KritikaRinaldóAszfaltprériMuhi Klára
Hét mesterlövész a nyolckerületben. Tóth Tamás proliwesternjében a naturalizmus küzd a poézissel.
Kegyelmi állapotban van a magyar film, talán a hatvanas évek elején volt utoljára ilyen pillanat: egyik bemutatóról a másikra bármi megtörténhet. Egyre-másra robbannak a bombák a játékfilmes „senkiföldjén”, mert úgy látszik, ezek azok az évek, amikor bárki, bármivel megpróbálkozhat. Miután a kilencvenes években szinte a nullára dolgozta le magát a műfaj – elvesztette közönségét, kénytelen-kelletlen lemondott természetes kötődéseiről, megvált, megfosztódott hagyományaitól –, most valamennyi rendezőnk kísérletezik. Pálfi, Jancsó, Grunwalsky, Kálmánczhelyi és Végh, Fekete Ibolya, Kamondi, Mundruczó, Fliegauf – pályakezdők és idősebbek, de az elszánt közönségfilmesek is – valamennyien azt keresik, vajon milyen konvenciók mentén köthető meg egy új szövetség az új helyzetben a régi/új közönséggel. És minden váratlan mozisiker – a Hukkléé, az uristen@ menny.hu-é, a Jancsó trilógiáé vagy a Valami Amerikáé – egy-egy konkrét javaslat, válasz.
Mindez Tóth Tamás legfrissebb filmjéről, a Rinaldóról valószínűleg annak is eszébe jut, aki egyébként nem sok könnyet hullajtott a rendszerváltás előtti magyar film lejárt konvencióiért. Aki nem bánja, hogy eltűntek játékfilmjeinkből a jól ismert, mára már elkopott toposzok – például a sárga villamos, a Gozsdu udvar –, vagy az a könnyes, komolykodó poézis, amivel megérinthetők voltak a politikai és morális tabuk, sem azt, hogy elenyésztek rendezőink szimbolizáló, allegorizáló késztetései. Pedig mindezzel együtt jóidőre eltűntek filmjeinkből a „tanárok”, a „pártemberek” meg a „vasöntők”, szinte az egész magyar társadalom.
Nos, Tóth Tamás Rinaldója azzal képeszti el a közönségét, hogy miközben sok mindent visszahoz az unt toposzokból – vasöntőt, lepusztult pesti bérházat, könnyes, komolykodó poézist, sőt az újabbkori magyar történelem egyik legfájóbb sebét érinti (mi lett a rendszerváltás lecsúszottjaival?) –, az egyébként komor cselekményt a klasszikus amerikai western hagyományok öntőformájába löttyinti. Sápszedő hordák és magányos rossz emberek portyáznak a pesti aszfalton; lakásmaffia ostromol egy védtelen házközösséget. A ház – alkoholizáló kisnyugdíjasok, viruló romalányok, fonnyadó katonatiszt-özvegyek televénye – nem látva más kiutat a szorongattatásból, elhatározza, hogy megvédi magát. Zsoldosokat szerződtet, élükön az idegenajkú Rinaldóval, a professzionális késdobálóval, aki kiképzi a harcra képes férfiakat. A nyílt küzdelem a lakásmaffiás brigantik és a profi segéderőkkel felerősített ház között elkerülhetetlen. Habár rengeteg az áldozat, a felemelő happy end szerint megérte a küzdelem, mert a hajdan kiszolgáltatott, nyúlszívű lakókban magasra csap az öntudat, Rinaldóra többé már nincs szükség.
Semmi kétség, Tóth Tamás A hét mesterlövészt szcenírozza a nyolcadik kerületben. A mutatvány annál is életveszélyesebb, mert a szerzők nem vették tréfára ötletüket. Szó sincs holmi westernparódiáról, a lakókra utazó horda kíméletlen, a veszély valós, a rendezés itt-ott szinte naturalista. (Utalhatnánk tán a Sam Peckinpah-filmekre is?) Fiatal hősünket, az állását vesztett öntőmunkást (az aszfaltpréri Horst Bucholzra emlékeztető kovboját) félholtra verik. A gyáva főtörzs (seriff) szívbéli babáját megerőszakolják. Az áruló házmestert (a közösség „tekintélyes férfiját”) megalázzák. A fő maffiózó, „Horst Bucholz” sorstársa – egy másik kiszuperált öntőmunkás – , miközben saját régi munkástársát üti, valójában a kapitalizmus igazságtalanságain akar elégtételt venni. Vasbotokkal, pisztolyokkal felfegyverzett bandája legalább annyira a magyar mindennapok, mint a megidézett műfaj „találmánya”.
A különféle műfajok, stílusok, hagyományok összeépítésével Tóth Tamás tulajdonképpen első filmje óta kitartóan kísérletezik. Titánokká növelt munkások a Sztalkert idéző világvégi öntödében, a Vasisten gyermekeinek ipari meséjében; a nevelődésregények motívumaival és egy titokzatos bűnüggyel kevert melodramatikus háromszögtörténet a Moszkvában játszódó kavalkádos Natasában; Bonnie és Clyde allúziók az Anarchistákban: Tóth Tamás minden munkájában olyan szertelen, mint egy örök elsőfilmes. Kísérletei pedig hol sikerülnek, hol nem. Filmjeinek minősége, úgy tűnik, nem független a közegtől, ahol forgat. Amikor a Vasisten gyermekeiben az ukrán mezők világvégi kohójának két óriása megmérkőzik egymással, mitikus mélységek nyílnak. Új filmjében a rendező mintegy önmagától idéz: Rinaldo, a magyar kohó-bár „titánja”, hasonló küzdelemben bizonyítja zsoldos kvalitásait, de a jelenet – talán a közegellenállás miatt –, itthon nem tud megnőni. Ami működik a keleti sztyeppén, az Csepel-szigeten befullad? Pedig az orosz filmiskolát végzett rendező valójában ezzel a filmmel érkezett haza. És fontos dolgokról szeretne beszélni: a kiszolgáltatottságról, a szegénységről, a lecsúszottságról, s leginkább: a mindennapjainkat átható erőszakról, melynek megjelenítésére láthatóan komoly erőket fordít. Tóth Tamás azonban lírai alkat, és inkább az archetípusok vonzzák, a tiszta filmmese. A Natasában is jobban érdekelte a moszkvai kollégium tarka emberforgataga, a főhősnő mágikus lénye, mint az orosz átalakulás. A Rinaldóban westernbe öltöztet egy akut szociális drámát, mert valószínűleg képtelen lett volna dokumentarista mód pontos játékfilmet rendezni a lakásmaffiáról – például a valamikori Családi tűzfészek modorában –, s aprólékosan felderíteni (amit egyébként az elmúlt tíz évben a játékfilmesek közül senki meg sem próbált), hogyan marginalizálódtak munkások milliói, hogyan lett a szocialista brigádokból – legalábbis a Rinaldó története szerint – vasdorongokkal felszerelt maffiahorda.
Hogy mindjárt a végét mondjuk, Tóth Tamás új filmje nem sikerült. Nem biztos, hogy a fura formanyelvi házasításon csúszik el, hiszen a műfajokkal való játék nagyon is termékeny lehet – gondoljunk Szomjas „easternjeire”, (Talpuk alatt fütyül a szél; Rosszemberek) vagy Bódy Amerikai anzixára, amelyet Erdély Miklós annak idején „megtagadott” westernfilmként elemzett. Az Erdély által használt kifejezés azonban sokatmondó: a Rinaldóhoz képest ezek a filmek épp fordítva működnek: műfaji parafrázisok inkább, s épp az a tanulságos bennük, ahogyan a jellegzetesen magyar történetek levetik magukról a zsáner ruháját.
Tóth filmjében ellenben épp az az újdonság, hogy ő végigviszi A hét mesterlövészt. A műfajálca mögül azonban kitetszik a rendező hiányos valóságismerete, gondolkodásának kissé avíttas filmessége. Mert bár a fellobbanó harcok a banda és a ház között olykor naturálisan pontosak, professzionálisan lebonyolítottak, és igazi a gyár, a ház, a lepuság – a figurák egytől egyig hiteltelenek. A kitűnő színészgárda és Tar Sándor írói közreműködése ellenére sem hisszük el a katonaözvegyet (Varga Mária), a házmestert, az alkoholista vezérlakót (Andorai Péter), s főként nem a munka nélkül maradt, marginalizálódott vasöntőket (Bán János, Scherer Péter, Kovács Lajos). A nagyszerű színészek üresben futnak, mert a film alakjainak többsége irodalmias, közhelyszerű. Ráadásul az érzékeny, ideges alkatú Bán Jánosra bízni a nekivadult vasöntő figuráját szereposztási tévedés. Becsúszik néhány kínosan otromba jelenet is, amikor például a házbéli cigányasszony (Molnár Piroska) beavatja az ifjú vasöntőt – leendőbeli vejét – a házasélet gyönyöreibe. De kísértenek a régi magyar film elunt közhelyei is: hány filmben láttuk már például a szabad ég alatt összehozott nagy közös ebédelést, mint a kisközösségek poétikus-szimbolikus egymásra találását?
A Rinaldo egyébként ennek ellenére egyszer csak beindul, működni kezd, az anyag nehezen bár, de megadja magát. Ám ez pusztán a műfajnak köszönhető, a működőképes dramaturgiai patenteknek, a western, a mozihagyomány erejének, a ráismerés, a bizarr déja vu örömének. Tóth Tamás a westernt komolyan vette, a magyar valóságot ellenben elsimlizte, elpoétizálta. Nagyszerű film lehetett volna a Rinaldóból, ha mindez fordítva történik. Ha a rendező egy fölényes valóságismerettel megírt nyomorult házközösség alakjait egyetlen játékos, ironikus mozdulattal besöpri az idegen hagyomány dramatikus szabályrendszerébe. Engedve ezzel a frivol moziszellemnek – miszerint a néző egyre kevésbé viseli, ha súlyos és valóságos konfliktusokkal szembesítik –, de kétségtelenné téve, hogy alkotóként nagyon is tudja, miről beszél.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 950 átlag: 5.51 |
 |
|
