KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/augusztus
KRÓNIKA
• Tarr Béla: Balassa Péter (1947-2003)
• (X) : Leni Riefenstahl: Emlékeim 1902-1945

• Szilágyi Ákos: Vidám fickók Sztálin mozija (1. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Konnektorból kihúzva Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Ádám Péter: A szorgalom bűne Simenon celluloidszalagon
• Bori Erzsébet: Torony az éjszakában Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Maloin
AKCIÓMOZI
• Vaskó Péter: Acélkoporsók Filmek a tenger alatt
• N. N.: Tengeralattjárók a moziban

• Kiss Ferenc: Színes, szélesvásznú képregény Rajzolt Rejtő
• Tóth András György: Színes, szélesvásznú képregény Rajzolt Rejtő
• Kiss Ferenc: Rejtő Jenő (1905-1943)
• Turcsányi Sándor: Botrány a Szaharában Rejtő Jenő filmen
• Varga Balázs: Háttérvetítés A pesti mozi aranykora
• Molnár Gál Péter: Phoenix mozi Budapesti filmemlékezet
• Dániel Ferenc: Zengő tombolás Mándy-mozi
• Kolozsi László: Az olvasó ember André Kertész képeiről
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Elkalandozó tekintet Gerry
• Bikácsy Gergely: Ámor vértengerben Margot királyné
• Bori Erzsébet: Válsághelyzetek Hogy szeretsz?
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Tíz perc – Cselló
• Takács Ferenc: Claire életre-halálra
• Pápai Zsolt: Ballistic – Robbanásig feltöltve
• Köves Gábor: Novo
• Nevelős Zoltán: A fülke
• Vincze Teréz: Enyém vagy!
• Vaskó Péter: Túl mindenen
• Kovács Marcell: Hulk
• Csillag Márton: Blanche, a bosszúálló angyal

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Simenon celluloidszalagon

A szorgalom bűne

Ádám Péter

A huszadik század Balzac-ja számtalan regényének hatvan filmváltozatával, s a Maigret féltucatnyi tévésorozatával a filmtörténetben is terjedelmes helyet mondhat magáénak.

 

 

„Ha nem regényíró lettem volna, akkor filmrendezőnek megyek.”

Georges Simenon

 

 

„Ott volt a sok kanyar, lejtő, kaptató; hosszúnak egyik sem volt hosszú, csak mindig hirtelen bukkantak elő, meglepetésszerűen, váratlanul.

És ott volt a hiányzó ötven frank, erre valamilyen magyarázatot mindenképp ki kell találni, mielőtt hazaér.

De hiába: Jules Guérec képtelen volt legalább öt percig ugyanarra összpontosítani. Minduntalan elkalandoztak a gondolatai, miközben mereven előre hajolva figyelte az utat, két kézzel a volánba kapaszkodva...”

Csak találomra másolok ide, saját fordításban, egy regénykezdetet a párizsi Presses de la Cité könyvkiadónál közreadott huszonegy kötetes Simenon-összes ezer valahány oldalas 19. kötetéből. Mindössze négy-öt mondat és három bekezdés. De már minden a helyén, már van feszültség, hangulat, atmoszféra. És főleg: előttünk a kép. Talán mondani sem kell, már a nyitójelenet (majdnem azt mondtam, első beállítás) is mennyi mindent előlegez a Concarneau-i vénkisasszonyok című regényből. Szó, ami szó, egy kicsit minden Simenon-mű olyan, mintha egy tervezett forgatókönyvnek volna kelleténél hosszabbra sikeredett szinopszisa.

A rendezők igen korán, már a harmincas évek elején felfedezték a műveiben rejlő lehetőséget. Az 1932-es Sárga kutyától (ez volt első megfilmesített regénye) egészen napjainkig – ha pontos a filmográfia, amit Pierre Assouline közöl vaskos Simenon-életrajzában – vagy hatvan jórészt (de nemcsak) francia film készült az írásaiból (akad olyan regény is, amit kétszer, sőt, olyan is, amit háromszor vittek filmre). Renoir, Carné, Henri Decoin, Duvivier, Delannoy, Autant-Lara, Henri Verneuil, Gilles Grangier, Melville, Granier-Deferre, majd Tavernier, Chabrol és Patrice Leconte – szinte nincs is valamirevaló francia rendező, akit – legalább egyetlen film erejéig – a simenoni regényvilág el ne szédített volna. És a tévéjátékokról, tévésorozatokról nem is beszéltem (a legújabb Maigret ma is megy hétről-hétre a francia TV5-en, Bruno Cremerrel a főszerepben).

Hogy miért olyan filmszerűek ezek a regények, nem is olyan könnyű megmondani. Közrejátszik ebben a regények látomásos realizmusa, a film tagolásával rokon jelenetezés és montázs-technika, a filmben jól kiaknázható vizuális jelképek és metaforák, a párbeszéd fontossága, a történetek drámai feszültsége, a hiteles környezet- és jellemrajz, és természetesen a stílus egyszerűsége, dísztelensége, eszköztelensége. És nyilván az is, hogy mindegyik regény a főhősre van építve, mindig nagy alakításra, hálás jutalomjátékra adva lehetőséget.

Nem csoda, hogy csak a legnagyobbaknak volt kiváltsága az ilyen főszerep. Raimutől és Michel Simontól Philippe Noiret-ig, Danielle Darrieux-től Simon Signoret-ig, Alain Delontól Jean-Paul Belmondóig szinte minden nagy név felbukkan, ha csak egyszer is, az adaptációk stáblistáján. Az öreg Gabinről külön kell megemlékezni. Ő annyira azonosult a Simenon-filmekben alakított szereppel, hogy az embernek néha olyan érzése támad, mintha az író egyenesen neki szánta, az ő tehetségére szabta volna ezeket a figurákat. Volt ezekben a filmekben Maigret (háromszor), volt vidéki nagyvállalkozó (Kicsoda „Bébi” Donge?), cherbourg-i étterem- és mozi-tulajdonos (A kikötő Máriája), felkapott párizsi ügyvéd (Ha valami baj történne), nyugdíjas nyomdász (A macska), könnyelmű arisztokrata (A zsilipek ura), még miniszterelnök is (Az elnök). És rekedtes hangjával, kiábrándult cinizmusával, mackós járásával minden alkalommal ugyanolyan hitelesen és sallangtalanul játszott, mint amilyen hiteles és sallangtalan Simenon stílusa.

Georges Simenon, aki kerek száz esztendeje 1903-ban született a belgiumi Liege-ben, tizennyolc éves korától ontja szakadatlan – mondhatni, mázsaszám – a novellákat és regényeket. De a Franciaországba áttelepülő íróra csak a harmincas évek elején figyelnek fel a filmrendezők és producerek. Bár érdeklődni Simenon is érdeklődik az új művészeti ág iránt, az első találkozás balul üt ki. Az író szemében a film végeredményben csak újabb kereseti lehetőség; valahogy nem fogja fel, hogy az adaptáció más művészi közegbe, más koordinátarendszerbe ülteti át a jellemeket és a történetet. A forgatókönyvíró meg a rendező ötleteit, javaslatait okvetetlenkedésnek, illetéktelen beavatkozásnak, kotnyeleskedésnek tartja. A legcsekélyebb változtatásra is felszisszen, szemellenzősen ragaszkodva a papírformához. „Kérem, ügyeljen, hogy a polgármester ne kedvesuramozza Maigret-t, nincsenek olyan jó viszonyban” - írja 1932-ben a Sárga kutyát megfilmesítő Jean Tarride-nak.

Az Éjszaka a keresztútont szintén 1932-ben adaptáló Jean Renoirral jobban megtalálja a hangot, de furcsamód ezzel sincs szerencséje. Együtt írják a forgatókönyvet, választják ki a szereplőket, és a film végre csakugyan ízig-vérig simenoni, tele köddel, titokzatossággal, költőiséggel. És mégis, ahogy az előző, szégyenszemre ez is megbukik. Renoir alkotása, igaz, hangulatában hű a regényhez, de már a bemutatón kiderül: zagyva, homályos, követhetetlen. Azért-e, mert forgatás közben nem vették észre, hogy tíz-tizenöt oldal eltűnt a forgatókönyvből, vagy mert Renoir, aki épp válófélben volt, két-három jelenetet elfelejtett leforgatni? Vagy megvolt minden, de két-három tekercs elkallódott? Ennek a bűnügyi filmnek az igazi rejtélyére nem derült fény soha.

Simenon Delannoy korántsem érdektelen Férfifejét (1933) sem tartja elég meggyőzőnek, és a csalódás csak növeli az írónak az egész filmszakma iránti ellenszenvét. Simenon – akinek hol heves, hol visszafogott antiszemitizmusát általában elnéző fejcsóválással idézik az életrajzok – gyűlöli a többnyire kelet-európai névre hallgató parazita producereket, bizalmatlan a rendezőkkel és forgatókönyvírókkal, és főleg: képtelen beletörődni, hogy a film bizony kollektív vállalkozás, és e gépezetnek a szerző csak egyik – és nem is legfontosabb – fogaskereke, alkatrésze.

Azt se nagyon érti, hogy a regényt nem lehet egy az egyben mozivászonra hangszerelni, ami helyénvaló és hatásos regényben, nem biztos, hogy helyénvaló és hatásos mozivásznon. Elég az hozzá, hogy Simenon csúnyán megorrol a mozira, és hét hosszú évig, vagyis egészen a német megszállásig tart a sértődött haragszomrád. A német megszállással azonban gyökeresen megváltozik a helyzet. A kiadók – cenzúra, infláció, papírhiány – sorban takaréklángra állítják tevékenységüket. A nagy jövedelemhez szokott, luxuséletet élő író kénytelen más jövedelemforrás után nézni. Simenon – ellenszenv ide vagy oda – ráfanyalodik a mozira. Persze, ezúttal sem neki kell a producereknél kopogtatni. A producerek kopogtatnak őnála.

A náciknak arra is van gondjuk, hogy Continental néven filmgyártó céget alapítsanak Párizsban. Akadnak színészek, forgatókönyvírók, rendezők is, nem is kevesen, akik nem átallanak együttműködni a megszállókkal. Az „Occupation” időszaka furcsamód egyik fénykora a francia mozi történetének. A német kézbe, német irányítás alá kerülő európai filmgyártás, amely az angol-amerikai konkurenciától megszabadult, főleg francia alkotásokkal akarja kielégíteni az igényeket. Ezekben a sötét években Simenon kilenc regényét láthatja viszont mozivásznon. És egyiket-másikat nem is akármilyen körülmények között. 1942 januárjában még a piros szőnyeget is kiterítik a Fontenay-le-Comte-i Ciné-Palace előtt. Az ünnepélyes filmbemutatót egyenruhás Wehrmacht-tisztek is megtisztelik jelenlétükkel. Simenont csak a siker, a kenyérkereset foglalkoztatja, nem ügyel a részletekre. Így lesz a megszállás időszakának egyik legtöbbet foglalkoztatott és németekkel is kokettáló regényírója. Nem volt ő aktív kollaboráns, de jellegzetesen kispolgári gondolkodásával, szélsőséges jobboldaliságával és rasszista előítéleteivel, mi tagadás, jól beleillett a német megszállás és Vichy légkörébe.

A kispolgári származású Simenon jellegzetes terméke ennek a társadalmi rétegnek: ezt az univerzumot ismeri legjobban, és regényeiben is legtöbbször ezt ábrázolja, bár a nagyburzsoázia és az arisztokrácia életmódjának is alapos ismerője. Az író egyszerre rabja és éles szemű kritikusa ennek a világnak: nemhiába mondta róla Gide, hogy a XX. század Balzac-ja. Igaz, az ő művei, a Balzac-regényektől eltérően, nagyon hasonlítanak egymásra: a cselekménynek többnyire vidéki kisváros a színhelye, ahol mindenki mindenkit ismer, többnyire ugyanazok a figurák bukkannak fel (kisajátító anya, gyönge apa, erélyes feleség stb.), és a helyzetek, konfliktusok és magatartásmodellek is sűrűn ismétlődnek. A történet rendszerint „in medias res” kezdődik, és – ez is mennyire filmszerű! – az író gyakori visszapergetéssel utal az előzményekre, mintegy jelezve, milyen irtózatos súllyal nehezedik a múlt a jelenre (a Kicsoda „Bébi” Donge? és főleg A macska klasszikus példája ennek a szerkezetnek).

Két tipikus példa. Egyik az 1971-es Az özvegy Couderc-né (Pierre Granier-Deferre), másik az 1958-as Ha valami baj történne (Claude Autant-Lara). Ami az előbbit illeti, valószínűleg a rendező egyik legjobb munkája. Az apósával élő magányos özvegy (Simone Signoret) beleszeret egy szökött fegyencbe (Alain Delon), és a gyűlölettel csordultig teli családi légkörben egyetlen szikra is elég a robbanáshoz. A film elején az özvegy épp a városból jön a jövőt, reményt és életet jelképező keltetőgéppel, a film végén pedig, amikor a csendőrök megrohamozzák a tanyát, ugyanettől a keltetőgéptől kap lángra az épület. Ugyanilyen szép szimbólum a leereszthető híd és a gyűlölködő családtagokat elválasztó-összekötő csatorna. Ez a kevés szereplős családi tragédia ugyanolyan végzetszerűen halad az elkerülhetetlen végkifejlet felé, mint egy Racine-dráma.

Végeredményében az Ha valami baj történne is sorstragédia, csak ezúttal nem falusi, hanem nagypolgári miliőbe helyezve. A naiv és felelőtlen párizsi lány (Brigitte Bardot) játékpisztollyal kirabol egy órásmestert. Miután – a sikeres ügyvéd (Jean Gabin) jóvoltából – megmenekül a fegyháztól, szeretné szerelmével meghálálni a segítséget. Persze, az idős férfi is beleszeret, gondtalan életet biztosítva a hálásnak hálás, de fiatal szeretőjéhez is vonzódó lánynak. Aki az ügyvéd barátságával olyan helyzetbe kerül, amelyből nyílegyenes az út a tragédiáig (barátja féltékenységből meggyilkolja). Ez a film is kevés szereplős kamaradarab, amelyben az ügyvéd egyszerre bőkezű jótevője és – ha csak közvetetten is – könyörtelen gyilkosa szerelmének. Az Ha valami baj történne mellesleg azért is nevezetes, mert BB itt jelenik meg először pucéran a mozivásznon (fájdalom, háttal a kamerának).

Csaknem mindegyik Simenon-adaptáció bűnügyi történet, társadalmi vagy lélektani dráma. Ezekből a filmekből nemhogy hiányzik a jókedv meg a derű, de még egy árva mosoly se nagyon dereng fel a komor arcokon. Egyedül Jean Delannoy A zsilipek ura (1960) című filmje lóg ki a sorból. Jean Gabin rutinosan mintázza meg az előkelő modorával mindenkit megbabonázó bohém arisztokrata figuráját, aki mintha az Észak csillaga (1982) álomvilágban élő mitomániás gyilkosának (Philippe Noiret) volna távoli rokona. Mi több, ebben a filmben még valami humorféle is megcsillan, márpedig a humor igen-igen ritka madár az író sötét színekkel dolgozó világában.

A hiteles társadalmi környezetbe helyezett lélektani regény mellett a bűnügyi történet a szerző másik kedvelt műfaja. Vagyis a krimi, többnyire a jól ismert Maigret felügyelővel a főszerepben. Maigret sajátos hős, és nemcsak a simenoni életműben, de az egész krimiirodalomban. Ez a tagbaszakadt, ballonkabátos-kalapos férfi, aki sohase válik meg pipájától, szereti az életet és példás házasságban él feleségével. Nincsenek tudományos módszerei, ő csak megfigyel, szimatol, azonosul, beleérez. Neki nem az ész, nem a logika az eszköze, hanem a szív, az empátia. Legtöbbször lehorgonyoz a cselekmény helyszínén, beszélget, sétál, nézelődik, közben fel-felhajt egy pohárka szilvapálinkát, megtölti egyszer-kétszer a pipáját, majd hirtelen megvilágosodik előtte a rejtély. Maigret tulajdonképp ugyanúgy dolgozik, mint az író. Nemhiába mondta róla Simenon: „Ez az egyetlen regényhősöm, akivel mély rokonságot érzek”.

Bár a sorozat egyik-másik darabját filmen is bemutatták, Maigret a tévében tett szert igazi népszerűségre. Franciaországban két ilyen sorozat is készült: egyik 1970 és 1990 között (88 epizód), hangulatos verkli-zenével és Jean Richard-ral a főszerepben, másik az utóbbi években, ennek Bruno Crémer a címszereplője (1991-től 2002-ig 46 epizód). Crémer megfontoltan visszafogott és mélyérzésű figurája alighanem új stílust teremtett a műfajban. És ott volt még – ezt annak idején nálunk is bemutatták – az 1960 és 1964 közt forgatott angol sorozat, Ruppert Davisszel (52 epizód), az olasz és amerikai kísérletekről nem is beszélve. A Maigret-saga megunhatatlan, elkoptathatatlan, kimeríthetetlen.

A Simenon-adaptációk hol nagyon is tiszteletben tartják, hol meglepően szabadon értelmezik a kiválasztott regényt. Van amelyik – miként Chabrol Bettyje – szinte betűről betűre követi az írásművet, és van, amelyik – így az 1998-ban forgatott Telitalálat a szívbe (Pierre Jolivet) - úgyszólván csak inspirációt merít a regényből. Az is előfordult – ezt is Pierre Assouline életrajzából tudom –, hogy a filmváltozatban nem ugyanaz volt a gyilkos, mint aki a regényben (A Majestic pincéi). A dolog akkor derült ki, amikor az ismert forgatókönyvírót, Charles Spaakot 1943-ban egyszer csak letartóztatta a Gestapo, és a félkész forgatókönyv alapján még maga a Jóisten, mi több, maga Simenon se tudta megmondani, ki is a tettes. Nem volt más hátra, szép udvariasan meg kellett kérni a nácikat, engedjék meg, hogy Spaak a börtöncellában befejezhesse a munkát...

Persze, a legtöbb adaptáció esetében nem a cselekménybonyolítás a probléma, hanem a jellegzetesen simenoni hangulat, az atmoszféra, a varázs. „Amikor Simenon-regényt olvas az ember – írja visszaemlékezéseiben Marcel Carné –, szinte felkiált örömében: micsoda filmet lehetne ebből csinálni! De ez csak látszat. Amit ténynek lát az ember, nem egyéb hangulatos leírásnál és aprólékos jellemrajznál”. A jónéhány Simenon-regényt adaptáló Michel Audiard-nak is hasonló a véleménye: „A regényben jók a párbeszédek, természetesek, hitelesek, de mihelyt hangosan mondja őket az ember, hamisan csengenek...” Meglehet, ez a magyarázata, hogy az író neve azért nem mindig garancia a filmsikerre.

A macska (1971) például, amely Pierre Granier-Deferre adaptációjában elevenedik meg a mozivásznon, a legjobb adaptációk közül való. A filmnek idős házaspár (Simone Signoret és Jean Gabin) a főhőse. Valamikor szerethették egymást, de már csak a gyűlölet köti össze őket, bár ki tudja, lehet, hogy az elillant szerelemnél is erősebben. A regény két ember engesztelhetetlen háborúja. A filmen viszont – és ez arra is jó példa, hogy az adaptáció hogyan szabja, alakítja át a történetet – az asszony még mindig szereti a férfit, a férfi gyűlölete pedig, amely a regényben nagyon is konkrét okokra vezethető vissza, itt kozmikusabb, metafizikusabb, mintha az öregség egyetemes világutálatának volna következménye.

Ráadásul a rendezőnek sikerül ezt a szado-mazochista kapcsolatot a vizuális jelképek szintjén is megragadni. Már a lakattal zárt konyhaszekrény is sokatmondó. Meg a zsákutca, végében a házaspár házával. És sokatmondó a helyszín is: mint amikor forgatás végén szétszedik a fölöslegessé vált díszleteket, úgy bontják le a házakat egymás után a peremvárosi kerületben, ahol már az ő otthonukra is kimondták a halálos ítéletet. Még meg se haltak, de életük egykori színtere romokban hever. Ez a két ember úgy veri szét, ugyanolyan hideg alapossággal, egymás életét, mint ahogyan a neki-nekilendülő vasgömb csapódik tompa puffanással újra meg újra a még álló házfalakhoz.

Ahogyan A macska (1971) az egyik legjobb Simenon-adaptáció, A vonat (1972), amelyet szintén Granier-Deferre rendezett, a legrosszabbak közül való. Itt nem sikerült az áthangszerelés: a film prózai, epikusan unalmas, lapos, vontatott, költőietlen, nem ad semmi pluszt a regényhez. Jean-Louis Trintignan és Romy Schneider találkozása, a hirtelen fellobbanó szerelem, amelynek egy személyvonat mögé kapcsolt marhavagon a színhelye, valahogy nem tölti ki a mozivásznat. Nem is emelkedik ki ez a film a háborús alkotások átlagából. Az a tény pedig, hogy az egyik legjobb és az egyik legrosszabb Simenon-filmnek egy és ugyanaz a rendezője, szintén arra vall, hogy ezeket az első pillantásra nagyon is vizuális és filmszerű regényeket a látszat ellenére nem is olyan könnyű filmen életre kelteni.

Különös, de az adaptációk megsokasodásával nem hogy nem csökkent, de nőtt a Simenon-regények olvasottsága (végeredményben a Maigret-történetek is a mozinak, és főleg a tévének köszönhetik rendkívüli népszerűségüket). Sőt, a legjobb filmváltozatok valósággal párhuzamos életet élnek az őket ihlető regénnyel. És aki ezt is, azt is ismeri, többé nem veheti kézbe a Kicsoda”Bébi” Donge? című regényt, hogy eszébe ne jutna Henri Decoin filmjének utolsó beállítása, amikor a fekete autó lámpái lassan eltűnnek az éjszakában, vagy a Ha valami baj történne kötetét, hogy meg ne jelenne előtte Claude Autant-Lara filmjének befejezése, amikor Gabin, fáradtan, magányosan és megtörten, lassan elindul a kamera felé a ködös éjszakában...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 20-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2302