Rejtő Jenő filmenBotrány a SzaharábanTurcsányi Sándor
Mi az oka, hogy a magyar filmgyárban Rejtő Jenő lábra nem tud kapni? A színészek hibádznak? A rendezők? A nagytőke? Vagy a sivatag?
– Ha érdekli, elmondhatom, hogyan süllyedtem ide.
– Nem érdekel, de elmondhatja. Ha mégsem tenné, lekötelezne.
Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó
Három a Rejtő. Mindösszesen. Meztelen diplomata (Palásthy György, 1963), A halhatatlan légiós (Somló Tamás, 1970), A három testőr Afrikában (Bujtor István, 1996). Botrányosan kevés, a legutóbbi pedig botrányosan rossz is, méltatlan Péhovardhoz. Mit tehet ilyenkor a kritikus, álmodik magának egy negyediket. Vagy legalább egy jelenetet. Mondjuk a feladat: megnézni, kipróbálni, hogyan is nézne ki a mottóban megidézett párbeszéd a moziban, lejönne-e a vászonról. Ráadásul a nizzai kikötőben járunk, ez persze simán menne, az utóbbi időben alig készült olyan magyar film, aminek valamelyik különösen perdöntő jelenetét ne a Niagaránál vagy Párizsban kellett volna fölvenni, élő, igazi Eiffel-toronnyal, hamisítatlan, hoch-eredeti kék és sárga esőkabátokkal, tokkal és vonóval. Mindegy, Nizzában vagyunk, a pizza hazájában (ha nem tévedek), a stáb dekkol a dokkok között, s a két hírneves színművész (na jó, az egyik lehet rokon, üzletfél, a rendező múlt heti csaja csak azért nem, mert ugye itt két férfi, két komoly, kicsit tán szomorú férfi, de a mindenit neki! miért ne lehetne Vanek úr nadrágszerep, játszhatná egy szőke ciklon, akire a Ráckertben figyelt fel filmalkotó), szavunk nem felejtve, áll a rakodópart alsó kövén, Vanek úr, a ciklon és Gorcsev Iván jellemszínész, nyilván. Belekezdenek súlyos mondókájukba, de előbb elalszanak. Ki alszik el? Mindenki, és végül a néző is, az elsők közül az utolsó. Azért alszunk el sorban mindnyájan a lámpák után, mert végignézzük Vanek úr fellépőruháját, idemásolom: „A parton egy csomaghordó küllemű egyén vonta magára a figyelmét...” (Tudniilllik Gorcsev Ivánét, aki a hetvenes évek elején Juhász Jácint volt A halhatatlan légiós című mozifilmben, mely szerintem nem kifejezetten halhatatlan darab, az örökbecsűt is túlzásnak érezném vele kapcsolatban, Somló Tamás operatőr rendezte, arról szólt, hogy Reich Jenőt munkaszolgálatra hurcolják, miközben Rejtő Jenő, hovatovább P. Howard figurái is élik a rendes napi praxis szerinti életüket, kinek mi jutott, papírtalpú bakancs a fagyban vagy egy csárdás pofon a mondott Juhász Jácinttól, mint az atlétatrikóba és hózentrágerba öltöztetett Bárdy Györgynek, akinek felette frankofil voltát már akkor sejthettük volna, simán nyomhatná ma is Vanek úr szövegét az Erőd vagy valami ehhez nagyon hasonlatos című vendéglátóipari tévévetélkedőn, kalózkapitányi jelmezben, hisz’ Rejtő is szeretett kalózokat fölléptetni leirataiban. Ha ma állna ott Vanek úr és Gorcsev Iván, és Vanek úr tényleg csaj lenne, akkor Gorcsev Iván Kamarás Iván lenne, rendezné Meskó Zsolt, vagy inkább Gorcsev Iván Mundruczó Kornél lenne, operatőr Grunwalsky Ferenc, és akkor lehet ez a Jancsó-filmek operatőreinek titkos találkahelye, tizennégy karátos ajtó a halhatatlanságba, Nizza, real time, van ott egy cuki kis kávézó is, de ki lenne akkor Gorcsev Iván, ha a filmet Koltai Lajos rendezné? Mert azt tudom, hogy ha Bereményi Géza rendezné, akkor Eperjes Károly lenne Gorcsev, meg Vanek úr is, és lőnének a csajnak, meg se nézném. A többit se.)
„A csomaghordó külsejű egyén barna zakókabátban és fekete fürdőnadrágban álldogált a kikötőmunkások gyülekezőhelyén, ahol már minden várakozót elvittek valamerre dolgozni, csak őt nem. Az tette különössé, hogy csíptetőt viselt az orrán, és úgy helyettesítette az ingét, hogy egy sárga, úgynevezett frottírtörölközőt hordott a vállára borítva, és rojtos két végét az úszónadrágjába gyűrte. A fürdőruha kissé szokatlanul pongyola viseletét azzal ellensúlyozta, hogy egy aránylag jó állapotban lévő szalmakalapot tett a fejére, fél számmal talán kisebbet a kelleténél, de úgyszólván teljesen ép karimájút.” Mielőtt kihívnánk az esethez Kemenes Fannyt, Kamondi Zoltán Breckl Jánost, sőt az egész rendezői középgeneráció őt, rugózzunk még kicsit ezen a nadrágszerepen, üsse kő, fürdőnadrágszerepen! Először is roppant erotikus lenne, ugye a némileg hiányosnak mondható öltözék miatt, másodszor viszont roppant autentikus, hiszen Rejtő Jenő is kedvvel alkalmazta ezt a fogást, most nem is emlékszem, hogy Az elátkozott partban vagy A három testőr Afrikában című dolgozatában, például Yvonne, egy jelentős francia tábornok, jaj, hogy is hívták, talán Duran, ez az, Duran-Duran tábornok leánya, valamilyen rejtélyes, sőt missziós indokból hosszan szerepel légiós egyenruhában, és szerelem is lesz, mert a nadrágszerephez az szervesen hozzátartozik. Épp úgy, mint a katonai uniformis. Talán ez a baj Vanek úrral. Mert az ugyan valóban dögös lenne, ha Gorcsev Iván és Vanek úr már a film egyik bevezető jelenetében egy kiadós ágyjelenet közepén találná magát, de Vanek úr épp itt részletezett kosztümje nem egyértelműen passzolna a katonai divatokhoz, bár ha felidézzük a „láthatatlan légió” egyenruháját – fekete szalonkabát, monokli –, akkor ez sem igaz, vagyis nyugodtan kefélhet Gorcsev Iván Vanek úrral (aki ez esetben – ne feledjük – szőke ciklon). Mindegy, a légiós egyenruhát viselő Yvonne két újabb szálat húz a mi történetünkbe. Az elsőt bár ne tenné, hisz’ Bujtor István nekiveselkedését jobban járnánk, ha mindnyájan elfelejtenénk. A három testőr Afrikában legfeljebb annyiban volt rejtői, mint bármely más panama széles e hazában. A Szemesnekállavilág Reisen fölpakolta Bujtor Istvánt, Princz Gábort és néhány szerencsétlen színészt valamelyik charterjáratára, és irány a napfényes Tunézia. Ez nem film, nyilvánvalóan, hanem egy sunyi tréfa arról, hogy Magyarországon milyen közállapotok uralkodtak a múlt század kilencvenes éveiben a filmszponzorációban. Így persze sokkal jobban járunk, ha Duran-Duran tábornok leánya, a fitos Yvonne nem Bujtor Istvánt hozza a mi történetünkbe, hanem Jókai Mórt, aki ugyancsak jelentős híveként közismert a nadrágszereplésnek. Ha már a kilencvenes évek kapcsán úgyis a politikai divatoknál tartunk. Tehát a Politikai divatok egyik kulcsfontosságú mozzanata az, amikor a gyönyörűséges és eszementen szerelmes színésznőcske magát huszárhadnagynak maszkírozva jut be a körülzárt komáromi Öregvárba, hogy ily módon szerezzen menlevelet a szabadságharcba magát jócskán beleártó kedvesének. Vajon sikerül-e?
És sikerül-e Yvonne missziója a kietlen Afrikában? Nem kell izgulni, sikerül. Csak az ilyen dolgokat moziba vinni nem sikerül egy istennek se. Mert nem is sikerülhet. Nem kell halálmegvető bátorság ahhoz, hogy kijelentsük, azért nincsenek Rejtő-filmek, mert vannak Jókai-filmek. Várkonyi Zoltán dolgai nyilvánvalóan a magyar élet legendáriumának konkrét oszlopai, már-már kötelező iskolai tananyag az egész. Viszont a múlt, az eltelő idő megszépítő hatásán kívül ezek javára semmi sem írható, szép régi színészarcok tűnnek fel, én elhiszem, hogy van, akinek ezt jó nézni, de komolyan mondom, nagyon rossz filmek. Sok pénzből fércelt kamuflázsok, nota bene, ezekre akart hasonlítani A Hídember, tehát kijelenthetjük: Eperjes Károly valóban eljátszta már Vanek urat és Gorcsev Ivánt egyszerre, csak Széchenyi István volt a neve.
„Vastag, fekete angolbajusza körül megvető és szomorú ráncok húzódtak össze egy grimaszba. Ez az ember olyan rosszkedvű volt, hogy szinte sírt, és közben a fogát piszkálta. Talán azért, hogy az étkezést legalább ezzel a valószerű illúzióval helyettesítse.” Idézet vége, pedig folytathatnám nyugodtan. Hiszen Vanek úr, ide valami jelző kéne, külső-belső jellemzése a rejtőiség kvintesszenciája. Vanek úr a tipikus Rejtő-regényalak. Jelző kellett volna, mondom, de milyen? Ami kézenfekvőnek látszik, mit sem ér. Pompás? Brilliáns? Szellemes? Csudákat! Ha jól emlékszem, amikor először olvastam, szellemesnek találtam. Gyerek voltam. Már régóta unom. Mindazonáltal ha Rejtőt adaptálni akarjuk, a dolog megkerülhetetlen, és ez egy halálos csapda. Mert jó, engedjük meg, hogy olvasva ez egyszer működik, és még csak nem is feltétlenül ízlés dolga. De az szinte biztos, hogy vizuálisan sehogy sem, a moziban ez nulla, idegesítő, időhúzó mellékkörülmény legtöbbször, noha én is tudok ellenpéldát, méghozzá fényeset. Amikor tényleg sikerült, amikor szétrepedt a vászon. Dusan Makavejev Montenegro című filmjére gondolok, talán a legelső jelenet, amikor a talpától a tetejéig mérhetjük végig Bora Todorovicot, akit sokan Surda mellől ismernek, ő a haver. Mit mondjak, a csávó szemrebbenés nélkül menne el egy Rejtő-filmben, mint bármelyik, jajdevicces mellékalak, neki van ez kitalálva, és szemrebbenés nélkül állna a földbe minden olyan filmkísérlet, ami evvel (vele) próbálkozna, ugyanis ami egyszer a Montenegróban sikerült, az ezer és egy más alkalommal nem. Hogy látványos példát mondjak erre is, nekem Kusturicából süt leginkább a keresettség. Ja, lehetne ez egy megoldás, Medgyessy Péter, Orbán Viktor vagy Princz Gábor fogná A Hídember vagy a Sorstalanság büdzséjét, és odaadná Emir Kusturicának, hogy tessék, művészkém, csináljál belőle valami szépet, csak egy megkötésem van, hogy Rejtő Jenőből legyen, mert az kell nagyon a magyarnak, él-hal érte. Ne tudjuk meg, milyen film lenne ez. Ugyanakkor szemtelenül könnyű kifogás az, hogy azért nem lehet jó Rejtő-filmet csinálni, mert túl drágába kerülne. Hogy a rohadt hősök mondjuk Pireuszban elkötnek egy torpedórombolót és elhajóznak vele a balfenéken, legalább az Indiai-óceánig, tudod, mennyibe ketyeg egy torpedóromboló kölcsönzési díja, a hotel a stábnak Athénban? Istenem, pedig mennyire mennének az alkotók helyszínt keresni. Szóval azért karcsú ez a kifogás, mert ha mondjuk a hollywoodi nagytőke lépne sorompóba a nemes magyar ügy érdekében, és Bruce Willis játszaná Gorcsev Ivánt és Ben Stiller Vanek urat (a csajos terepről ugye már lehasadtunk), akkor is valami antifilm kerülne vászonra nagy valószínűséggel. Hogy miért? Méltatói szokták volt emlegetni Rejtő Jenő mélységes humanizmusát. Lárifári, ám kétségtelen, a Rejtő-regényekben viszonylag minimális számú gyilkosság történik. Gyakorta járunk súlyos bűnözők között, de bármilyen kemény fiúk is ők, rigorózusan ragaszkodnak abbéli szokásukhoz, hogy a dolgokat laposra verés útján tartsák helyes mederben. Milyen laposra? Kicsit laposra. Mert ugyan mindig roppant alapos és plasztikus leiratát kapjuk annak, hogy a vitorlamester milyen röppályát ír le Galamb harmadik taslijának közvetlen következményeként, és arról is, hogy közben hogyan nyeli le a szájában épp a torzsalkodás közben tartott fél font bagót, szájharmonikát, műfogsort, satöbbit, de ez nem túl tragikus. Mert két eset lehetséges. Egy: ezáltal a vitorlamester úgy rendeződik ki a románcból, mint a pinty, fellépése pusztán azt a célt szolgálta, hogy tőle tudjuk meg azt, amit különben két lappal később mástól kéne, hogy Galamb úgy pofoz, mint egy isten, hovatovább a test test elleni küzdelem Paganinije ő. Kettő: a kilenc kilométeres röppálya és a mérhetetlenül nagy frász okozta sérülés, ami ugye felette valószínű, nyolc lapon belül gyógyul, és az illető a következő alkalommal legfeljebb bepólyált fejjel vereti újra magát Galamb egyik segítőtársával.
Szóval az a helyzet, hogy a bunyós filmek ideje valamikor a hetvenes években lejárt, úgyhogy valószínűleg lecsúsztunk a jó Rejtő-filmekről. Nincs az a gerontológus, aki annyi életet bírna Belmondóba verni, hogy eljátssza a fénykorát élő (huszonegy éves, amikor a Nobel-díjat elnyeri) Gorcsev Ivánt. Vagy maguk szerint Alain Delon jobb Gorcsev Iván lenne? Az biztos, hogy mindketten elég otthonosan mozoghatnak Nizzában. Szóval a hetvenes-nyolcvanas évek Belmondo-filmjei maradnak nekünk Rejtő-filmeknek, persze nem szépséghibák nélkül. Itt van mindjárt a legszembeszökőbb. Hisz’ mitől is rejtői alak a nagy Bebel? Attól, hogy mindig is azt a szeretetre méltó csirkefogót (ilyen egyébként nincs, csak büdös csirkefogó van) adja, aki tucatszám futkos Rejtő regényeiben. Kicsit csúnya, de nagyon helyes, a szíve vaj, de az ökle acél, bőrét a nap cserzette – kész röhej. Igen ám, de Belmondo, mint Delon, az esetek többségében rendőr, hiszen ezek azért arcpirítóan álságos filmek. Rejtő Jenő idáig sohasem vetemedett. Egy-két alkalommal derült nála ki, hogy valamelyik, először rossznak látszó, majd jóvá nemesülő mellékalakja Őfelsége titkosszolgálatának magasrangú tisztje, de ez a maximum. Hová is lenne a világ, ha bebizonyosodna Fülig Jimmyről, hogy a Monarchia rendőrségének tisztviselője, jobb nem is belegondolni. Ám az ugyanannyira elképzelhetetlen, hogy mondjuk Rézgróf viszonylag mellékes szerepében Sean Connery, Roger Moore, Timothy Dalton vagy Pierce Brosnan domborítson. Egyfelől roppant komikusan mutatnának Mundruczó Kornél oldalán, másfelől már az első jelenésük láttán a hülye is tudná róluk, hogy titkosszolgák, és milyen titkosügynök az, akiről rögtön lesír? Tehát megint zsákutcába jutottunk.
De létezik még egy lehetségesnek tűnő kigázolás, voltaképpeni csapásirány. Kevés pénzt adni, de azt Oldrich Lipskynek, a Limonádé Joe filmköltőjének, ha még él. Jó ötlet, nem? Valószínűleg nem, mert arra nincs semmi szükség, hogy valaki még egyszer megcsinálja a Vesztegzár a Grand Hotelben című korabeli marhaságot, tulajdonképpen a máig egyetlen elfogadható Rejtő-adaptációt. Ami persze azért születhetett meg, mert ez a Rejtő Jenő volt olyan rendes, hogy írt egy olyan regényt is, amelyben nem hajóznak be (sem ki) a hősök, és trópusi szállodát nyugodtan lehet a Lumumba utcában is csinálni, tényleg csak annyi kell hozzá, hogy Horváth Gyula fejébe nyomjunk egy trópusi sisakot. Mióta ezt a darabot gyakorlatilag óránként adja valamelyik televízió, erről is lekopott némileg a diszkómáz. Teljesen nyilvánvaló, hogy kétszer nem lehet megnézni, ilyeténképp viszont roppant jellemző, sőt akár hűséges adaptációnak is nevezhető. Az a baja, ami az egész Rejtő-szcénának: túl hamar gyógyul. Elfelejtjük, mert nem érdemes megjegyezni. Azt hiszem, kinövi az ember.
Ezért talán az lenne a helyes megoldás, ha egy tizenéves kamasz rendezne filmet valamelyik regényéből. De tegyék a szívükre a kezüket: maguk rábíznák A Hídember és a Sorstalanság költségvetését egy kiskamaszra? Na ugye. Így be kell látni, nem lesz nekünk már sohasem Rejtő-filmünk, se jó, se rossz. Nekem nem is hiányzik. Talán a rajzfilm, épp gyermeki mivolta miatt, bejöhet. Majd meglátjuk.
A Piszkos Fredet azért megnézném Tarr Bélától.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1410 átlag: 5.4 |
 |
|
