HartleyFlörtBeomló alkonyBori Erzsébet
New York. Berlin. Tokió. Egy szerelem három variánsa, nemben és személyben felcserélve Hal Hartley új filmjében. Még 1993-ban, az Amatőr forgatása közben Hal Hartley készített egy harmincperces rövidjátékfilmet. A keresztbe-kasul vonzások és tétova választások filmjének hősétől, egy Bill nevű fiatalembertől egyenes választ vár a barátnője: van-e jövője a kapcsolatuknak? Jogos, ámde ostoba kérdés. Ilyen és ehhez hasonló kérdésekből áll az élet, csak ritkán lehet rájuk felelni, s akkor sem időben. Billnek másfél órás gondolkodási idő alatt kell eldöntenie, hogy beleveti-e magát egy új szerelembe a férjezett Margarettel vagy elkötelezi magát Emilynek, aki Párizsba készül az esti géppel, s ott találkozni fog egy jóképű, tehetséges, gazdag stb. férfival. A jó Bill mindenesetre megkeresi Margaretet, de helyette a férj jelenik meg a randevún egy revolver társaságában. Dramaturgiai imperatívusz, válasz nincs, Billt viszont pofán lövik.
A filmben van két remek epizód. Az egyik csak egy villanás, futó találkozás egy lánnyal, az utcai telefonnál, amely egy harmadik választ sugall az „Emily vagy Margaret” kérdésre: követni a szép ismeretlent. A másik figyelemre méltó jelenetben Bill egy férfivécé közönségéhez fordul tanácsért, s a piszoár előtt gombolkozó hót elegáns feketéből, a klotyón újságot olvasó férfiból és a sarokban a szó szoros értel mében lecsúszott hajléktalanból álló kar készségesen értékeli az esetet.
Jó kis történet, újabb könnyű darab Hartley kiváló rövidfilmjeinek – A kölyök, A térképész barátnője, a Kutyák – sorában. Ám a rendező nem érte be ennyivel, ő nagyot akart, egészestéset. Hogyan lehet egy félórás epizódfilmet másfél órásra felfújni? Végy hozzá nagy levegőt és pár pénzes producert. A nagy levegőből jött az ötlet, eljátszatni ugyanazt a történetet a világ különböző nagyvárosaiban. S hogy melyekben, azt a pénz származási helye súgta meg, így lett a New York-i mesének berlini és tokiói párja.
Nem is rossz ötlet. Hogyan változnak meg egy alaptörténet felhangjai, a jelentése és dinamikája, milyen új motívumok szövődnek köré, ha felcseréljük a környezetet, a hősök nemét és nemi szerepét? Hartley rövid válasza: sehogy. Valójában érthetetlen, hogyan bír ennyire kívül maradni, csak a felszínen szántani. Ott van a világ érdektelennek távolról sem nevezhető pontjain, és nem csak hogy nem megy utánuk, de meg sem érintik az ottani helyspecifikus történetek és figurák. A berlini, tokiói szereplők minden további nélkül élhetnének Amerikában, lehetnének New York-i sárgák, feketék és fehérek. (Hartleynak ez a meglepő érdektelensége utólag fölértékeli Jarmusch hasonló sémára épülő filmjét, az Éjszaka a Földönt.)
Hal Hartley ugyanannak a filmnek készítette el immáron sokadik változatát. Mivel első rövidfilmje, a Kölyök óta sikeres, sőt elkényeztetett rendezőnek számít, sose szűkölködött lehetőségekben; gyakorlatilag az iskola elvégzése óta folyamatosan forgat. Pályáján nincs se önként vállalt, se kényszerszünet, csak gyors és sima utak ötlettől a filmig. A sétagaloppok során Hartley alaposan kimerítette azt a filmnyelvet, amelyet egyedül beszél, rutinszerűvé csiszolta összes erényeit, amelyek szinte azonnal – hozzáteszem, méltán – népszerűvé tették a (zömmel fiatal) nézők körében: a mesteri szituációteremtést, az eredeti gesztusnyelvet, a vizuális humort, az egyszerű, tiszta érzelmek megjelenítését és mozgásainak követését a különös személyiségek és változékony kapcsolathálók rendszerében.
Az amerikai kisvárosi film Hartley-féle elővárosi ágában az Egyszerű emberek volt az utolsó darab. Az Amatőr már bevitt a sűrűbe, a New York-i dzsungelben tette próbára a szolid kispolgári értékeket. És arra jutott, hogy a hardpornósztár, a gengszter, a bérgyilkos, a szexpiacra dolgozó kiugrott apáca a szíve mélyén akkurát olyan, mint a rendes dolgozó nép – csak nehezebb a dolga. A Flört ismét a metropoliszok bozótos vidékén játszódik, a hajdani belvárosokban, ahonnét kivonult a pénz és a ragyogás, ahol szoc-segélyből fizetik a lakbért az egykor szebb napokat látott bérpalotákban, kicsapott kölykök játszanak az utcán, s olcsó bárokban, szemetes kapualjakban alkoholizál a lakosság. (A berlini színben persze, hogy a keleti térfél játszik.) A korábbi filmek csípős, friss tavaszi levegője helyett most nyúlós nyirok, a tiszta színek, – a kertváros kék ege, zöld gyepe, piros tűzcsapja – helyett egyöntetű szürkeség, a derűs nappal helyett beomló alkonyat. Mintha besötétedne Hartley egykori napfényes világa, de ez még nem a sötétség mélye, csak könnyű flört az emberi nyomorúsággal.
Már csak a zene maradt. Az utóbbi pár év fontosabb filmjei azt mutatják, hogy lejárt a Morricone-féle közhelyekből építkező, kellemes (rosszabb esetben édeskés) kísérőzenék ideje. Hartley, aki többnyire maga válogat és – Ned Rifle néven – komponál zenét a filmjeihez, a Flörtben is jól muzsikál. Egy visszatérő repetitív szólamot vezet végig a filmen, melyet a legkülönfélébb zeneszámok egészítenek ki. Például a berlini színből egzotikus, keleti dallam vezet át a tokióiba: Sebestyén Márta énekli, hogy „Tavasz, tavasz, gyenge tavasz” egy népi motívumokra épülő, de műzenei lemezéről.
Feltűnően jók még a színészek, a nemzetközi szereplőgárda, közte a Hihetetlen igazságból, A semmi ágánból, az Egyszerű emberekből, az Amatőrből jólismert arcok. Aki először találkozik Hartleyval, annak még a film is izgalmas lehet. Az életmű ismerőinek csak akkor, ha valóban nem vágynak többre, mint egy könnyű flörtre.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1394 átlag: 5.42 |
 |
|
