Cyber-memóriaVírus az emlékezetbenHungler Tímea
A cyberfilmben emlékezetünk a számítógép mintájára működik: elmenthető, törölhető, átprogramozható.
„Nem akarok emlékezni
arra, hogy ki vagyok.
Én én vagyok, itt és most.
Ha emlékeznék,
Másvalakivé válnék.”
Emlékezetünk önazonosságunk alapja – összekötve a múltat a jelennel és a jövővel folytonosságot biztosít, naponta emlékeztet rá mindannyiunkat, hogy kik voltunk, vagyunk és lehetünk; amennyiben a memória sérül vagy teljességgel elvész, identitástudatunk is oda.
Az emlékezés és annak zavara, az amnézia régóta visszatérő motívum a film történetében – a memóriája által cserbenhagyott szereplő önazonosságára keresve a választ, igazi én-krimi részese: önmaga után nyomoz, és ha sikerrel követi a múltjából felvillanó emlékképeket (flashback), önmagát érheti tetten. Vagy mégsem?
A nyolcvanas évek elejétől, a cyberkorszak beköszöntével sorra bukkantak fel a vásznon a tudományos-fantasztikus film új-generációjának, a cyberfilmnek azon darabjai, melyekben hőseink memóriáját, és ezzel együtt identitástudatát hamis emléknyomok (Dark City, Nyisd ki a szemed!, Vanília égbolt), rosszul sikerült bevésések (Johnny Mnemonic, Az emlékmás), mások tudatába tett utazások (A halál napja, A sejt) zavarják össze. Azzal, hogy a memória a cyberfilmek szerint manipulálhatóvá vált, az erős kontúrral megrajzolható határok végképp elmosódtak gép és ember, test és tudat, valóság és illúzió között.
Donna Haraway 1985-ben publikált kiborg-kiáltványa látszik megelevenedni a filmvásznon – a dualizmus égisze alatt, a mindig a másikhoz viszonyított, emlékei által meghatározott identitás megszűnt létezni –, a választóvonalak elhalványultak, összekavarodtak,felbomlottak, átrendeződtek. Talán már nem is emlékszünk rájuk.
Gépemberek, embergépek
A halál napja című Kathryn Bigelow rendezte utópiában jóllehet a főszerepeket színészek alakítják, a valódi főhős mégis egy illegális ketyere: a transzháló. A fejre erősíthető masina segítségével mind saját, mind pedig mások emlékeit újra átélhetjük, egy videókazettához hasonlatosan lejátszhatjuk, azzal a különbséggel, hogy ennek az emlékképnek a felidézésében az összes érzékszervünk részt vehet – az egykori élményt, látjuk, halljuk, tapintjuk, ízleljük, szagoljuk.
A transzháló a drog metafórájaként a gépek és az ember kapcsolatának újabb fejezetéről mesél. Az ember, aki valamikor irányította a technikát, mára a rabjává vált, összeforrt vele – a főszerepet alakító karakter, Lenny Nero (Ralph Fiennes) olyan nepper, aki emlékekkel üzletel, tisztában van azzal, hogy tevékenysége illegális, a rendőrség kemény büntetést mérhet rá, hiszen a ketyerére rá lehet szokni, sőt az emlékképeket túl is lehet adagolni (ezt nevezik a filmben „kiégésnek”). A gépeknek, a technikának kiszolgáltatott ember önmaga is kiborggá vált, vagyis kibernetikus organizmussá – a számítógépekkel egyesülve lassan már maga is úgy működik és viselkedik, akár egy kompjúter.
Robert Longo Johnny Mnemonic című filmjének főhőse (Keanu Reeves) is ilyen, két lábon járó számítógép. Memóriája – sok más cyberhőshöz hasonlatosan – a kompjúter analógiájára működik: elmenthető, törölhető, átprogramozható, túlterhelhető, másolható. 2021-ben abból él, hogy az információt az agyában szállítja, vagyis mnemonikus futárként működik. Hogy tevékenységét minél sikeresebben végezhesse, vagyis hogy elegendő helyet nyerjen a memóriájában, feláldozza azt, ami leginkább emberré teszi, az emlékeit, a hosszú távú memóriáját.
A határvonalat a gépek és az ember között elvileg az emlékek húznák meg – Johnny Mnemonic attól embertelenedik el, él gépies életet, hogy elveszti ezeket (még a családnevére sem emlékszik). A szárnyas fejvadász humanoidjai, a replikánsok viszont azért érzik magukat emberinek, mert az agyukba beépített implantátumnak köszönhetően hamis emlékeik vannak hamis múltjukról, vagyis van mire emlékezniük az alatt a négy év alatt, amíg a szavatossági idejük le nem jár.
A megtestesült emlékezet
Az önazonossághoz a testtudatunk is hozzátartozik – a test a tudathoz hasonlóan felidézi a megélt múltat, csak míg az elme az idővel egyre halványuló emlékképeken mereng el, a test a betegségekről, a sebesülésekről vagy egyszerűen csak az idő múlásáról emlékszik meg azzal, hogy magán viselve az idő nyomait, (meg)változik. Emlékezésének azonban gátat szab a múlandósága.
Nem így Cybériában, ahol a tudat test nélkül is képes emlékezni, a halál már nem lehet akadály – a Johnny Mnemonicban a multivállalat, a Pharmacom a cég központi számítógépére menti el a cég alapítójának személyiségét azt követően, hogy a főnök az örök vadászmezőkre távozott, mondván a társaság „élő emlékezetének” tapasztalatait, vagyis a szellemet a gépben egyszerűen nem nélkülözhetik. A 6. napon klónjai haláluk után visszakapják régi személyiségüket, az újraprogramozás során a nem kívánatos emlékek törölhetők, így új életüket elkezdhetik anélkül, hogy egykori halálukra emlékeznének.
A cyberteret a tudat, a szellemiség uralja, a test jelentőségét vesztette – a filmek hősei az újraírható memóriának köszönhetően ugyanabban a porhüvelyben többféle személyiséggel is bírhatnak. Alex Proyas filmjében a Dark Cityben az „idegenek” minden éjjel átprogramozzák a város lakóit, hogy reggelre másfajta személyiséggel, másfajta emlékekkel és múlttal, de ugyanabban a testben ébredjenek fel. Az emlékmás hőse, Douglas Quaid (Arnold Schwarzenegger) a Memória nevű cégnél hamis emlékeket rendelhet, extra szolgáltatásként pedig igénybe veheti az „ego-túrát” is, vagyis eldöntheti, hogy milyen személyiségként tegyen szert új tapasztalatokra régi porhüvelyében.
(Ir)reális világok
A cyberfilmekben a memória manipulálhatóságának következményeként nem csupán gép és ember, test és tudat, de illúzió és realitás között is elmosódnak a határok. Hogy hol ér véget az illúzió és hol kezdődik a valóság, nem minden esetben egyértelmű, gyakorta azonos súllyal és terjedelemben jelenik meg mindkettő a filmekben, teljesen elbizonytalanítva ezzel nézőt és hőst egyaránt.
A szereplők amint megtapasztalják a két világ közötti különbséget, és ráébrednek arra, hogy a realitás az elviselhetetlen, szeretnék rögtön elfelejteni azt, rossz álomként emlékezni rá. A lehetőséget mind Alejandro Amenábar Nyisd ki a szemed! című filmjének (ennek a mozinak az amerikai változata a Cameron Crowe rendezte Vanília égbolt), mind pedig a Wachowski-testvérek Mátrixának főhőse megkapja. Az előbbiben César (Eduardo Noriega) élete utolsó pillanatait, elmagányosodását, öngyilkosságát, és a megrázó felismerést, hogy elcsúfult arca operálhatatlan, törölteti a céggel, mellyel arra szerződött, hogy halála után lefagyasztott teste egy szebb álmot hihessen valóságnak; az utóbbi filmben pedig Neo (Keanu Reeves) előtt áll nyitva a lehetőség, hogy ágyában ébredve rémálomnak higgye, hogy néhány fura figura elrabolva őt, a való világgal akarta megismertetni.
Realitás és illúzió között a határok átjárhatóvá váltak – a filmek hősei hol a valóságban, hol egy virtuális világ különféle megjelenési formáiban (álom, fantázia, cybertér) találják magukat, test nélküli tudatok, gépemberek között, mely tűnjön bármennyire is fikciónak, egyre inkább maga a valóság.
A cyberfilmek nem csupán egy elkövetkezendő, határok nélküli jövőt festenek elénk, de a jelenünkre is emlékeztetnek. Amikor testetlenül bóklászunk a világhálón, implantátumok beültetését fontolgatjuk vagy egy virtuális világra csodálkozunk rá a számítógép képernyője előtt, Haraway kiborg-mítoszát keltjük életre.
Mindannyian cyberhősök vagyunk, csak könnyen megfeledkezünk róla.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 948 átlag: 5.62 |
 |
|
