KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/október
KRÓNIKA
• (X) : Magyarország új svájci filmeken Cross-Over / Kereszteződések
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Az igaz apokrif Simon mágus eltemetett tudása
• Kornis Mihály: Pont éppen soha Simon mágus

• Forgách András: Ó, Cocteau Egy dilettáns tükrei
• Gelencsér Gábor: Fecseg a mély Az ősz meséje
• Pápai Zsolt: Hollywood Dr. Frankensteinje Tim Burton, a rémmesemondó
• N. N.: Tim Burton filmjei
• Varró Attila: Kolorádó-bogarak South Park
• Schubert Gusztáv: Ecce Homér A Simpson-család
MÉDIA
• Bori Erzsébet: Vizesblokk, agymosás Magyar reklám
• Zachar Balázs: Az áruvédjegy művészete Beszélgetés a reklámról
• Hungler Tímea: A test angyala Fitness-videók

• Ágfalvi Attila: Jövőnk digitális tájképei Perspektíva: Vetített távlatok
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Eltévedt leopárdok Locarno
KRITIKA
• Bérczes László: Mozimese Közel a szerelemhez
• Csejdy András: Megér egy mesét Henry Fool
LÁTTUK MÉG
• Tóth András György: Quasimodo 2000
• Báron György: Anyósom
• Turcsányi Sándor: Sztárom a párom
• Zsidai Péter: Az átok
• Hungler Tímea: Bigyó felügyelő
• Halász Tamás: Diszkópatkányok
• Köves Gábor: A tábornok lánya
• Varró Attila: A 13. harcos
KÖNYV
• Györffy Miklós: Önarckép – szavakban Wim Wenders: Írások, beszélgetések
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Égi többszörös

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Közel a szerelemhez

Mozimese

Bérczes László

Salamon András szerelmesfilmjének hősei – magyar rendőr és kínai lány – a multikulturált nyócker bűnbeesői.

 

Mennek előttünk. Elfelé mennek, hátulról látjuk őket. Egy férfi, egy nő, egyikük kezében újszülött. Így mennek hárman. Ja, és mögöttük egy kutya csalinkázik, hűségesen követi gazdáit. Középen mennek, forgalom semmi. A kamera emelkedik, ők egyre távolodnak. Az emelkedéssel arányosan szűkül az utca, a lepattant bérházak felülnézetből egyre keskenyebbre szorítják össze azt az utat, amin baktatva ők hárman, meg a kutya, lassan kilépnek a képből. Tudhatjuk, vége a filmnek, vége a mesének. Vagyishogy éppen most lépnek át hőseink végleg a mese másvilági birodalmába – legalábbis, ha meg akarnak maradni így együtt. Hisz ez csak a mesében lehetséges.

Salamon András kedves, jópofa mozija azért is szimpatikus, mert éppen ezt hangsúlyozza. Az idilli záróképbe bele kell látnunk mindazt, amit a film az elmúlt két órában megmutatott nekünk – és az már nem mind idilli. Az még ebből, e balladás-lírás záróképből is világos, hol vagyunk: penészes, omló vakolat, roncsolódó homlokzatok, húgyszagú, sötét kapualjak mutatják, ez itt a nyócker (Salamon kedvelt terepe). Nem látjuk, de tudjuk, a férfi csuklóján kötés, nemrég vágta fel az ereit, a nő, ez a csatakos-fáradt, szép kínai leányanya az imént szült, nincs egy perce (!), és bármily egyformák és összetéveszthetőek is a csecsemők, ez az újszülött immár végérvényesen és letagadhatatlanul mandulaszemű. Család. Ezredvégi, nyolcadik kerületi, mesebeli család: egy baleset után megárvult kóbor kutya, egy tépett paszporttal otthontalanul bolyongó asszony, egy még Kínában fogant, óbégató fattyú és egy maga körül mindent felégető, egykori rendőr. Mennek együtt, kifelé a világból.

A történetet a férfi meséli nekünk, és mi hiszünk neki, mert ő, Karcsi-rendőr jól mesél. „Nagyon tud a pasi rizsázni” – írja Kornis Mihály. Ő persze Salamon Andrásra érti ezt, aki A kutyák nem felejtenek című novellában írta meg először ezt a filmet. Salamon írói módszere látszólag pofonegyszerű: meg kell lelni a „pasit”, illetve azt a hangfekvést, amiben az megszólal – és utána már csak rizsázni kell. És ha az a pasi érzékeny, érző, hiteles ember, akkor az lesz az egyes szám első személyben elmesélt novella is: élő, érzékeny, hiteles. Ez a módszer járhatónak ígérkezett a film forgatásakor is. A rendező meglelte a pasit – a fővárosba kerülő tanyasi fiút, ezt a menthetetlenül nyílt tekintetű, gyámoltalan és bamba, folyamatosan átverhető, naiv legényt, ezt a maga tanyasi módján mégis, igenis talpraesett és legyőzhetetlen legkisebb fiút, aki csakazértis megszerzi magának a világszép kínai nádszálkisasszonyt, ha nem ebben a világban, hát a mesében – ezt a pasit a főiskoláról most kilépő Hujber Ferenc játssza, tökéletesen. A filmrendező Salamon azonban nem hisz eléggé a fenti „módszerben”, úgy gondolja, nem bízhatja magát kizárólag az író Salamonra, nem hagyatkozhat pusztán a kiválasztott főhős meséjére. Úgy értem, mesélésére. Egy arc, egy tekintet, ha mégoly pontos is, kevésnek tűnik egy filmhez, bármily hiteles rizsát nyom is hozzá a pasi. Ettől függetlenül, a képeket időről-időre Karcsi-rendőr múlt idejű mondatai kísérik. Mesél, hogyan is történt. Éppen ez (is) adja a film izgalmát, feszültségét, a nézőben mindvégig ott molyol a kérdés: hol és mikor beszél a narrátor-főszereplő? Amikor már éppen azt hinnénk, hogy megérkeztünk a jelenbe – Karcsi rendőr lesz, illetve megismerkedik szerelmével, a kínai lánnyal -, megszólal a hang és mint régmúltról beszél az éppen látható eseményekről. Most már, ismerve az utolsó képet, tudhatjuk, arról az egyre szűkülő, végtelen útról néz vissza halálos mesébe futó élete néhány hónapjára ez az egyszeri tanyasi legény.

Látható események. A rizsa legyen látható, történjen minél több esemény. Mozikövetelmények, amiknek mindenáron eleget kíván tenni Salamon András, filmrendező. A novella magának való, magányos hősére a filmben már az első pillanatban ráragaszt két vagány srácot. Ők is rendőrök, de azok a balhés fajták. Hogy vannak-e ilyenek rendőrben, a jó ég tudja. A rendőr is ember, úgyhogy miért ne. Mégis, az Antal Nimród és a Gyuriska János által játszott belevaló gyerekekről bármit el tud az ember képzelni, csak azt nem, hogy hosszútávon fakabátként gályáznak. Oly dörzsöltek, hogy valójában a pálya másik oldalára képzeljük őket. Mindenesetre jó szolgálatot tesz a magyar rendőrségnek a film, mert a „jók” oldalára sorol két életrevaló gengsztert, márpedig ez a gesztus csakis szimpátiát válthat ki a nézőkből mostanság, amikor a sokszoros bankpusztító, viszkis rablónak drukkol a fél ország. Látszólag a történetnek is jó szolgálatot tesz ezzel Salamon: nincsen pillanat esemény nélkül. „Mi a Gyurival meg az Attilával ilyen akciósok voltunk” – kommentálja Karcsi-rendőr a történteket. És valóban, akció akció hátán. Ami nem történne meg a csendes, jámbor, magányos tanyasival, az megtörténik így, hogy a két haverral hesszel. A történet szabad és üres sejtjeit, amiket különben kitöltene és gazdagítana a néző/olvasó saját fantáziája és élményvilága, lázas buzgalommal kitölti a filmes igyekezet. Balhé, bunyó, üldözés, gázspray, vér, pisztoly – a film porcikáiba beköltözik az érdekesség, a kelleténél egy hajszállal erősebben kitett poén, a nézői elvárásoknak megfelelni igyekvő, de pont ezért kommersz-kliséket súroló mozivászonhős. Tipikus példa a főnök, Matók őrnagy (Gesztesi Károly): „apám-helyett-apám”-módon bánik Karcsi-rendőrrel, tapló, de jószívű, eljár a keze és sokat szívózik, de azért rendes ürge satöbbi. Az pedig nem lehet, hogy éppen ne történjen semmi, hogy csak úgy várakozva mélázzon a mese. Annak haladnia, pörögnie kell – gondolja a filmes Salamon, mert nem eléggé bízik az író Salamonban. Szerencsére ez a tudathasadásos állapot nem folyamatos és nem végérvényes. A filmes és az író mégiscsak egy és ugyanazon személy, s e személynek ahhoz van igazán érzéke, amit olykor lefedni igyekszik: a csendesen pásztázó, szeretetteljes szemlélődéshez, az ácsorgó időben megszülető lírához. Ilyen például a kezdés végtelen mozdulatlanságot sejtető életképe, ahogy hősünk üldögél a fűben, bámul a végtelen alkonyatba, miközben körülötte árva kecskéje motoz; ilyen az új otthon, a lepusztult, félhomályos iroda bemutatása (Nagy András, az operatőr talán itt van leginkább elemében, ahogy kamerájával elszöszöl két szék, egy asztal, egy szekrény szegényes és mégis gazdag jelentésű képein)... És ha már mégis, mindenáron „pörögni” kell, akkor Salamon anyanyelvi szinten beszéli a suta, kétbalkezes, felsülő, balkáni akciózást is (remek példa erre az egymásra pisztolyt fogó suhanc rendőrök beszari igyekezete, amikoris jobban félnek saját fegyverüktől, mint a másikétól, és ha rajtuk múlna, mindörökre ottragadnának ebben nevetségesen-fájdalmasan kisszerű patthelyzetben – kelet-európai tarantinók, így csupa dicséretes kisbetűvel).

Éppen a felsorolt példák mutatják, a Közel a szerelemhez több lehetne egy szimpatikus, jópofa és kedves filmnél, ha a rendező elég bátor lenne egyszerű, szép történetét egyszerűen és szépen elmesélni. Ha egy-egy poén kedvéért nem áldozná be a pillanat igazságát (a magyar-kínai szerelmespár rajzok által kommunikál: nem fog a ceruzájuk, így hát asztalra ömlött italból, majd kristálycukorból formázzák az ákom-bákomot – mert az olyan jól néz ki; de még ugyanezen az éjszakán egyetlen mozdulattal előveszik a filctollat, mert egymás testére is rajzolni akarnak – márpedig most meg ez néz ki jól, satöbbi). Erősen megkérdőjeleződik a hitelesség, amikor az érthetetlenül elkapkodott utolsó negyedórában Karcsi-rendőr felvágja az ereit, hogy a börtönből kiszabaduljon – természetesen ki is szabadul, és már a kórházban van, micsoda véletlen, pont ott, ahol a kínai lány szül, éppen most, és a férfit, éppen őt, be is hívják apás szülésre, majd miután a véres-lucskos mandulaszeműt a csap alá tartották, ők hárman már az utcán vannak és mennek el, kifelé a világból. Ekkor kezdi el hősünk a mesét. És még így is, e túlzsúfolt, túlakciózott mesével is örömet szerez a nézőnek, aki nyugtázhatja, az utóbbi idők talán legjobb magyar mozidarabját tette elénk Salamon András, a rendező.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/10 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4602