgeyvel történt utolsó drámai találkozása után, Kossuth csupaszra borotvált arccal pánikszerűen menekül Arad várából a török határ felé.
Valami olyasféle volt az író válasza, hogy ezt a megalázott, törött gerincű nemzetet nem szabad öntudatában még jobban megrendíteni. Ne romboljuk mi is tovább múltját, ne bántsuk és ne deheroizáljuk mi is a még meghagyott és hivatalosan még engedélyezett hőseit. Ne rántsuk le mi is piedesztáljukról őket, mert ezzel csak növelnénk a magyarság kisebbrendűségi érzését, még jobban megzavarnánk történelmi tudatát.
Petőfi, Bem, Kossuth lángoló szónoklatai és magával ragadó hitük a magyar szabadság győzelmében, a honvédindulók lelkesítő ritmusa és a piros-fehér-zöld zászlók lobogása a mozik vásznáról biztatást és reményt fognak önteni a nézők százezreibe... Ezért a pozitív hatásért érdemes vállalni még a hivatalos történelemszemlélet torzításait is!
A szinopszist – Illyéssel való hosszas beszélgetések után – már egyedül írtam. Előre jeleztem, hogy sok vitatható, kifogásolható helyzetet szándékosan hagytam meg benne. Ez majd alku tárgyát fogja képezni, hiszen a filmgyár ideológusai és dramaturgjai is nyilván változtatásokat fognak kívánni. Mire való egy fődramaturg, egy séf ideológus, vagy hadtörténész, ha még kifogásolnivalója sincsen?... Pláne ilyen nacionalista-narodnyikgyanús kettős esetében, ahol fokozottabb éberséggel kell a könyvet elbírálni. Akkor valahol létrejöhet a kompromisszum a kecske és a káposzta között, de ha előre öncenzúrát gyakorolok, akkor már erre sem lenne lehetőségem.
Egy nagyon részletes, százoldalnyi filmnovellát készítettem és adtam át a filmgyárnak. Ezt előzőleg Illyés is elolvasta és mint nyersanyagot, kiindulási pontot ő is akceptálta.
Mondanom sem kell, hogy Kossuth itt már nem volt az a mindig hős szoborfigura és Görgey sem csupán csak gaz áruló, aki egyedüli okozója volt a szabadságharc elvesztésének. Mindkettőt eleven emberként ábrázoltam. Gyötrődéseik, lelkesedésük és csüggedésük fény-árny oldaluk váltakozásában – ahogyan ezt egy igazi dráma szereplőitől elvárjuk.
A filmgyár reagálása egyértelmű volt.
Majdnem ÁVO-ért kiáltottak.
Biztos vagyok, hogy Illyés óvatos bölcsessége, művészi rangja és diplomatikus viselkedése nagymértékben közrejátszott abban, hogy egyszerű dorgálással és a novella elutasításával megúsztam ezt az ügyet
Én hiába próbáltam Illyésre, a forrásmunkákra, a szemtanúk írásaira, naplókra és levelekre hivatkozni. Ezt kicsinyes, kispolgári naturalizmusnak minősítették, holott a történelem helyes megítélésénél az ideológiai vonal a döntő, Zsdánov ragyogó okfejtése szerint nem az a fontos hogyan történt, hanem ahogyan kellett volna történni! Minden kis apróságról úgysem maradt fenn dokumentum és ezekből is sok minden elveszett, a burzsoá történetírók is meghamisították, eltüntették, megsemmisítették nagy részüket...
A magyar szabadságharc helyes megítélésére, hithű betájolására, és a magyar filmrendezők kioktatására kétszer is eljött Pudovkin Budapestre. A nagy Pudovkin, akinek filmművészetről írt könyvét egy időben kiskatekizmusként tiszteltem, de akinek legújabb munkái már nagyon sematikus propagandafilmek voltak. A zsdánovi elmélet fából vaskarikáját igyekezett megmagyarázni, dogmatikus buzgósággal. A schwechati csatavesztést is Görgey számlájára írta, aki már ekkor – a kezdet kezdetén – elárulta a magyar forradalmat. A valóságban a schwechati ütközet honvéd főparancsnoka Móga tábornok volt. Görgeyre csupán a visszavonulás megszervezése és fegyelmezett, rendben való végrehajtásának hálátlan feladata jutott. Amit olyan eredményesen vitt véghez, hogy ezért őt Kossuth tábornokká léptetett elő...
Bármennyire sajnáltam, hogy nem volt alkalmam személyesen megismerkedni Pudovkinnal, végül is örültem neki, mert biztosan kemény vitákra került volna sor közöttünk, végtére is én a szabadságharcot nem Zsdánov és Pudovkin ideológiai dogmáiból ismertem meg, hanem már jóval előbb, gyermekkorom óta eleven családi emlékek kapcsoltak hozzá.
Az egyik dédapám – Buda Miklós – Bem oldalán részt vett a piski csatában. Bem híres, tört németséggel elmondott mondata még emlékezetemben él, ahogy azt nekem is elmesélték: „...Brücke verloren, Siebenbürgen verloren...” (На а híd elvész, Erdély is elveszett!...)
Megvédtek a hidat, nem veszett el Erdély. Gyermekkoromban a piski híd mellett, a Sztrigy partján még ott állt a régi, roskadozó csárda. Ha arrafelé kocsikáztunk, nagynéném, nagyapám vagy anyám mindig figyelmeztettek, hogy jól nézzük meg a falában azokat a régi ágyúgolyókat, amik még a piski csata emlékét őrzik.
*
A filmgyártás államosítása után nehéz anyagi helyzetbe kerültem. Családomról is gondoskodtam kellett – bár gyermekem még nem volt –, de feleségemen kívül apámat is segítettem, mert neki is akkor vonták el a nyugdíját. Anyámat kisemmizték Erdélyben. Mindenét elvették. Csupa rosszindulatból még azt sem engedték meg, hogy elköltözzék Váljáról. Egy kis szobát jelöltek ki kényszerlakhelyéül, és nap mint nap látnia kellett a kert, az udvar és a gyümölcsös pusztulását, tűrni a gépállomás idegenből odatelepített, ellenséges indulatú embereinek megalázó sértegetéseit. Sok helyre kellett a pénz, hogy a legszerényebb körülmények között éppen hogy élni tudjunk.
Kénytelen voltam eladni Miksa utcai iroda-lakásomat és feleségemmel együtt albérletbe húzódva kezdtük felélni a falakat. Megettük a konyhát, aztán a fürdőszobát... bizony gyorsan fogytak a falak és akárhogy is számoltam a többi értékeimet: – szőnyeg, kép, fényképezőgépek, – rájöttem, hogy ezekből sem fogunk tudni sokáig egzisztálni. Végre menedéket találtunk sógorom, Inkey Tibor alsógödi kertes házában. Eltekintve a nyomasztó és bizonytalan jövőtől, távol Pesttől és a kitelepítés fenyegetésétől itt végre nyugalmunk volt.
Leicák és Contaxok vételével, eladásával és közvetítésével foglalkoztam. Először saját értékeimet adogattam el, aztán a másokét, kisebb-nagyobb jutalék ellenében. Hamarosan rájöttem a feketekereskedelem fortélyaira, s bár hivatalból nem jó szemmel nézték az ilyesmit, lelkiismeretemet megnyugtattam azzal, hogy inkább mások Leicáját árusítom, mint saját meggyőződésemet. Idegesítő és nem egészen veszélytelen foglalkozás volt ez, mert semmiféle munkaigazolványom nem volt. Még egy kávéházba sem tudtam nyugodtan beülni, attól tartottam, hogy igazoltatnak és, mint munkakerülőt munkatáborba visznek.
Valami igazoló papírt kellett szereznem.
*
Tamási Áron bemutatott Lajtha László zeneszerzőnek. Ő komponálta az általam kedvelt és nagyrabecsült Hortobágy-film zenéjét, munkatársaként Höllering osztrák rendezőnek. Lajtha tovább protezsált a Népművészeti Intézet igazgatójához, Széli Jenőhöz, aki külső munkatársként szerződtetett fotográfusi, filmfőperatőri, filmrendezői minőségben. Az anyagi feltételek elég szerények voltak, de lett munkaigazolványom. Most már nyugodtan beülhettem egy eszpresszóba és megihattam azt a bizonyos kávét.
Különös levitézlett figurák gyülekezőhelye volt akkor a Népművészeti Intézet. A szellemi élet önkéntes emigránsainak, passzív ellenállóinak vagy a pályáról kiszorított tehetséges embereknek adott menedéket. Tamási rövid, egyfelvonásos darabokkal próbálkozott falusi népművelők és kultúrházak részére. Lajtha népdalokat gyűjtött, cigányzenészek hegedűtartását, cimbalmosok ütéstechnikáját tanulmányozta fáradhatatlanul. Németh Antal, a háború előtti kor legkitűnőbb színházi tudósa és rendezője, népi színdarabok, passiójátékok szövegét jegyezte. Rajeczky Benjamin címzetes apát vallásos énekeket gyűjtött. Sinka balladáit Muharay Elemér próbálta dramatizálni. Domokos Pál Péter a csángókról szóló nagy művén dolgozott. Az egykori Budai Vigadó Corvin téri épületében válogatottan jó társaság verődött össze.
Szorgalmasan fotografáltam, nyomtam a filmfelvevőgép gombját én is, s az egyre fogyó népszokások helyett az új ünnepek mesterkélt rendezvényeit örökítettem meg. Spontán május elsejét, spontán új kenyér ünnepét és az új hit most alakuló többi pirosbetűs ünnepét. Ahogy az a jókedvű, istenáldotta nép lelkéből spontán kihajtott...
Valami hasznom mégis volt ezekből a nem a nyilvánosság számára készült kis néprajzi filmekből. Bejárhattam az országot Göcsejtől Szatmárig, Palócföldtől Baranyáig. A nyomorúság és a rettegés arcát láttam mindenütt. A falusi parasztok mérhetetlen elkeseredését, megfélemlítését, ellenállásuk drákói eszközökkel való letörését, ahogyan belekényszerítették őket a téeszekbe.
Néprajzi munkatársaim biztatására ismét elővettem egyik régi, már elfelejtett néprajzi témámat. Még 1943–44-ben beszélgettem erről Ortutay Gyulával, aki akkor még nem volt miniszter, hanem az egyik Váci utcai könyvkereskedés hátsó szobájában lapult, mint ellenálló szegedi fiatal.
A magyar néprajz értékeit összefoglaló, egész estét betöltő filmet tervezgettük. A paraszti élet ábrázolásáról a négy évszak kozmikus keretében. Három generáció kirajzását követni a legjellegzetesebb magyar tájakon: a Dunántúlon, az Alföldön, Erdélyben (esetleg Nógrád vagy a felső Tisza vidékén). Megmutatni a hétköznapokhoz kapcsolódó néprajzi szokásokat éppúgy, mint a jeles napok és ünnepek szokásait. A tizenkettedik órában menteni, ami még menthető, a magyar népművészei ág fellelhető kincseiből az építkezéstől a táncig, viselettől a faragásig. Dalokat, meséket, balladákat is.
Lajtha Lászlót és Tamási Áront is megnyertem a tervnek. Egy rövid szinopszisban vázoltam elképzeléseimet és ezzel mindhárman felkerestük az akkori filmfőigazgatót, Szántó-Szamuelit. Ö hajlandó volt a terv jóváhagyására és támogatására, ó, de csak egy feltétel mellett... ha a paraszti élet régi szokásai mellett megmutatjuk – legalább a film peremén – a kialakuló új paraszti életformát és szokásokat (tsz, traktorállomás, új ünnepek stb.). Hiába próbáltuk megmagyarázni, hogy ez egy egészen más, új film témája, hogy stílustörés ezeknek az idegen elemeknek a beépítése a hagyományokat és a régi szokásokat bemutató filmbe.
Bizalmatlanok voltak irántunk, attól féltek, hogy ebből megint valami „narodnyik” dolog lesz, mert hisz Tamásit is ezzel bélyegezték meg akkor és a Búzamezők betiltása után én is megkaptam ezt a díszítő jelzőt.
Pár év múlott el így. A Népművészeti Intézet szerény napi honoráriumából nem lehetett megélni. Álláshalmozó lettem. Egyik budapesti fényképészeti szövetkezet tagsága mellett, még a nyíregyházi fogtechnikus és fényképész szövetkezetnek is dolgoztam. Jó keresetnek. bizonyult a hajdan szegény parasztok esküvői fotográfiáira menyasszonyi fátylat és mirtuszkoszorút festeni, s az így feldúsított, retusált képet újból felnagyítani.
A kötelező igazolványképek bevezetése nagy konjunktúrát hozott. Újításom volt, hogy a 16 mm-es Rolex filmfelvevő géppel kockánként fotografáltam és barátom fürdőszobájában nagyítgattam a nem túl hízelgő igazolványképek ezreit. Motorbicikli hátsó ülésére kapaszkodva rohantunk egyik faluból a másikba, ahol az órák óta odacsődített és várakozó parasztok nem a legbarátságosabb szavakkal fogadtak.
*
Az 1953–55-05 politikai olvadás ideje életemben is nagy változást hozott.
A Filmgyár és a Filmfőigazgatóság részéről ajánlatot kaptam, hogy művészi elképzeléseimet most már minden korlátozás nélkül elkezdhetem régi tervem, a Bölcsőtől a koporsóig forgatását. Megállapodást kötöttem a filmgyárral, melynek értelmében rendelkezésemre bocsátottak egy 3–4 főből álló kis stábot (néprajzos, gyártásvezető, operatőr), egy autót, két Bolex 16 mm-es felvevőgépet és 10 000 méter negatív film-anyagot. Feladatunk az ország néprajzi felmérése volt egy félév alatt. A forgatókönyv nyersanyagának filmmel történő rögzítése. Töltőtoll és noteszpapír helyett filmfelvevőgéppel és keskenyfilmmel jegyzeteltünk. Keresztül-kasul rohantunk az országon. Nyomtuk a felvevőgép gombját és többezer méter anyagot leforgattunk.
A filmgyár vezetői is levetítették az anyagot és a baj talán ott kezdődött, hogy túlzottan is tetszett nekik. Megindult a suttogó ellenpropaganda. Nosztalgia!... a múltat szebbnek tünteti fel mint ragyogó jövőnket...
Eredeti tervünk szerint a „jegyzetelések” befejezése után Tamásival és Lajthával együtt beülünk a vetítőbe és ott kimazsolázzuk a legjobb részeket:... ez egy nagyon érdekes ember,...az ott kitűnő táncos... az az öregasszony jó balladamondó,...ez a falu régi épületeivel jól illik a tájba... Szóval a legjobb részeket kiválogatjuk és megpróbáljuk beleilleszteni őket egy rugalmasan és lazán összeállított forgatókönyvbe. Ha ez a könyv nagyjából összeáll, akkor egy nagyjátékfilm stábjával és megfelelő technikai apparátusával optimális fényeffektusok megteremtésével rekonstruáljuk a „jegyzetelés” anyagát eredeti helyszínen, eredeti szereplőkkel. Ahogy Bartók vagy Kodály opuszaiból felcsendül tisztán egy eredeti népdal melódiája, amit később a kórus vagy kvartett tovább variál, gazdagít. A rekonstruálás nem jelenthet erőszakos beavatkozást, a valóság önkényes megváltoztatását, csupán önmaga táncát vagy éneklését ismétli meg az eredeti szereplő optimális technikai körülmények között.
A filmgyári suttogások eredményeképpen megint félbeszakadtak a felvételek. Várjunk még a film elkészítésével, mert nekem addig sokkal fontosabb feladatot kívánnak adni! Hiába hivatkoztam szerződésemre és jogos aggodalmamra, hogy mindennap meghal egy jó táncos, kevesebb lesz egy balladamondó öregasszonnyal, mindennap több lány veti 1e szép népviseletét, mindennap felejtenek egy nótát, s a magyar filmgyártást egyszer ezért joggal felelősségre fogják vonni, hogy a magyar népművészetet nem örökítette meg akkor, amikor erre még egy utolsó lehetősége adódott.
Az eddigi előzetes anyaggyűjtés költségeit azonban be kellett hozni. Ezért: készítsek egy körülbelül 30–40 perces, szabadon választott témájú kisfilmet (milyen nagylelkű, gavallér gesztus!). Részemről ismét a csakazértis-reakció volt a válasz: ha nem bíztok abban, hogy a négy évszak keretében, az egész ország népművészeti kincseiből a legszebb tájakon egy érdekes másfélórás filmet tudunk forgatni, akkor egy kis falu egy napjához fűződő népszokások bemutatásával meg fogom mutatni a veszteség nagyságát.
Ez a kis falu Hollókő volt.
A filmet a filmgyár legfiatalabb operatőrével – aki jóformán aznap jött ki a főiskoláról –, Herczenik Miklóssal forgattam.
Így kezdődött a Kövek, várak, emberek története.
Vajúdtak a hegyek és megszületett egy kis egér.
Hollókő akkor még nem volt kiemelt, UNESCO-műemlék, világörökség, sem divatos művésztelep.
Velencében, 1956-ban díjazták a filmet, külföldi kritikusok lelkes cikkekben méltatták.
Magyarországon Hamupipőke-szerepet kapott. Egy gyenge cseh játékfilmhez kapcsolták, alig került közönség elé.
A Kövek, várak, emberek után ismét egy régi tervemet vettem elő (sajnos ezekből bőven volt mindig az asztalfiókban). Jókai Mór kedves karácsonyi novelláját, a Melyiket a kilenc közül?-t, amit még 1943-ban akartam megfilmesíteni, de akkor csak a forgatókönyvig jutottam el, mert Jókainé, Grósz Bella, a Jókai-jogok Londonban élő örököse, hallani sem akart arról, hogy az ellenséges oldalon álló Magyarországnak Jókai-jogokat átengedjen. Annakidején ez nagy botrányt kavart fel a sajtóban és a parlamentben is heves vitákat váltott ki. De nem lehetett semmit sem tenni ellene, az örököst védte a nemzetközi jog. Magyarország 1943-ban még jogállam volt...
Időközben a jogok elévültek és a téma vallásos tendenciája nem volt már akadály: 56-ban az olvadás idején, felzendülhetett a karácsonyi ének, a Mennyből az angyal már nem sértette a hivatalos füleket.
1956. október 23-án este a Bizományi Áruház raktárainak teljes kiürítésével berendeztük és bevilágítottuk a gazdag ember kilenc egymásba nyíló szobáját és másnap reggel nyolc órára diszponáltuk a felvételek kezdetét.
Hazafelé menet valami közbejött.
Nem folytathattam utamat, ki kellett szálljak az autóból, mert a Thököly út és a Dózsa György úton özönlő tömeg az egész úttestet elzárta.
Egy szobrot döntöttek le, a nagy diktátor szobrát. Az elnyomó politikai rendszer, a zsarnokság megtestesítőjének jelképét.
Életünk döntő módon megváltozott, a hatalom összeomlott, és egy kétségbeesett és kilátástalannak tűnő történelmi robbanás fényénél megmutatkoztak az addigi vétkes mulasztások és felderengett egy demokratikus, független és semleges Magyarország ábrándképe.
Leváltották a Hunnia vezetőségét és engem beválasztottak az újonnan alakult munkástanács háromtagú direktóriumába. Feladatunk a rend és a folyamatos munka biztosítása, valamint a technikai berendezések megóvása volt. Elejét vettük minden jogos vagy jogtalan személyes bosszúnak és önbíráskodásnak. Két hét alatt még egy pofon sem csattant el a Hunniában. Átéreztük ezt a nagy felelősséget, ami most ránk, filmesekre hárul: hogy a történelmi események hű és igaz krónikásai, rögzítői legyünk. Hogy mentői többet örökítsünk meg ezekből az eseményekből, amelyek a jövő történetíróinak kútfői és hiteles dokumentumai lesznek.
Hat forgatócsoport alakult. Minden reggel, előre megbeszélt terv szerint autókon a város különböző pontjaira irányítottuk őket.
Lelkesítő és tragikus események színhelye volt akkor a főváros és az egész ország.
Halottak napján mécsesek pislákoltak és gyertyák fénye reszketett az ablaksorokban. A város mégis fényesebb volt az ünnepi tűzijátékok és görögtüzek minden ragyogásánál. Az aszfalton is sok helyen gyertyák égtek és a melléjük tett virágok emlékeztettek arra, hogy ott valaki az életét adta.
Nyitott, gyalulatlan deszkakoporsók hosszú, hosszú sora.
A Kerepesi úti temetőben agnoszkálják a halottakat.
Vérmocskos, tépett ruhákban – úgy, ahogy az utcán érte őket a halálos golyó – feküdtek a holtak. Még ma is hallom egy vérbefagyott öregasszony holttestére boruló fiatal nő felsikoltó hangját:... anyám, édesanyám...!
Döbbenetes és megható volt a friss sírok keresztjein olvasni: élt 15,12,10 évet és mellette 1956. október, novemberének dátumai.
Budán a prímási palota kis belső udvarában vettük fel Mindszenty hercegprímásnak azt a sokat emlegetett első nyilatkozatát. Emlékezetem szerint keresztény szellemű, megbocsátó és mértéktartó beszéd volt. Szó sem volt abban a nagytőke vagy a nagybirtok visszaállításáról, amivel később megrágalmazták. Csupán a jónevű egyházi iskolák (bencések, piaristák stb. ) fenntartásához szükséges anyagi javak visszaadását szorgalmazta a hercegprímás.
A filmgyár hangulata pontosan olyan volt, mint az ország hangulata. Lelkes bizakodás váltakozott kishitűséggel és félelemmel. Attól függött, hogy mik voltak a külpolitika hírei, hogy a szovjet csapatoknak a kivonulása vagy bevonulása volt éppen esedékes. Az a csoport, amelyik november 3-án a Parlamentben dolgozott, megnyugtató, jó híreket hozott. Elmondták, hogy amint belámpázták azt a termet, ahol a magasrangú katonatisztekből álló magyar és szovjet bizottság tárgyalt, meghallották, hogy megegyezés született a szovjet csapatok kivonulásának időpontjáról és hamarosan sor kerül a megállapodás aláírására a szovjet főhadiszálláson. Sajnos mindez egész másképp történt, mert a Maléter hadügymi-niszter-vezette magyar küldöttséget a nemzetközi jog durva megsértésével Tökölön lefogták.
Lehet, hogy naivitás volt reménykedni Magyarország semlegességének és függetlenségének ilyen gyors megvalósulásában, de az ilyen naivitások megvalósulására is volt már példa... Ausztriából kivonultak a szovjet csapatok, Magyarországon meg azzal az indoklással maradtak (ideiglenesen!), hogy az Ausztriában állomásozó szovjet csapatok utánpótlását biztosítani tudják... Természetes, hogy nagyfokú naivitás volt azt hinni, hogy minden gyorsan és simán fog sikerülni, de végső fokon a történelemben sok minden múlott egészen kis csoportok áldozatkészségén és naiv hitén. Ha Lenint és társait annakidején nem szállítják leplombált vagonban a szétzüllő Oroszországba, akkor valószínű, hogy a Nagy Októberi Forradalom is másképp alakul.
Közben a leforgatott anyag is egyre gyarapodott. A 10–12 ezer méter körüli értékes filmanyagot – a külföld tárgyilagos informálása, segélyek és gyógyszer küldése céljából Bécsbe, a Nemzetközi Vöröskereszt, illetve az Egyesült Nemzetek Szervezeteihez is el akartuk juttatni.
November 4-én, vasárnap reggel indult volna el ez a szállítmány. A teherautó már a laboratórium előtt várakozott, ahol javában folyt a tekercsek előhívása. A hajnali ágyúszó és a rádió tragikus felhívásának pánik-hangulatában a laboratóriumban valaki villanyt gyújtott és ezzel megsemmisítette az előhívás alatt lévő anyag egy részét, körülbelül 1200–1500 métert.
A már előhívott anyagból pár doboz két fiatal főiskolás, Zsigmond Vilmos és Kovács László hátizsákjában került ki Ausztriába, később Vas segédoperatőr is követte példájukat. Gyalog vágtak neki a kalandos útnak, nem valószínű, hogy fejenként három-négy doboznál több fért volna el hátizsákjukban, s így minden valószínűség szerint 6–7000 méter film maradt meg és került a Hunnia raktárába ‘56 novemberében. Az Ausztriába kivitt filmeket dr. Erdélyi István vette meg a három vállalkozó szellemű fiatalembertől. Később ez a hiányos és sovány anyag képezte gerincét a Münchenben készült Magyarország lángokban (Ungarn in Flamme) című filmnek. Ez a 2500– 3000 méter kicsempészett anyag nem volt elegendő egy egész estét betöltő dokumentumfilmhez. A producer a film első részét megtoldotta a magyar nemzet ezeréves történelmének, a magyarság szabadságszeretetének és szabadságharcainak ismertetésével. Sajnos, sokszor bántóan naiv és oktató formában, főleg az iskolai történelmi faliképek felhasználásával. Az elkészült film nem reprezentálta méltó módon 1956 emlékét és jelentőségét.
Mi november 4-е után sem dugdostuk a megmaradt filmeket. Hiszen ország-világ és a Hunnia több mint négyszáz alkalmazottja látta, tudomása volt róla, hogy az eseményekről filmeket készítettünk.
Mikor 1957. januárjában a Kádár-rezsim egyik „tiszti karhatalmi különítménye” megjelent a gyárban és a filmek kiadását követelte, kisebb-nagyobb vonakodás után átadtuk őket. Reméltem és bíztam abban, hogy nem semmisítik meg őket, s egy lehiggadt korban, amikor objektíven, egyéni sérelmektől és szenvedélyektől mentesen fogják ’56-01 is megítélni, értékes történelmi dokumentumai és tanúi lesznek a agyar forradalom lelkesítő napjainak.
Az elkobzott anyagot később megrendezett jelenetekkel egészítették ki, és ezekből a „dokumentumokból” készült az Ungarn in Flamme ellenfilmje, az így történt... egy homlokegyenest ellenkező előjelű propagandafilm.
Igen valószínű, hogy a szovjetek is megdézsmálták az elkonfiskált tekercseket, kiemelték és eltüntették azokat a felvételeket, amiket akkori megítélésünk szerint nem tartottak előnyösnek a vörös hadseregre nézve. Kár, mert ma ezek a jelenetek – orosz tankosok barátkozása fiatal magyar forradalmárokkal, lyukas magyar zászlót tűznek ki a szovjet harckocsik stb. – értékes tanúi lehetnének nemcsak a rombolásnak, hanem a szovjet katonák emberséges magatartásának is.
Sajnos, akaratunkon kívül emberi tragédiák okozójává is váltak ezek a filmek, mert a felnagyított filmkockák alapján azonosították a forradalom sok résztvevőjét és nem egyszer hóhérkezére juttatták őket.
Apropó, forradalom... ellenforradalom... Sokszor faggattak engem is arról, hogy én minek tartom az 56-os eseményeket. Természetesen ellenforradalomnak! Csupán azon lehetne vitatkozni, hogy mi ellen tört ki ez a forradalom...
Sokan rossznéven vették, hogy alig pár hónap múlva, 1957 januárjában ismét belefeledkeztem Jókai édes-bús világába...
Rossz érzésekkel folytattam a filmet. Mert tudtam, hogy amikor én ezt a karácsonyi idillt, a budai vár behavazott utcáin, a rezesbanda pattogó ütemére, biedermeier urak, krinolīnos dámák karácsonyi vásárának vidám forgatagát rendezem – a börtönökben kivégzésre készülnek, elítéltek rettegve várják halálos ítéletük végrehajtását.
Pontosan emlékszem a dátumra. 1957 január 19-én kezdtük el a film felvételeit. 8 órára diszponálták a forgatás kezdetét. Éppen akkor akasztották Dudás Józsefet, aki 1944 októberében tagja volt a moszkvai béketárgyalás egyik delegációjának. A Széna-téri ellenállók legendás vezetőjét, „Szabó bácsit” is aznap végezték ki.
Ezek a körülmények, érthető okból, nem nagyon lelkesítettek filmkészítésre, de a megkezdett filmet be kellett fejezni és ez a karácsonyi ének, ezek a kedves gyermekarcok, Jókai bácsinak ez az érzelmes históriája egy kicsit az embert is elringatta és elhessegette komor gondolatait. De ugyanakkor cinkossá váltam én is. Néma cinkossá. Szégyelhettem, hogy kortárs vagyok. Ismét szétfoszlott egy illúzió: egy toleráns Magyarországba vetett reményem, ahol az emberek szabadon vitatkozhatnak, őszinte véleményt mondhatnak, ahol a végső argumentum nem a hóhér kötele.
1957 márciusában egy magyar filmdelegáció keretében Raffy Ádám barátommal együtt Bukarestbe utaztam. Raffy Erdélyi Szent Johanna című regényének forgatókönyvét vittük magunkkal egy román-magyar koprodukciós film reményében. És főleg azért, hogy hosszas távollét után anyámat ismét viszontláthassam.
Ebből az alkalomból Raffyval együtt meglátogattuk lakásán (Max Auschnitt egykori luxusvillájában) a súlyos beteg Groza volt miniszterelnököt. Kezelőorvosa csak 10 perces rövid látogatást engedélyezett és lelkünkre kötötte, hogy kerüljük azokat a témákat, amelyek felizgatják a beteget. Minderről szó sem lehetett, mert Grozát kizárólag az 1956-05 magyarországi események érdekelték, amit úgy látszik gondosan eltitkoltak előtte.
– És hol van most Nagy Imre? – kérdezte. Meglepődött és elkomorodott a válaszomon:
– Tudtommal itt, Romániában, Snagovban vagy Sinaiában őrzik őket...
– És mi van Mindszentyvel?... Látja én Márton Áron püspököt kihoztam a börtönből, beültettem a parlamentbe, hogy ott, velünk együtt, szavazzon ő is a demokráciára!
Az ajtónyíláson bekukucskáló orvost türelmetlen kézmozdulattal mindig kiküldte és mohón tovább érdeklődött az elmúlt hónapok eseményeiről. Nem titkolt büszkeséggel olvasta fel Erdély püspökének hozzá írt megrendítő levelét...
A tíz percre engedélyezett beszélgetés már több mint egy órája tartott, de Groza még akkor is alig akart elengedni minket.
A Melyiket a kilenc közül?-t augusztusban kiküldték Velencébe. Én saját költségemre kikísérhettem...
A Film Színház Muzsikához 1957 augusztusában egy beszámolót küldtem Velencéből. A gyermekeknek írtam.
„...Vasi Lacinak, aki Budapesten, a József utcában szokott rollerozni, a kis Pogácsásnak (igazi nevén Bora Erzsi) és Margitnak, aki már nagylány, hét testvére van és virágot árul esténként a Jászai Mari téri troliállomáson. Pentelére, Kocsis Sanyinak, Totyinak, Terencskének, Ripszer Katinak és a legkisebbnek is, mind a kilencnek.
Velencéből írok, ebből a nagyon szép és különös városból, ahol márványból van a legtöbb ház és tengerből a legtöbb utca.
Ide kerültem azzal a filmmel, amelyikben ti is szerepeltek, mind a kilencen. Nagy filmverseny van itt ilyenkor, minden évben. Idén is majdnem 200 film versenyzett egymással, hogy melyik a legszebb, a legjobb, a legemberségesebb. A mi filmünket is kitüntették.
Ezt akarom most nektek megköszönni, mert ebben bizony nagy része volt a ti kedves arcotoknak, szomorkás vagy vidám tekinteteteknek, mozdulataitoknak, ahogy lépkedtek, hancúroztok, bilin ültök, vagy elkeseredve, némán kuporogtok azon az emlékezetes karácsonyi éjszakán...
Egy nagy összegöngyölt papiros volt a díj, amire egy nagy oroszlánt rajzoltak szárnyakkal és ez alatt a szárny alatt látszik a tenger, sok hajó és Velence városa.
Örültem ennek is, mert nagyon mutatós dolog egy ilyen nagy papiros, meg az oroszlán sem kutya (pláne szárnyakkal! ). De a legnagyobb öröm mégis az volt, amikor a film címe mellé a zsűri bácsi azt kiáltotta a hangszóróba, hogy „Ungheria”! Mert akkor, abban a nagy, hűtött, fehér moziban sok-sok ember tapsolni kezdett és mindenki a maga nyelvén ismételte azt, hogy Ungheria... Hungary... Vengria... Ungarn... és ez mind azt jelentette, hogy Magyarország. Talán egy fél percig, de az is lehet, hogy egy egész percig mindenkinek eszébe jutott a mi kicsi országunk. Még olyanoknak is, akik sose gondoltak rá addig – és legfeljebb a bélyegalbumból ismerték – ránéztek és keresték a sok, sok zászló közül a mi pirosfehér-zöldünket. És én sokkal, de sokkal jobban örültem ennek, mint az összegöngyölt szép nagy papirosnak a szárnyas oroszlánnal...”
Végül is ez lett a búcsúlevelem.
Kint maradtam, nem tértem vissza.
Az ember soha ne sajnálja azt, ami elmúlt. Különösen akkor ne, amikor a választás nem csak rajta múlott. Nehru moszkvai nagykövetével, K.P.S. Menon-nal gyakran találkoztam Budapesten 1957-ben. Egyik barátomat hasonló kapcsolat miatt velencei tartózkodásom alatt letartóztatták. Engem erről értesítettek és óvatosságra intettek.
Meg akartam próbálni, hátha a világ másik részén még sikerül újrakezdeni, különben lassan elmúlik az életem. Mert látszólagos passzivitásom és félrehúzódásom ellenére is én állandóan kezdeményeztem, tenni, cselekedni akartam a filmművészet, elsősorban a magyar film érdekében:
Az Emberek a havason a fiatalok kísérlete volt, az akkori filmreceptek és filmsablonok ellen.
A háborúban utolsóként fejeztem be a Tűz a hegyen forgatását.
1945-ben, a Röpiratomban összefoglaltam az egész magyar filmgyártás reformját és vízióját. El sem olvasták.
A román–magyar megbékélés, Erdély aranyhíd szerepét szolgáló koprodukciós terveim is sorra meghiúsultak.
Az Ének а búzamezőkről a nullpontról indította el az 1945 után megrekedt magyar filmgyártást. Betiltották.
A tizenkettedik órában Bölcsőtől a koporsóig-tervemmel meg akartam menteni a még fellelhető néprajzi értékeinket. Leállították azt is. Helyette ismét a Népművészeti Intézet táncoló csizmáit, igazolvány-fotókat, cimbalmozó falusi cigányok kéztartását örökítettem meg.
Csupa olyan feladatot – 16 mm-es felvevőgéppel, fényképezőgéppel – amelyeknek már nem sok közük volt a film művészetéhez.
Még a pálya szélére kiszorítva, betiltott filmek és filmtervek terhe alatt sem szűntem meg hirdetni a magyar filmművészet megújulásának szükségességét. Kritikákat írtam Tamási Áron lapjába, a Rómeó és Júliába. Előadásokat tartottam. Nem álltam félre sértődötten.
Kompromisszumokra nem volt lehetőség, mert minden magyar filmtől megkövetelték a harsogó, hamis propagandát, a történelemhamisítást, a gyűlöletet és az osztályharcot, a döglött oroszlánokba való lövöldözést. Erre én sem pénzért, sem pozícióért nem vállalkoztam.
Az igazolások hamis tanúvallomásai, rágalmazó újságcikkek gyűlölködő légkörében néha bennem is felvetődött az ország elhagyásának gondolata.
Valami csakazértis itt tartott.
Miért éppen én menjek el innen?
Nekem itt a helyem!
Itt kell filmet készítenem.
Ezt az országot ismerem a legjobban, ennek a nemzetnek örömét, bánatát tudom filmen is leghitelesebben megmutatni.
Mit keressek én másutt? Ahol a nyelvüket sem beszélem, ahol az ő gondjuk nem
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1051 átlag: 5.55 |
 |
|
