KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/szeptember
• Vaskó Péter: Minotaurusz-rend Titkos társaságok
• Beregi Tamás: A király álma Arthur-legendárium
• Kubiszyn Viktor: Kémiai menyegző Az okkult film
• Molnár Gál Péter: Orfeusz alászállt Marlon Brando
• N. N.: Marlon Brando (1924–2004)
MAGYAR FILM
• Hirsch Tibor: Csak a húszéveseké… Fiatal film
• Varga Balázs: Egyről a kettőre Török Ferenc: Szezon

• Fekete Ibolya: „Kívül van a történelmen” Holocaust és mozgókép
• Kemény György: Halál-klip Auschwitz Album
TELEVÍZÓ
• Dániel Ferenc: Aranylábak A berni gyász
DVD
• Pápai Zsolt: Missouri, kolorlokál Vincente Minelli: Találkozz velem St. Louisban
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Nevető viaszarcok Pedro Almodóvar: Rossz nevelés
• Vágvölgyi B. András: Kampányfilm Michael Moore: Fahrenheit 9/11
• Muhi Klára: Euroszkeccs Európai víziók
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Terminál
• Vincze Teréz: Az élet nélkülem
• Nevelős Zoltán: McDagadsz
• Pápai Zsolt: Carandiru
• Vaskó Péter: A hazugsággyáros
• Varró Attila: A sötétség krónikája
• Hungler Tímea: Garfield
• Köves Gábor: Az igazi szőke
• Dóka Péter: A semmi

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Pedro Almodóvar: Rossz nevelés

Nevető viaszarcok

Bikácsy Gergely

Melodráma és film noir keveredik Pedro Almodóvar önéletrajzi ihletésű új filmjében.

 

A film vége felé, Valenciában az Óriásarcok Viaszmúzeuma előtt találkozik két cinkos, hogy az idősebbik – egykori paptanár – zsarolóját megöljék. „Miért vigyorognak ezek az óriáspofák?” – kérdezi egyikük (a jövendő áldozat öccse) idegesen.

Az óriás viaszarcok keretezte rövid jelenet Almodóvar új filmjének legérdekesebb perce. Nincs pontosan lefordítható jelentése, s ha van (utalás ábrázolásmódjának kedvelt panoptikum-jellegére), akkor a bizonytalanság érzetét erősíti, a szabálytalanságét: furcsa és nyugtalanító. Közösen kitervelt bűntettük után a két cinkos moziba megy: a „film noir” hetének egyik előadására. Természetesen nem véletlenül vetít a filmbeli mozi bűnfilmet, s nem véletlenül hivatkoznak is erre az egybeesésre maguk a szereplők. Ekkor ugyanis már javában a vállalt „film noir” olykor karikatúra-szerűen felerősített történetében és előadásmódjában (vonulatában) járunk. A Rossz nevelés második részében, különösen itt, a harmadik harmadában erősödik igazán zajossá a bűnfilm hangja. A film első negyven perce egyértelműen a melodráma hagyományaiból táplálkozik: az egész műben ez a két alapműfaj kereszteződik, szövi át egymást. Úgy érzem, nem egészen sikeresen és nem minden csikorgás nélkül. „Csikorgó” persze mindig is tudatosan volt Almodóvar, mindig is szándékosan sértette a hagyományos harmóniákat, s tért le a történetelmondás szokott ösvényeiről. Most azonban mintha választott filmsémáinak-műfajainak keverése a tudatosan vállalt határsértések szándéka ellenére lenne csikorgóan nem illeszkedő, mesterkélt és eléggé semmitmondó.

Ideje bevallanom: számomra csalódás ez a film. Nem először játszik több réteggel Almodóvar: de most mintha a játékosság haloványabb volna, mintha „komolyan venné” történetét, helyzeteit és viaszfiguráit. Az utóbbi szót nem tartom eleve kárhoztatandónak: korántsem „papír”, hanem viaszfigurákról beszélek, melyeket tehetségét felismerve oly bravúrosan és nagy kedvvel gyúr, gyurmáz minden filmjében. Már előző munkájában, a Beszélj hozzá! sok jelenetében feltűnt, hogy figurái nem röhögnek és köpnek oly kedvvel, mint régebben, s ami aggasztóbb: ő maga nem röhögi ki őket oly vidáman vagy prüszkölő haraggal. A Beszélj hozzá!-ban nemes férfikönnyeket ontottak, most a Rossz nevelés melodráma-rétegében többet sírnak, mint az Asszonyok az idegösszeomlás határán óta bármikor. A kiskamaszfiúk halovány mosollyal sírnak, az egyik fiúba szerelmes paptanár halkan zokog, és mindannyian a leglaposabban szimpla melodrámák ócska lüktetésével és elfojthatatlan érzelmeivel. Almodóvar eddig gyakran és fölényesen használta a melodráma fogásait. Most mintha a melodráma kezdené használni őt. Kedvezőtlen és sajnálatos változásnak látom e fejleményt. Nem azért, mert lebecsülném a melodráma műfaját: legutóbb, néhány hónapja épp e hasábokon méltattam Almodóvar képességét, mellyel a hagyományos melodrámát ki tudja forgatni önmagából. Most azonban nem forgatja ki, nem újítja meg.

E hatalmas sajtódicséretekkel körbe-özönölt új filmje elsőként a pályáján önéletrajzi indíttatású. Vagy legalábbis részben az. Esetleg alig. Mert, hogy mennyire, csak sejthetjük, hiszen mind a „film-a-filmben”, mind az 1980-as kerettörténet, mind a melodráma-vonal, mind a bűnfilm-vonal árulkodóan fikciós, jól felépített, végig mérnöki szándékkal egymásba csavart. E tudatosság erős, túl erős, és számomra mindkét vonulat – a melodramatikus és a bűnügyire hangszerelt – „üti” a megcsendíteni vélt önéletrajzi hangot. Dokumentum-érzetet egyáltalán nem sugároz. Annyira üti, hogy az (az önéletrajzi valóság) már alig hallható és a gyerekkori fejezet dokumentum-érzet nélkül eléggé érdektelen. A hatvanas évek elején játszódó gyerekkori részben annyira nem érződik még közvetetten sem a diktatúra hatalma, hogy egy mai spanyol vagy bármilyen országbeli katolikus iskolában is játszódhatna – pedig talán nem mindegy, mikor történt.

Az igényes francia szaklap kritikusa szerint, ha nyilvánvaló is, hogy két nem egészen természetesen illeszkedő filmre szakad a Rossz nevelés, egy melodrámára és egy film noirt imitálni vágyó bűnfilmre – az első, a kiskamasz melodráma „tiszta szépsége” feledteti a film noir halványságát. Bevallom, én épp a „kiskamasz melodráma” értékét vitatom. Nehéz bűvészmutatvány, elfogult önbecsapás volna másnak, mint ósdi ősgiccsnek látni, amint a paptanár – még a kegyesre átírt Sorrentói emlék előtt – gitáron kíséri a Holdfény folyóról éneklő gyereket, közben lassított képen kiskamaszok fürdenek napfényes úszómedencében. Ez komolyan veendő volna? –álmélkodtam. Sajnos nagyon is az, hiszen itt sokat mondóan be van vágva a filmrendező Enrique arca, amint ő is épp ezt olvassa az emlékezésben; a legkevésbé sem ironikus vagy paródiát sugalló az arca: áhítatos megrendüléssel mélyed el a múltban. De hisz nem is a szereplők, a figurák, hanem az őket megteremtő rendező, Almodóvar szokott legjobb munkáiban ilyenkor ironikus lenni.

Természetesen akkor is méltatlan giccsnek érezném a jelenet megvalósítását, ha a kiskamasz szép kamaszlányt bámulna és a szép kamaszlány ugrana lassítva a csillogó kék víztükör fölött. Nem hiszem, hogy a homoerotikus kamaszvágy és a homoerotikus „papvágy”, tehát a tartalom akarja értékessé tenni a történetet és nem a képi megvalósítás minősége vagy a történet-elbeszélés érdekessége. A kamaszfiúk szerelmének (egyébként ízléses) ábrázolása nem ad semmiféle valódi borzongást, gyerekről, emberről, korról, világról nem mond újat, nem csendít eredeti dallamot: illusztráció. Klisészerű, semmi eredetivel nem szolgáló „szép érzelmeket” fest elénk. Becsülöm ugyan a rendező régebben soha nem tapasztalt „ízléses ábrázolásmódját”, mint ahogy még inkább becsülöm, hogy a gyereket megkörnyékező paptanár egyáltalán nem ördög és nem gonosz – ő is szenved – mégsem tetszik a semmitmondó, falvédősen, „bánatosan szép” gyerekkor egyetlen képsora sem, az egész „meghatottan nosztalgikus” hangulat. Ilyet eddig alig láttunk ennél a rendezőnél, nekem egyáltalán nem hiányzik.

A figurák felnőttkori homoszexuális kapcsolatainak ábrázolása viszont „merészebb”, mint eddigi filmjeiben, nyersebb és naturálisabb. Fájdalom, ezt is semmitmondónak látom: helyettesítsük be képzeletben heteroszexuális szeretkezésekkel e képsorokat, képzeljük gyönyörű lányok ritmusosan hullámzó fenekét a fiatal férfiaké helyett – rögtön rádöbbenünk, hogy soft-pornó ez, szépelgő giccs homo- vagy heteroszexuális kiadásban, egyre megy.

 

A film második, a melodrámát jótékonyan megzavaró bűnügyi rétege, mint egyáltalán a film második része, ha nem is értékesebb, legalább érdekesebb. Maga a bűnügy – hogy ugyanis ki a felelős a felnőtten drogfüggővé vált egykori szerelmes kisgyerek haláláért – váratlan fordulatokkal van megcsomózva, és a film közepén túl igazi meglepetést hoz. Végre! Egy film noirban nem annyira a vadonatúj hangot vagy formanyelvet, inkább a műfaj régi dallamát, vagy a „kitalálhatatlanságot”, a bonyodalmak kezelését értékeljük. Megkapjuk, azon az áron persze, hogy nagyon erőltetetten és mesterkélten kapcsolódik a (megint így: talán önéletrajzi) gyerekkori részhez.

Almodóvar eddig sem jeleskedett igazi filmnyelvi, vizuális értékekkel. Majdnem mindent a megbolondított narrációra, a szinte szemérmetlenül túlzsúfolt fordulatokra bízott. Legnagyobb értéke a játékosság túlhabzása, a váratlan, a bakugrás-szerű, formál-logikát nélkülöző, indokolatlan, motiválatlan fordulatok csak rá jellemző, öntörvényű halmozása volt. A Rossz nevelés láthatóan „fegyelmezettebb”, bár a rendező most is két (sőt két és fél) idősíkot kever.

„A Diario 16 szerkesztőit érdekli majd ez az emlékezés, ha nem fizet. 1977-et írunk” – fenyegeti a megelevenült filmnovellában a transzvesztita Zahara egykori paptanárát.

Ez a verbális utalás a Franco utáni kor legnépszerűbb baloldali hetilapjára talán elég is. Úgy érzem, egydimenziós viszont a gyerekkori részek háttérrajza. Bár talán fontos és tanulságos lehetne, a gyerekkori pedofil- és homoerotikus történet meg sem kísérli a hatvanas évek politikai-társadalmi hátterét érzékeltetni, megsejtetni a nyomorító társadalom rossz sugárzását. A Rossz nevelés gyerekkori történése akár ma is játszódhatna, gondolom, a demokratikus Spanyolországban ma is van tanítványába szerelmes paptanár. Elképzelni sem tudom, hogy ma másképp viselkedne (hisz a szerelem örök… – ezt ironikusan teszem hozzá). Almodóvart, mint eddig, most sem érdekli a kor társadalmi hátterének felrajzolása – idáig nem zavart, most, az 1960-as évek gyerekkorát felelevenítve zavar. (Még a végén visszasírom Saura freudian elmélyült lélektani-jelképes filmjeit! Ezek ugyanis szépen és igényesen, a lélektani történet mögé tudták a politikai hátteret felfesteni.)

Elismerem, hogy nekem talán jobban hiányzik egy adott kor (és korszellem) rajza, mint talán más nézőknek, és hogy nem hiszek az „örök érzelmek” kortalanságában. Hiányérzetem tehát vitatható, legyen. Nem is e hiányban keresgélem csalódásom főokát. Igazán elszomorítóak számomra a film lélektani, pszichologizáló jelenetei. Almodóvar soha nem a hagyományos lélektani megközelítések és szemléletmód mestere, és eddig szerencsére nem is akart az lenni. Most igen: „lélektana” azonban közhelyes és lapos marad, tökéletesen érdektelen. A nosztalgikusan felidézett gyerekkori történetben magam csak a giccses érzelmek nem kevésbé giccses olaj- vagy akvarellképét látom: mintha hattyúkat és gombolyagot görgető fényes szemű kiscicákat. Eddig az ilyesmit a kitalálós játékoknak olykor a játékon túlugró kegyetlen bravúrjával adta elő: nem mindig kellett komolyan venni, röhögés vegyült sírással, parodisztikus ízek a komolyakkal. Itt – legalábbis a gyerekkori részben – nyoma sincs a kellő elidegenítésnek: fénylik, fénylik a közhelyes melodráma. Hogy aztán a túlbonyolított, de szintén minden igazi újdonság és eredetiség nélküli film-noir-pótlék kanyarítsa, lökje végre más hangulatok felé a történetet.

A nemzetközi fesztiválsajtó és kritika csilingelve köszönti, mintegy „befogadó polgári szalonzenét” ad a végre érzelmes és nem gúnyolódó provokátornak, mégpedig gondosan elhallgatva, hogy Almodóvar most agyonhasznált sablonokkal él – sőt úgy téve, mintha a régi Almodóvar teljesítené ki önmaga provokatív és minden ízében eredeti stílusát.

„A filmbeli rendező továbbra is a nagybetűs Szenvedély jegyében alkot” – olvassuk a záró főcím feliratán. Méltánylandó, sőt üdvözlendő. A szenvedélyt azonban könyvben, filmben, zenében, képen – mindig, most is gyengítik a készen kapott sablonok, melyeket Almodóvar mindig bátran félre szokott dobni, és melyek olyan erőszakosak a maguk klisé-voltukban, hogy még az önéletrajzi hitelt is fonnyadttá halványítják.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1800