Magyar filmSztracsatellaVicc az egészHirsch Tibor
Kern András hőse beszél és közben vezényel nekünk. Azt vezényli, hogy nekünk már nem jár közérzet: ahogy mi most érezzük magunkat, az megfogalmazhatatlan. Először a melósokat nevettük ki. A hetvenes évek elején történt, hogy a bekormozott arcú Kossuth-díjas színész ránk tekintett az esztergapad mögül, igényes termelési dialógusba bonyolódott egy másik Kossuth-díjassal, és nekünk röhöghetnékünk támadt. Ettől kezdve a gyár-belső vígjátéki helyszín a magyar filmben.
A közérzet viszont még sokáig komoly dolog maradt. Közérzete az értelmiséginek van. Értelmiségin – saját magunkon – még évtizedekig nem röhögtünk. Beleérzőn figyeltük boldogtalanságunkat és boldogtalanságunk szaporodó polgári kellékeit, bólogattunk alteregóink önvizsgálataira, udvarias figyelemmel próbáltuk megérteni, hogyan következik mindez hatvanas és ötvenes évekből, privát történelemből, puha diktatúrás jelenből, meg mellékesen abból, hogy szenvedésre születtünk.
Újabban nincs időnk a közérzetünkre. A Sztracsatella most emlékeztet rá, hogy valaha ez nekünk fontos volt, és hogy utána kellene nézni, mi is történt vele. Mármint a közérzetünkkel.
Furcsa dolog történt. Kern András filmjétől számítva mintha bezárult volna a kör – ennyiben tekintsük akár korszakos alkotásnak –, mert meglehet, mostantól minden honi osztály, réteg, kor- és foglalkozás-csoport már csak vígjátéki közegben szerepeltethető hitelesen. Mindenkinek nevetnie kell magán. Annak legfőképpen, aki meg mer mutatni minket, magunknak.
Hogy miért kötelező kinevetni magát egy ezredvégi magyar filmcsinálónak? Természetesen mindjárt a filmcsinálás bátorságáért.
Látnia kell magát kívülről, ahogy nyomul. Akár, ahogy művészkedik, akár, ahogy menedzserkedik azért a néhányezres nézőszámért. Ahogy titokban reméli, hogy most mégsem így lesz, hanem úgy. Hogy éppen ő lesz a kivétel. Hogy kitalál valami tuti biztosat. Egy magyarfilm-megváltó forgatókönyvet. Száz csoda-szponzort, és egy csodával határos lábon-eladási világ-szerződést. Egy olyan színészgárdát, amit lehetetlen nem szeretni. Mondjuk, Kernt, Udvarost, Eszenyit. Hogy ez kevés? Hogy nem elég szeretni őket, kíváncsinak is kell rájuk lenni? Pénzért, miattuk, jegyet venni? Ezt is tudja, erre is megoldást keres. Mivel okos ember, tényleg támadnak új ötletei – túl a filmcsináláson. De mivel jó ízlése is van, és hatvanas-hetvenes évek-béli kiirthatatlan reflexei, ezért, meg egyébként is, kínjában nevet. Röhög magán.
Minden okunk megvan azt hinni, hogy a Sztracsatella nem egy koncertre készülő karmesterről, hanem egy első filmjére készülő rendezőről szól. A filmről, ami éppen készül. E rendező nyilván azért szeretne saját filmjéről filmet csinálni, mert csudamód fontosnak tartja, és vele kapcsolatosan saját magát is, ahogy ez errefelé úgy ’kilencszázhatvan óta magától értetődő. Ettől persze nem találnánk őt túl rokonszenvesnek mi, a célzott közönség, néző-értelmiségiek. Nem azért, mintha régebben nem bocsátottuk volna meg az ilyesmit, csakhogy akkor még nekünk magunknak is megvolt a fontosság-tudatunk, mert hogy fontosnak tartottak minket. Azóta viszont okkal-joggal minden empátiánk elszállt, irigységünk megmaradt. Mármint azzal szemben, aki – hogy-hogynem – mégiscsak filmet csinál. Vagy csinál akármit, amit mi nem, melyben divatjamúlt luxusként még önmagát is megfogalmazhatja.
Nagy szerencséje a színészből lett rendezőnek, hogy tudja ezt. És noha nárcizmus dolgában nem marad alatta a többieknek, neki önimádat közben röhöghetnékje támad. Amolyan bocsánatkérő röhögés ez. Gyanús, de azért őszintének hangzik. Ellenszenvünk elpárolog, bár sejtjük, a film készítője számára önmaga kinevetése is betervezett siker-komponens, melyre emberi hajlama, színészi tehetsége, és tiszteletreméltó rutinja teszi képessé: ez utóbbi sem mellékes, elvégre bő másfél évtizede kölcsönzi hangját egy másik színész-rendezőnek, aki az önszerető-önkinevetők között elismerten világelső.
Kern Andrásnak tehát mindent megbocsátunk. Hogyne bocsátanánk meg, amikor meg tud győzni minket róla, hogy az ő karmesterének egyszerre fontos is, meg nem is, az a bizonyos koncert. Mert hogy ott van – háttérben és előtérben – a szerelem. A szerelemről kiderül, hogy fontos is, meg nem is. Ilyesmi derül ki a hős érettségiző korú fiúgyermekéről, aki maga mondja, és mi elhisszük, mostani ragaszkodó atyja egyszer még nyilvánosan meg fogja őt tagadni. Ezen felül fontos és nem fontos a házasság és a válás – ezt is, azt is kockáztatni lehet. Fontos és nem fontos a múlt és nosztalgia. Sőt, fontos, hogy mennyire nem fontos: hogy mennyire nem következik örökös összetartozás abból, hogy két ember együtt úttörősködött, és a megfelelő években Cseh Tamást hallgatott. Elhisszük, hogy mellékes az ilyesmi, hogy Cseh Tamást még a fél nemzedékkel fiatalabb doktornő is ismerheti, de ha nem ismerné, abból sem következne semmi. Azután elhisszük, hogy mégsem, hogy mégiscsak a nosztalgiával tesztelt kapcsolatot kell választani, szóval a feleséget, de rögtön azt is elhisszük, hogy nem azért, mintha a nosztalgia fontos volna, vagy a feleség, vagy a választás...
Mire idáig eljutunk, már minden közérzetfilmnek kijáró komolyságunkat elveszítettük. Nem poénokon kacagunk, azokból mellesleg elkelne több is. Mélyről jövő, hangtalan, de folyamatos röhögést vált ki belőlünk a film, hiszen értjük: ennyi értéktelenné tett érték körös-körül csak azt jelentheti, hogy vicc az egész.
És a legnagyobb vicc még hátra van. Hősünk a film végére bután és kicsinyesen elárulja szerelmét, aki fiatal, szegény, bátor, becsületes, pszichiáter és parasztlány.
Mi nézők csalódunk. Nem a hős jellemében, hanem önszeretetében. Végig azt hittük, hogy Kern András rendező-karmester jobban kedveli magát annál, hogy a történetnek ezt a fordulatát bevallja. És tessék, tévedtünk: neki már az sem fontos, hogy szeressük. Az utolsó jelenethez talán a magyar filmvígjáték-történet legkülönösebb rezonőrmonológját kapjuk. Hősünk szimfónia-vezénylés közben összefoglalja a tanulságot. Igazat mond, tehát rokonszenves megint, de romlottsága bélyegét már viseli, tehát visszavonhatatlanul ellenszenves is. Úgy beszél, mintha még szeretnénk, pedig ő maga mesélte el történetét úgy, hogy ne szerethessük.
Beszél és közben vezényel nekünk. Azt vezényli, hogy nekünk már nem jár közérzet. És alteregó sem, akinek példa-történetét figyelve közérzetünk keresztjét élvezkedve vállunkra vehetjük. Ahogy mi most érezzük magunkat, az definiálhatatlan. Öregek vagyunk és romlottak, de pillanatnyilag ezt sem áll módunkban komolyan venni.
Illetlenség Woody Allent emlegetni, de megkerülni sem lehet, ha egyszer érezzük a magyar hangjára építő produceri leleményt e rokonszenves filmvállalkozás mögött. Woody Allen soha nem játszott ilyen veszélyes játékot ezzel a számára is kötelező önszeretettel. Filmjeiben megszeretteti, kinevetteti, gyarlóságaiért megbünteti és sajnáltatja magát. Kern András ennél az utolsó lépésnél táncol vissza, ami hősi kitörés is egyben, hiszen ezzel megteszi a csakis európai filmestől elvárható önsorsrontó gesztust. Önsorsrontó, amennyiben mégiscsak távolítja a művet a sokat emlegetett közönség-szórakoztatástól. A Sztracsatella bizonyos tekintetben fordított Annie Hall: ott a vidéki lány szakít a nagyvárosi kedvessel. Szakít, mert hír és dicsőség várja. Itt fordítva. Ráadásul ott a vidék kaliforniai giccs-világot jelent, itt viszont becsületes tyúk-kapirgálást, tisztességes tájszólást. Ha hősünk nem volna egyben sármos rezonőrünk, bizony még világosabb volna, kit is kell utálnunk, kit is kell szeretnünk, Ilyen egy igazi Sztracsatella: még egy duplán idézőjelbe tett anti-urbánus üzenet is belefér. Az ilyesmit Amerikában kihagynák, és ki lehetne hagyni itt is. Csak akkor azt hinnénk, megint van közérzetünk. Okos, fájdalmas, Woody Allenes. Megint büszkék is volnánk rá.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1329 átlag: 5.44 |
 |
|
