Magyar Műhely

Simon mágus eltemetett tudása

Az igaz apokrif

Tatár György

Mindaz, ami a történeti Simon mágusról, valamint az apostolokkal vívott küzdelmeiről tudható, végeláthatatlan romsivatagnak a tudása. – A gnózis feltámadt hagyománya.

Közvetlenül a Második Világháborúnak nevezett világégés után, amely a földkerekség egészén hozzávetőlegesen 50 millió emberi életet pusztított el, az éppen kihunyóban lévő világ levelet kapott egy sosem volt világtól. Ahogyan a hosszú távra tervezett, nagyszabású építmények alapkőletételénél fémhengerbe zárt üzenetet szokás ünnepélyesen az alapzat mélyére süllyeszteni, amely majd palackpostaként őrzi annak a világnak utolsó emlékét, amely nem ismerte még a fölé tornyosuló épületvilágot, az építők pedig éppen ezzel a mélybe rejtett üzenettel alkotják meg a felejtés e tárgyát, amely – szándékuk szerint – nem bukkanhat felszínre hamarabb, mint roppant építő tettük teljes romba dőlése után, vagyis soha, hasonló történt a nyugati világ egészével is. Röviddel a háborút követően, az egyiptomi Luxortól nem messze szenzációs régészeti lelet került elő: egy teljes gnosztikus könyvtár, az ún. Nag Hammadi kódexek. (A világunkhoz intézett másik hasonló levélcsomagot nagyjából ugyanekkor kézbesítették ki a Júda sivatag-beli Qumránban.)

Saját, kanonizált világunk egész fennállása során mindvégig ismertünk apokrif iratokat, homályosan tudtunk a horizontunk legszélére – vagy azon is túl – szorított lehetőségekről, a világunkat megalapító történetek más változatairól. A mindnyájunkat alakító erők azonban, miközben nekifogtak a torony építésének, gondosan megtisztították a terepet e démoni tanításoktól, kárhozatos tévelygésektől, egy egészen más építmény terveinek félbehagyott vázlataitól. Akadt olyan is, amit beépítettek az újba: egyes szobrok orcáját vagy kézmozdulatait átfaragták, ugyanazon keskeny folyosók most más útvesztőkbe torkolltak. Az újkori tudomány néha elálmélkodott az épület régebbi szintjein a gyűlölet malterjával az átjárókba falazott relief letagadhatatlan hasonlóságán valamely apokriffá kínzott, minden életből kirekesztett iratemlékkel. De csak az egész katedrálist az alapjaiig felemésztő tűzeset tette újra megközelíthetővé a földbe rejtett alapító okmányt, amelynek megégett betűiből kialvó világunk túloldala beszél hozzánk, a sokáig föléje tornyosult gyűlöletpillérek súlyától suttogva, kőmarta ajkakkal.

A Simon mágus című film alkotója jó okkal kerüli, hogy valamilyen módon felvilágosítsa tudatlanabb nézőit arról, milyen tudható történelem áll filmje mögött. Mindaz, ami a történeti Simon mágusról, valamint az apostolokkal vívott küzdelmeiről tudható, az ennek a végeláthatatlan romsivatagnak a tudása, minden ehhez kapcsolódó ismeretterjesztés tehát csak azt a látszatot erősíthetné, mintha az épület még állna, a födémek szilárdak volnának, s a valahol a mélységben rejtőző okirat pontosan ennek az építménynek a tervét rejtené. A film önképe azonban nem ez. A bevezető inzert adatsorának rigid nyomtatott betűi közül hirtelen úgy virágzik ki repkényként a cím kézzel írott betűsora: Simon mágus, akár egy levél aláírása. Itt az apokrif beszél.

A város kapuja fölött

A soha nem volt világ nyoma veszett Simon mágusából csupán egyetlen mondat maradt, azt is Kierkegaard írta le – szempontunkból öntudatlanul – az összedőlni készülő 19. században: „Egzisztencia és világ összemérhetetlenek.” A mágus mindmáig tapasztalható alakját a mi világunkban a kizárólagos gyűlölet formálta, és a káröröm kanonizálta: az újszövetségi Apostolok Cselekedetei elbeszéli, hogyan ment alá Fülöp apostol Jeruzsálemből Szamáriába, hogy megtérítse az ott lakó népeket. A sokaság pedig „figyelmeze” a szavaira, mert csodát csodára halmozott. De „egy Simon nevű ember” már őelőtte elámította a népet, „kire mindnyájan figyeltek”, mert ördögi tudományával szédítve őket ugyancsak csodát csodára halmozott. Az apostol igehirdetése nyomán egész Szamária megtért, köztük az álnok Simon is. Innentől kezdve valamit örökre elfedtek előlünk az Apostolok Cselekedeteinek szerzői vagy szerkesztői: mihelyt a jeruzsálemi apostolok értesülnek Szamária lakóinak megtéréséről, kideríthetetlen okokból odaküldik Pétert és Jánost (az apokrif Péter apostol cselekedetei szerint Pétert és Pált), akik az immár megkeresztelteket kézrátétel útján Szentlélekben is részesítik. Szövegünk elhallgatja, de sugallja, hogy Simon is részesült a Szentlélekben, csak tovább adásának apostoli képességében nem. Fontos megjegyeznünk, hogy nem a természetfeletti adomány megszerzéséért, hanem továbbadásának képességéért ajánl pénzt az apostoloknak. Péter mindenesetre – világtörténelmi érvénnyel – úgy fogja fel, és kanonizált átkában úgy formálja meg, hogy Simon pénzen akart venni ajándékot, méghozzá annak az ajándékát, aki azt ajándékoz csak meg, akit akar. Ez az az átok, amely Péter tetteit csodákká, Simonéit pedig „mágiává” kanonizálta. A szigorú értelemben vett kánonból mindössze ennyit tudunk a mágusról, akit aztán az apostoli atyák és az egyházatyák hagyománya az őseretnekké, minden gnosztikus eretnekségek legördögibb kútfejévé formált. Egyházjogi szempontból ő a névadója a szimónia bűntettének, az egyházi rangok és méltóságok áruba bocsátásának. De a nevét förtelemmé változtató gyűlölet valahonnan máshonnan fakad.

A tetteivel legrészletesebben foglalkozó apokrif irat, a Péter apostol cselekedetei már nem Szamáriában, hanem Rómában játszódik. A világ fővárosában szövi tovább kettejük párviadalát, egészen a keserű végig. Miután Pál sokakat megtérít a városban, a még friss, és ezért gyenge hitű közösséget elhagyva Hispániába távozik. A magára maradt gyülekezet így könnyű prédája lesz Simonnak, aki – ígéretét tartva – a „város kapuja fölött repülve” érkezik meg. Enyedi Ildikó filmjének legelső jelenete egészen finoman utal erre vissza, egyben azt is jelezve, hol kezdődik az új apokrif eltérése a régitől. A filmbeli mágus elutasítja a repülőgépre tett sürgető javaslatot, s hangjának száraz határozottságával érezteti: vagy vonattal megy, vagy sehogy. Az apokrif apostoli iratban Simon halottat támaszt fel, ám mivel az irat „péteri szerkesztésű”, ez csak ideig-óráig sikerül. A filmben a parafenomén Simon egy gyilkossági ügyet segít tisztázni. Sok-sok finom, egészen rejtett mozdulattal követi a film a hajdani apokrif irat jóval durvább mozdulatait: az irat római párviadalának egyik résztvevője sem római, ahogy a film párizsi párbajának szereplői sem franciák. Az irat szerint Isten maga küldi Rómába Pétert, azzal a kizárólagos céllal, hogy ott Simont megsemmisítse. A filmben Péter autóból követve azonosítja az utcán haladó Simont, igaz, magasabb megbízó nélkül, de a „célszemély” megbízásból történő követésének minden ismérvét teljesítve.

Azt a rosenzweigi tanácsot, miszerint teológia csak úgy művelhető, ha a teológiai problémákat emberi problémákká tudjuk lefordítani, emberi tapasztalatainkat pedig teológiai kérdésekké hajtjuk előre, a film alkotója egy már-már a komikumig egyszerű jelenetben fogadja meg. A kanonizált Simon-gyűlölet dogmája szerint Péter átkát Simon mágus fent leírt, az adomány továbbadásának képességét érintő kérése váltja ki. A filmben Simon, az éppen feltámadási tréningjével elfoglalt Pétert maga keresi fel személyesen. Péter, aki itt hírnevére féltékeny világhírű mágus, még gyűlöletét is hajlandó félre tenni, hallván, hogy egyetlen vetélytársa kérni akarja valamire: mindenre, amit csak tud, hajlandó lenne megtanítani a másikat, ha az elfogadná a mester és tanítvány – alighanem öröknek szánt – viszonyát kettejük közt. Haragja minden kertelés nélkül nyomban kirobban, mikor meghallja, hogy Simon mind e helyett arra szeretné csak kérni, tanítson meg neki néhány szót franciául. Péter amúgy is sértett méltósága mágusi tudásának ezt a lebecsülését már nem viseli el. A néző persze tudja, hogy Simon kérése mögött csupán annyi áll, beszélni szeretne ahhoz a csodálatos lányhoz, aki a véletlenül adódott párizsi út voltaképpeni céljának bizonyult. A lány minden keresés nélküli újra meg újra történő felbukkanása az a csoda, amit minden ép érzékű ember általi ismertsége sem képes csoda voltától megfosztani. A Párizs utcáin bolyongó Simon nyelvtudásának hiánya őrzi a gnózis rettentő tudását a lélek helyzetéről: ebben a világban, de nem ebből a világból. Simon adni akarna valamit a lánynak, s ehhez kéri a vetélytárs segítségét: néhány francia szót, akárcsak a kézrátétel hatalmát az újszövetségi iratban. A válasz itt is, ott is a gyilkos párbajba torkolló átok.

A feltámadás űrhajósa

A film címe sok tekintetben ironikus. A nyugati világ alapköveinek letételekor több százados küzdelemben rögzítették egyszer s mindenkorra, kinek a tettei csodák, és kinek a tettei démoni varázslatok. A korai apokrifok még egészen naivak és elfogulatlanok a kérdésben: a Péter akták gyanútlanul meg is jegyzi, hogy Pál távozása után, de még Péter megérkezése előtt, a Simont „figyelemmel kísérő” római keresztény gyülekezet úgy kezd el emlékezni korábbi térítőjére, Pálra, mint „varázslóra és szemfényvesztőre”. A széthulló gyülekezet nem elég erős ahhoz, hogy a csodálatos tettek közt maga jelölje ki csoda és mágia határait: Péterre s az apokrif iratok lelkesült naivitása folytán Péter még véka alá nem rejtett alapító gyilkosságára van szüksége ahhoz, hogy belássa, melyikük állandó epikus jelzője lesz végül a „mágus”. Enyedi Ildikó filmje ennek a határnak a cövekjeihez nyúl hozzá. Vajon miféle tájékozódási pontok maradtak fenn a mi világunkban, amely immár mind a csoda, mind a varázslat egyforma tagadásával rejti el önmaga elől, hogy képtelen megkülönböztetni őket egymástól, vagyis ott tart, ahol a széthulló egykori római gyülekezet?

Amikor a filmbeli Simon eldönti, hogy nem repülőn, hanem vonattal utazik Párizsba, egyben az is eldől, hogy a Péterrel vívandó végső párbaj a hagyomány kínálta alternatívák közül nem a Simon égbe szárnyalásának és Péter lezuhanást kikönyörgő föld–levegő „légelhárító” imájának változatát fogja követni, hanem a másikat, a háromnapos eltemetkezés és feltámadás változatát, ahol Simon nem csupán Péterrel „párbajozik”.

A filmbeli párbaj tétje a feltámadás mibenléte. A feltámadás lehetőségének egész modern tagadása – amely a filmbeli Péter alakjában, a feltámadás virtuózának alakjában testesül meg –, azon az egykori döntésen alapszik, miszerint a feltámadás a halálon túli esemény, mármint ha esemény. Nietzsche belátása, ti. hogy a feltámadásnak ez a fogalma – tökéletesen függetlenül a dolog természettudományos problematikájától – a halált megelőző élet radikális leértékelése, mert az „igazi” életet a feltámadás reményévé zülleszti, kevés követőre lelt. A késő-nyugati emberiség azt hiszi, hogy azért nem hisz a feltámadás tradicionális fogalmában, mert az ellentmond természettudományos világképének. Valójában az a kifogása ellene, hogy e feltámadásnak előfeltétele a meghalás. Péter ennek a világnak a „csodatevő” sztárja: amikor begyakorolt mozdulatokkal magára ölti az élve eltemetkezés szkafanderét, és búcsút int a TV-kamerák felé, úgy jelenik meg, mint a feltámadás űrhajósa. A mindenkire nézve közös meghalás helyére a bajnok kivételes teljesítményét állítja, akinek „feltámadásában” a rajongó sokaság saját haláltalanságát ünnepli. E sokaság és a feltámadó közt pontosan az a képviseleti viszony áll fenn, ami a világűr „kinti sötétségét” megjáró hőst köti a lélekben vele tartó emberiséghez. A sírban magára húzott alumínium fólia a feltámadás berepülő pilótájának torinói leple.

A filmbeli Péter meghalás nélkül akar feltámadni, virtuozitása éppen ebben áll: a szüntelen gyakorlat teszi hivatásos feltámadóvá. Egyedül az ő sírja üres, mindenekelőtt azért, mert meg sem halt. A meghalás nélküli feltámadás mindvégig EKG kísérte mágiája mellett minden – esetleges – igazi feltámadás úgy hat, mintha csupa meghalásból állna. A sír űrkapszulájából való diadalmas kilépés helyszíni közvetítésének pillanatában a másik sír tartalmát csak az elszörnyedő arcokon látjuk. Simon feltámadása ugyanis valamikor korábban történt, még a film kezdete előtt.

Azzal, hogy a kanonizált hagyomány a feltámadás csodáját a halál utánra helyezte, maga lett felelős az élet csoda voltának megcsappanásáért. Az életidő pillanatainak önértéke elenyészik: a pillanatok csak azért kapcsolódnak egymásba, hogy megszakítás nélküli láncuk valahol elérjen a végcélig. Az egész élet úgy jelenik meg, mint valami rajta túl található cél elérésének az eszköze, mint a feltámadás megszervezésének anyaga. Külön-külön minden egyes pillanat tökéletlen töredék, torzó, amit csak a láncba szervezettség tehet egésszé. A végcéllal, ha van ilyen, közvetlenül csak az utolsó láncszem érintkezik, az összes többi csupán ennek az utolsónak a feltétele. A pillanatok fogaskerekek egy átláthatatlan – vagy akár átlátható – egészben. A meghalás nélküli feltámadás látványának ellenállhatatlan szükségletét éppen az kelti fel, hogy az így felfogott időben a halál, bármikor következzék is be, csak töredékesen félbeszakított életet hagyhat maga után, befejezettet soha. Az örökre befejezetlenül és torzóban maradt élet kétségbeesetten igényli a halálon túli feltámadás kiegészítését. A szervezett idő egyfelől túlbecsüli a pillanatot, mert láncba fontsága miatt mindenképp a végcél felé vezető út elemének látja, másfelől alábecsüli, mert a pillanat által már elértet túl távolinak tudja a céltól, s ezért elégedetlenül tovább száguld. Péter sírba szállásának célja a három nappal későbbi diadal, ahogy a fáradhatatlan megelőző tréningeké is ez: a célt szolgáló pillanatok néhány nagy pillanat szolgái. Nem a nagy pillanatok éltetik a kicsiket, hanem a kicsik áldozzák fel magukat a nagy szolgálatában.

Simon élete egy másik időben zajlik. Itt a halál megtörhetetlen természeti törvény, amely azonban nem az élet előre nem látható végén sújt le. Minden egyes pillanat csodája a születés csodájának megismétlődése, az előző pillanatra visszavezethetetlen. Minden egyes pillanat olyan felépítésű, akárcsak az élet egésze. Nem a születés és a halál közt feszülő pillanatlánc önmagában mit sem jelentő elemeinek egyike, amelynek csupán helyi értéke van az egészben, hanem pontosan olyan, mint az egész. Csoda a születése és törvény a halála. Az előző élő pillanatból levezethetetlen, hogy egy új élő pillanat követi. Simon ugyanúgy támad fel minden pillanatban, ahogyan valamikori születésével az örök nemlétből támadt fel. Élete maga a feltámadás, megélt módon levezethetetlen abból, amikor még nem volt. Életének pillanatai nem készülődések valamely későbbi pillanatra, amit elérni akarna: a pillanatok nem a véget szolgálják. Ha álmos, lefekszik egy mellékutcában aludni. Ha nincs pénze, hogy eljusson valahová, koldul. Ha szerelmes, nem kutat a kedvese után, hanem meglátja az utca túloldalán. Az idők nem az egésznek a végén telnek be, vagyis soha, hiszen a lehetséges célok száma végtelen, s így a beteljesületlen céloké is, hanem minden egyes élő pillanat elérte, amit elérhetett, s nyugodtan bármikor befekhet az idő sírjába. Minden pillanat bízik abban, hogy egy következő pillanattá fog feltámadni, de ennek érdekében nem engedi magát befogni a rákövetkező vagy még későbbi pillanatok célsatujába. Minden pillanat önmagában érett és lezárt, s ha még következik valami, az levezethetetlen csoda. Simon a bármikori meghalásra érett ember. A halál természettörvénye persze egy napon megállítja majd. De nem tudja legyőzni, mert mindvégig részt vett az életében, ott volt minden pillanatában, és ezért nem tudott uralkodni rajta: minden pillanata csodaként született, és a halál törvényének engedelmeskedve múlt el. A következő pillanat születése újból legyőzte a halált, amely így egész idő alatt nem a végső nagy fenyegetésként volt jelen, hanem mint minden pillanat két arca közül az egyik: mint a csoda társa. A születés csodája és a halál törvénye egymásra vonatkoznak. Ha a folytonosan megújuló csoda nem volna, a halál jogos hatalmának nem volna min megmutatkoznia. Ha a halál nem volna, a csoda nem volna csoda.

A halál udvara

A filmbeli Péter elszánt komorsággal gyakorol: maradéktalanul tisztában van a feltámadás kánonjával. Egyetlen pillanatnyi kihagyás, felkészületlenség vagy figyelmetlenség elég ahhoz, hogy a halál természettörvényével szembefordított és felhasznált természettörvények alulmaradjanak. Törvény küzd törvénnyel, a profi tisztában van a veszéllyel, ha minimálisra csökkenti is a kockázatot. A törvény a kanonizált csoda.

A film legvisszavonhatatlanabb képsora a földbetemettetés három napja alatt fut. Vakító napsütésben égő, szinte fuldokló belső udvar. A túloldali befalazott és bevakolt ajtónyílás mintha maga is fényforrásként lángolna. Ebből az irányból közeledik felénk Simon, megszokott, ringó lépteivel. Olyan vontatottsággal közeledik, mintha a fénykatlanként izzó körfolyosós udvarnál mérhetetlenül tágasabb térben sietne. A lány mintegy a nézőről leválva, szembesiet vele. Egy múló pillanatig fedésben vannak. Aztán már csak a lány távolodó, derűs alakja, amely ugyanazzal a vontatottsággal közeledik a bevakolt ajtónyílás felé, amellyel Simon távolodott tőle az imént. Aztán semmi, csak a fényben álló udvar.

Nem tudjuk, mit láttunk, nem tudjuk, hol történt mindez. Talán annak a halálnak az udvarába nyitottunk be egy pillanatra, amelyik elveszítette az élet feletti fenyegető hatalmát, anélkül, hogy bármilyen hazugsággal próbálták volna megalázni. Örök élet, ha van, az életen belül van, nem a meghalástól ellopott időként, hanem a törvényre mosolyogni tudó csodaként. A győztes mosolya, aki minden pillanatban kész a törvénynek engedelmeskedni, s akire a törvény visszamosolyog.

Három nap elteltével, este tízkor, a lány a megbeszélt helyen vár, a Titanic feliratú kávéház kivilágított bejárata előtt. Szembefordul velünk. Feszült kis arca egyszerre felragyog. Valakinek a mosolyát viszonozza, mi meg az övét. Apokrif mosoly.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1999/10 04-07. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4589

Cikk értékelése:

szavazat: 1182 átlag: 5.51