Sztálin mozija (1. rész)Vidám fickókSzilágyi Ákos
„Az élet jobb és vidámabb lett” – nyilatkoztatta ki Sztálin 1935-ben; az új kultúrpolitikai koncepció szerint a filmnek is ezt a vidámságot kellett szertesugároznia. Az édes új stílus mögött azonban már ott rejtőzött az állami terror gépezete. Részletek az 1937-ben kivégzett filmfőigazgató, Borisz Sumjackij nemrég előkerült, kivételes dokumentumértékű, a mindenható sztálini gondoskodás félelmetes légkörét hűen megörökítő naplójából.
Az egyik kremli vetítés után, a szovjet filmgyártás korabeli mindenesével, Borisz Sumjackijjal beszélgetve Sztálin megjegyezte: „ha én rendező volnék, semmi körülmények közt nem lennék ellensége önmagamnak: mindent elkövetnék, hogy a filmem minél dinamikusabb, minél feszesebb legyen.” Alekszandr Trosin filmtörténész, a Filmvilág állandó szerzője idézi a különös mondatot abból a páratlan dokumentumból, amelyet archívumi kutatásai során talált és adott közre nemrég az általa szerkesztett Kinovedcseszkije Zapiszki filmelméleti folyóiratban. „Ha Sztálin rendező lett volna? – tűnődik a mondaton Trosin. – De hisz bizonyos értelemben csakugyan az is volt: a politikai színház rendezője, aki ezen a színpadon a nagy mesterek biztonságával alkalmazta a pszicho-technika legkifinomultabb hatáseszközeit. Sőt, ennél is továbbment és a fő-főrendező jogán leckét adott a rendezőknek: nemcsak azt mondta meg, milyen filmet (színházat, irodalmat, zenét stb.) kell csinálni, hanem azt is, hogy hogyan.”
A leckeadás egyik kiemelt színtere a kremli vetítő volt, ahol az éjszakai filmvetítéseket követő beszélgetések olykor nemcsak egy-egy alkotás, de alkotóik sorsát is eldöntötték. Szvetlana Allilujeva, Sztálin leánya, emlékirataiban így emlékszik vissza ezekre az éjszakai vetítésekre: „A vetítőterem a Kremlben, az egykori télikert helyiségében volt, melyet átjáró kötött össze a régi kremli palotával. Általában estebéd után, vagyis este 9 óra tájban indultunk a vetítőterembe. Egy gyerek számára már késő volt, de én addig könyörögtem, míg apám meg nem adta magát, és maga előtt bökdösve, nevetve azt mondta: »No, eridj, vezess minket kis háziasszony, mert vezető nélkül még eltévednénk útközben!« Hosszú menetoszlop élén lépegettem a kihalt Kreml másik vége felé, a menetoszlopot súlyos páncélozott járművek, és megszámlálhatatlan testőr követte némán. A vetítések későn, éjfél után két óra tájban értek véget: rendszerint két vagy több filmet vetítettek. (...) Hány és hány remek film indult el innen, e kicsiny kremli vetítőteremből, hogy meghódítsa az ország filmszínházait – a Csapajev (Lenfilm, 1934, Rendezte: Sz. és G. Vasziljev), a Makszim-trilógia (Trilogija o Makszime, 1938-39, Szojuzgyetfilm, R: Mark Donszkoj), a Nagy Péter (Pjotr Velikij, 1937-38, Lenfilm, R: V. Petrov), a Cirkusz (Cirk, 1936, Moszfilm, R: Grigorij Alekszandrov), a Volga, Volga (1938, G. Alekszandrov). A filmeket kezdetben Borisz Sumjackij (1938-ban kivégezték – Sz.Á.), majd rövid ideig Dukelszkij (1939-ben kivégezték – Sz.Á.), végül – hosszú éveken át – I. G. Bolsakov (egyedül ő érte meg Sztálin halálát – Sz.Á.) filmfőigazgatók prezentálták a kormány tagjainak. Azokban az években – a háború előtt – még nem volt divat kritizálni és újraforgattatni vagy újravágatni a filmeket. Általában csak megtekintették és jóváhagyták az elkészült filmeket és kezdődhetett a forgalmazásuk. Még amikor nagyon kedvezőtlen volt a fogadtatásuk, ez önmagában akkor sem pecsételte meg a film vagy alkotói sorsát. Az, hogy szinte minden új filmet »kiveséztek«, csak a háború utáni időkben vált bevett szokássá.”
Borisz Sumjackij 1934 és 1937 között készített feljegyzései, melyekből – két részben – ízelítőt adhat csupán jelen összeállítás, a kremli vetítőben lezajlott beszélgetéseket és – bizonyos mértékig – e különös miliő hangulatát örökítik meg. A terjedelmes kéziratot a moszkvai Oroszországi Állami Archívumban (RGH) őrzik. Sumjackij a vetítéseket követően, még azon melegében, éjszaka, emlékezetből – saját használatra – jegyezte le a beszélgetéseket, amelyeket Sztálin és legszűkebb környezete (Molotov, Zsdánov, Vorosilov, Kaganovics, Kalinyin) folytatott a bemutatott filmekről. Sumjackij nem az utókor, hanem a maga számára készítette a feljegyzéseket: támaszul és forrásként leendő cikkeihez, amelyekben megfogalmazta a hivatalos követelményeket az irányítása alatt álló filmszakma számára. A Pravdában, a Komszomolszkaja Pravdában, a Kinóban és másutt megjelent cikkeiben számtalan nyilvánvaló egybeesést találni azokkal a kijelentésekkel, amelyeket a jegyzőkönyv szerint maga Sztálin tett. (Egyébként az archívum, Sumjackij feljegyzései között őrzi egy Sztálin és a mozifilm című könyv kéziratának bevezető részét is, amelyen szerzője 1935-ben kezdett dolgozni és amelyben szó szerint is idézi az éjszakai beszélgetések során elhangzottakat.)
Valószínű, hogy Sumjackij 1930-tól kezdődően készített feljegyzéseket a vetítésekről. Az 1933-ig trösztként működő Szojuzkino és ennek átalakítása után a Népbiztosok Tanácsa mellett működő Film- és Fotóipari Főigazgatóság vezetőjeként számtalan vetítésen látta vendégül az ország „Első Számú Nézőjét” a Malij Gnyezdnyikovszkij utcai vetítőben, a Főigazgatóság székházában. Bizonyos, hogy nem maradt fenn Sumjackij összes feljegyzése. Különösen beszédes az 1937-es év helyén tátongó űr (ezt az évet csak egyetlen bejegyzés képviseli az archívumi anyagban).
Amikor Borisz Zaharovics Sumjackijt (annyi más úgynevezett „öreg bolsevikkal” egyetemben) 1938 január 18-án letartóztatták, a házkutatás során lefoglalt iratai az állambiztonsági szervek archívumába kerültek. Feltételezhető, hogy az anyagból az 1937-es év – az úgynevezett „nagy terror” első éve – volt mind a nyomozóhatóság, mind maga Sztálin számára a legérdekesebb és egyben a legveszélyesebb is, hiszen a filmfőigazgató akkor már „kegyvesztett” volt (egymás után tartóztatták le beosztottait, többek közt a Moszfilm teljes vezetőségét). Mindenesetre a kézirat nagyobb része úgy maradhatott fenn, hogy az NKVD-től Sztálin személyes irattárába került át (vagy mert ő maga kérte ezt, vagy mert az államrendőrség valamelyik ügybuzgó vezetője ennek a kéziratnak az átadásával igyekezett kitűnni és Sztálin kedvében járni).
*
Borisz Zaharovics Sumjackij a szovjet filmgyártás sztálini korszakának egyik legellentmondásosabb alakja: Szergej Eizenstejn üldözője, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett az 1935-ben forgatott Eizenstejn-film, a Bezsin rétje (Bezsin lug) betiltásában és megsemmisítésében, ugyanakkor az amerikai műfaji mintákat követő népszerű szórakoztató szovjet film megteremtésében – többek között Grigorij Alekszandrov Vidám fickók (Veszjolije rebjata, 1934, Moszkinokombinat) című korabeli kultuszfilmjének megmentésében is – és az egész szovjet filmgyártás szintén amerikai (produceri) rendszerű átszervezésében, noha nagy tervét a „szovjet Hollywood” felépítését a Krímben, már nem valósíthatta meg.
Borisz Sumjackij 1886 november 16-án született Verhnye-Udinszkben, nem messze a Bajkál-tótól, és igen korán csatlakozott a szibériai forradalmi mozgalomhoz. 1903-ban lett az orosz szociáldemokrata, majd az ebből kivált bolsevik párt tagja. Az 1917-es forradalom után az úgynevezett Távol-Keleti Köztársaság kormányfője lett. Sztálint még száműzetése idejéből ismerte, de mivel többször is kritikusan foglalt állást vele szemben, elmozdították és nagykövetnek nevezték ki Teheránba. Csak a ’20-as évek végén térhetett vissza, ekkor nevezték ki a Szovjet Film-és Fotóipari Főigazgatóság vezetőjévé. Neki kellett volna a pártvezetés és személy szerint Sztálin elképzeléseit átültetnie a filmgyártás gyakorlatába. 1930 és 1937 között az elkészült filmeket ő mutatta be a Politikai Bizottság (Politbüro) számára rendezett vetítéseken.
Az ő igazgatósága alatt készültek azok a filmek, amelyek a ’20-as évek nagy korszaka után – részben a nemzetközi trendet követve, részben a szovjet rendszerben 1929-től bekövetkezett etatista fordulatnak megfelelően – a szovjet film új arculatát két évtizedre meghatározták: Csapajev, Vidám fickók, Viharos alkonyat (Gyeputat Baltyiki, 1936, Lenfilm, R: Alekszandr Zarhi, Joszif Hejfic), az Első Péter, a Makszim-trilógia, a Cirkusz, a Lenin Októbere (Lenyin v Oktyabrje, 1937, R: Mihail Romm) és még hosszan lehetne sorolni. A fordulat nem csupán (és talán nem is elsősorban) ideológiai, mint inkább stilisztikai és szervezeti volt: rendezői film helyett tömegfilm (ahogyan azt a piaci világban értik: ami iránt tömeges érdeklődés mutatkozik); montázsfilm helyett sztori-film; a tömegből kiemelkedő típusok helyett személyek, hősök, saját sorssal és történettel; szenvedéstörténetek helyett vidám, szórakoztató vagy kalandos történetek; szervezeti zűrzavar helyett produceri rendszer; névtelen szereplők helyett sztárolt színészek.
„Az élet jobb és vidámabb lett” – nyilatkoztatta ki Sztálin 1935-ben és ettől kezdve életnek, művészetnek, filmnek ezt a vidámságot kellett szertesugároznia. Sinkó Ervin számol be róla 1935-36-os moszkvai naplójában, hogy „a Kremlbeli kongresszusok ünnepélyes befejezéseképp himnuszként mind gyakrabban a Vidám fickók című film operett-indulóját éneklik az egész kormány jelenlétében, az egész kormánnyal és Sztálinnal együtt”.
Sumjackijt 1935-ben még Lenin-díjjal tüntették ki és szabad kezet adtak neki a Krímbe tervezett szovjet filmváros felépítéséhez. 1937 őszétől azonban a filmes szaksajtóban kezdtek megszaporodni a Sumjackijt támadó cikkek és a személye elleni kirohanások. A fáma szerint azt követően távolították el posztjáról, hogy az 1937 végén, az óév búcsúztatására a Kremlben rendezett fogadáson a vezér tiszteletére mondott egyik tószt után nem ürítette fenékig poharát. G. Jermolajev Mi fékezi a szovjet film fejlődését? című, 1938 január 9-én a Pravdában közölt cikkében a „nép ellenségeként” leplezte le Sumjackijt, aki ekkor már valószínűleg letartóztatásban volt. A letartóztatási és házkutatási parancs keltezése: 1938 január 18. Ez alighanem elírás vagy antedatálás, hiszen a Kino már január 11-i keltezésű számában úgy ír Sumjackij letartóztatásáról mint befejezett tényről. Sumjackijt valószínűleg január 7-ről 8-ra virradó éjszaka vitték el lakásáról, a letartóztatási parancson a keltezést elírták vagy jóval a tényleges letartóztatás után állították ki.
Az „16949 számú periratban” felsorolt és 1938 júliusában Moszkvában „zárt tárgyaláson” ismertetett vádirat a „régi bolsevikok” ellen lefolytatott koncepciós perekből jól ismert bűnök lajstroma. Ezek szerint Sumjackij a cári Ohrana besúgója, „fasisztabérenc”, „a trockista-buharinista-rikovista fasiszta banda”, különféle ellenforradalmi szervezkedések résztvevője volt és persze egyben az angol és a japán titkosszolgálat ügynöke is. A pártellenes, államellenes, kártevő, terrorista szervezkedés általánosságban megfogalmazott vádpontjaira egy konkrét vád teszi fel a koronát: „Sumjackij, a jobboldaliak ellenforradalmi terrorista szervezetének tagjaként a Szovjet Filmgyártás szervezeti keretei között jobboldali-trockista kártevő-diverzáns terror-csoportot hozott létre, amely évek hosszú során át hatalmas kártevő munkát fejtett ki a Szovjet Filmszervezetek működésének megbénítása céljából, és egy sor terrorakciót készített elő az OKP(b) és a szovjet kormány vezetői ellen. Többek között, 1937 januárjában terroristák egy csoportja, Sumjackij vezetésével terrorcselekményt készült elkövetni az OKP(b) Politikai Bizottságának tagjai ellen, amikor szándékosan eltörte a higanygőzlámpa tartalék lombikját, hogy a kiáradó higanygőzzel a kremli filmvetítések színhelyéül szolgáló terem levegőjét megmérgezze.” Így hát a kremli vetítőterem, ahol a Sumjackij által megörökített beszélgetések lezajlottak, a „tett színhelyévé” vált, a vetítőberendezés műszaki hibája pedig az agilis filmfőigazgató ellen tanúskodó bűnjellé, sőt, leleplező bizonyítékká. A Különleges Tanácskozás (Oszoboje Szovescsanyije) golyó általi halálra ítélte. Az ítéletet 1938 augusztus 1-én (más források szerint az ítélethozatal napját követően, július 29-án) hajtották végre. Sumjackijt 1956-ban rehabilitálták.
Mihail Romm, akit Sumjackij 1956-os rehabilitációja során tanúvallomásra kértek fel, azt írta egykori főnökéről, hogy „a munkában nem ismerte a bürokratikus huzavonát. Döntéseit gyorsan hozta meg és nem riadt vissza a kockázatvállalástól”. Ugyanakkor „hibái közé tartozott hajlama az önkényeskedésre. Így például, mivel nem szívlelte az egyik legnagyobb szovjet filmrendezőt, Eizenstejnt, konok kitartással üldözte őt, és ahelyett, hogy segített volna munkájában, egyre élezte vele a konfliktust. Az eredmény az lett, hogy Sumjackij idején Eizenstejn egyetlen filmet sem készíthetett. A rendezők óriási többségéért, különösen a fiatalabb nemzedék rendezőiért viszont mindent megtett, ami tőle telt”. Mihail Romm is e fiatalok közé tartozott.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1116 átlag: 5.59 |
 |
|
