KrónikaMaurice Pialat halálára (1925-2003)Bikácsy Gergely
Az Aranypálma-szoborral kezében kiáltotta oda a díjkiosztás fényes színpadán a pfujoló cannes-i díszközönségnek: „Önök utálnak engem, de én is utálom Önöket!” Olyan volt, mintha egyik filmjének jelenetét játszaná.
Maurice Pialat gyűlölködő és dühöngő rendező hírében állt – joggal. Auvergne-ben született, a mély Franciaország sűrű mélyében, és Párizs proletár külvárosaiban nevelkedett. Truffaut-ékkal, az új hullám generációjával majdnem egyidős, mégis jóval utánuk indul a pályája: negyvenhét évesen (!) válik ismertté 1972-ben: a Nem együtt öregszünk meg kegyetlen válási komédiájának nagy sikere lett (egy menhelyi fiú dokumentáris ízű történetével előzőleg megbukott). Utána megint bukik, margóra kerül, tíz évre elfeledik. 1983-ban, majdnem hatvan éves, amikor szinte berúgva a francia film kapuját óriási visszhangú filmmel botrányt – de nagy közönséget vonzó botrányt – okozva egybehangzó kritikai elismerést és „francia Oscart”, César-díjat szerez. (Szerelmeinkre...!) Innen kezdve a francia film legnagyobbjai közé számít.
A késői indulás után húsz év alatt kilenc filmet rendezett. Ezekkel beírta magát a francia filmtörténetbe, de nálunk a nevét is alig ismerik. Kevés filmje közül itthon még kevesebbet mutattak be. Egyik fontos és jellemző alkotása, a Lulu a kültelki csavargó és a férjes polgárnő (Gérard Depardieu – Isabelle Huppert) dúlt, mindent széttépő jövőtlen kapcsolatáról, nálunk jóval elkészülte után, csak tévében A vagány címen futott egy észrevétlen kört. A magyar videótékákban ma csak a Zsaruszerelem kölcsönözhető (a rendőr Depardieu itt egy arab bűnöző francia élettársába szeret bele, s persze a nő – Sophie Marceau – meg a bűnözők jól átverik); ez annak idején kapott is néhány lesajnáló rövid kritikát.
Pialat harsányan utálta az értelmiségi figurákra és témákra szakosodott francia középfajú filmet. Szinte valamennyi alkotása a párizsi külvárosok szociológiai hitelű mindennapjaiból meríti erejét. Minden figurája olyan néző számára kap hús-vér alakot és drámai erőt, aki némileg ismeri ennek a figurának az életben szaladgáló modelljeit, ismeri kicsit a francia társadalom nem-értelmiségi létmódját. E nélkül a Lulu üres és semmitmondónak látszó lumpentörténet marad. A Szerelmeinkre...! egy pontosan meghatározott párizsi negyed kispolgári rétegének kegyetlen röntgen-felvétele is – csak ezt ismerve izzik fel igazán a fűvel-fával, minden nap mással összefekvő, családjából kitörni akaró kamaszlány és őt dühöngve szerető apjának kapcsolata. „Portré, társadalomrajz és egy könyörtelen családi harc dokumentum-krónikája” – jellemezte egy kritikusa. A felsorolás minden szavára ugyanolyan erős hangsúly esik, a „családi harcra” kicsit erősebb. Nemcsak ez a filmje dübörgött rángatózva – de itt vált stílusává, védjegyévé ez a haragvóan rekedtes hang.
Az apát maga Pialat játszotta, és egy rögtönzött jelenetben félelmetes dühöngést produkált, szétverte a forgatás helyszínét, s közben persze a kamerát nem engedte leállni: ez a családi szcéna lett a film csúcspontja. Hírek szerint terrorizálta a stábját, gyakran verekedett munkatársaival, a színészekkel is. Itt fedezte fel Sandrine Bonnaire-t – őt akkor nem bántotta, csak később alázta meg, amikor az egykori kamaszlány már becsült színésznő lett.
Maurice Pialat pályájának végén egyedül maradt. Utolsó filmje, a Le Garcu (talán: Legényember, Vénlegény) egy apa-fiú kapcsolat harag-rajzolata már nem érdekelte a közönséget. Kevéssel halála előtt a párizsi Cinématheque életműsorozattal ünnepelte. Ravatalánál minden főszereplője mondott néhány szót, nemcsak a mellette végig kitartó Depardieu, de azok is, akiket megbántott, mindenki. Isabelle Huppert tisztánlátó kis cikkben búcsúzott tőle a Libérationban. Világossá vált, hogy ez a dühös és dühöngő rendező, akinek a filmjei is mindig szinte görcsben vonaglottak – ábrázolni tudott valamit a franciák elfojtásaiból, a francia társadalmat nagyon erősen meghatározó kispolgári rétegek mindennapjaiból.
„Értelmiségi” figura nála csak hitehagyott és a Sátánnal vesztesen hadakozó pap vagy egy született marginális zseni lehetett: Van Gogh, akinek észrevétlen halálakor egy cseléd lábára zuhanó vasalt pinceajtó dördülése az igazi esemény.
„Az én Van Gogh-figurám szart se tud azzal kezdeni, hogy ő Van Gogh” – idézték most Pialat illúziótlan szavait. Az egyik legnyersebb rendezője volt egy nagyon civilizált és nagyon fegyelmezett társadalomnak.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 970 átlag: 5.46 |
 |
|
