Titkos társaságokMinotaurusz-rendVaskó Péter
A titkos társaságok középpontjában a hétköznapi ember áll, aki a misztikában, a hatalom és pénz összeesküvéseiben keres kulcsot a káoszhoz.
Horror vacui
A legfontosabb szabály: a titkos tagok nem mi vagyunk, hanem mindig mások, ők, azok, és legfőképpen valakik. Akik belül, fölül és kívül vannak, beavatottak, bennfentesek, kiválasztottak, megváltottak, tudáshalmozók – őrzők és kisajátítók, távol a tömegtől, a szürkétől, a mezeitől. Azaz tőlünk, kiknek nem titkunk, csak kíváncsiságunk van, és félelmünk meg szorongásunk, mert mások esetleg tudnak és titkolnak valamit: az élet értelmét, az UFÓ-kkal való szervkereskedelmet, hogy ki lőtte le Kennedyt, koccolta meg Dianát, metszette fel a hasakat Londonban, hogy meghalt-e Hitler, hogy ki volt besúgó és ki a maffiózó az épp aktuális kormányban, hogy mikor jön el percre pontosan a világvége, és mi a Coca-Cola titkos receptje.
És mint ahogy egy könyv legbiztosabb rejtekhelye a többi könyv között van, úgy a titkoké az információs társadalomban. Sehol nem könnyebb titkokat elrejteni, mint épp az információrobbanás porfelhőjében, ahol minden állításra ugyannyi cáfolat jut – ha egy karórád van, tudod, mennyi az idő, míg ha sok, sosem lehetsz biztos benne.
Az információnak csúfolt kusza és rendszertelen titokdömping szuverén felnőtteket kívánna egy önállóságról leszoktatott gyerekekkel teli korban. A „megfejtett” talányok bősége olyan szorongást gerjeszt, mely tisztább, egyszerűbb, mégis titkosabb titkok után sóvárog. A hatalmasra fúvódott infóhalmaz ismeretelméleti és társadalmi babonákat növeszt, olyan rendszerező ideákért sóvárog, melyek látszólag enyhítik a választás és a bővülő nemtudás szorongását, és kulcsot adnak a káoszhoz.
A titkos társaságok körüli cécó középpontjában nem a titkos társaságok tagjai, céljai, rítusai találhatóak, origójában a titkon kívüli, egyszeri ember áll, aki fél tőlük és/vagy vágyódik a csatlakozásra. Megízlelné a tudást, de az veszélyes és halálos rá és megszokott világára nézve. Ez a vágyott-félt küszöbállapot a titkos társaságok igazi terepe: mivel a naiv mit sem sejt, a beavatott pedig megérkezett, a dinamikát a bizonytalanság örvénye biztosítja, mint ahogy a titkos társaságok filmes meséi is e körül a tengely körül forognak. A labirintus közepébe zárt szörny nem az elrejteni vágyott titok, hanem maga a bizonytalan, szorongó ember. A Minotaurusz mi vagyunk.
A műfaj szinte kezdettől fogva kőbe vésett szabályokra épül, minden titkos társaságokról szóló vagy azokat érintő film tulajdonképpen krimi: ismeretelméleti, politikai vagy bűnügyi rejtvény, attól függően, hogy a titkos társaságok három fő csoportja, a misztikus titkos társaságok, politikai-gazdasági titkos társaságok és bűnözői szervezetek közül mely motívumok és motivációk kapják benne a leghangsúlyosabb szerepet.
Mágikus körök
A legbonyolultabbak és legkínzóbbak a végső kérdésekkel foglalkozó misztikus, spirituális titkos társaságokkal összefüggő problémák. Élet és halál, jó és rossz, a világ és az öntudat természetének magyarázatai mélyre érő gyökérrendszert alkotnak. Létük és létrejöttük épp olyan titokzatos, sőt titokzatosabb, mint tartalmuk. A hétköznapi, józan ész (és nem csupán Freud szerint), maga a csöndes, kitörni kész hisztéria, ahol ösztönök és gátlások az öntudatra ébredt emberben oly mértékben elkeveredtek és összegabalyodtak, hogy a tudatosság és a normalitás látszata csupán állandó háború, (ön)pusztító kegyetlenség, valamint az ezt ellensúlyozó kreatív és teremtő művészet feszültsége árán tartható fenn.
A misztikus titkos társaságok legtöbb esetben ennek az önpusztításnak és önépítésnek egymást feltételező képviselői, mint Thomas Mann Varázshegyében a jezsuita Naphta és a szabadkőműves Settembrini (akik valójában nem az impotens Hans Castorp sovány tanítványi lelkéért, hanem a bizonytalan túlélés zálogáért: a tüdőbeteg és elegánsan bizonytalan Madame Chauchat világának megtermékenyítéséért küzdenek, aki a marakodó ideák világában ösztönösen az életvágy erős és természetesen felszínes képviselőjét, Mynheer Peeperkornt választja). Céljuk legtöbbször: Olümposz és Hádész, Menny és Pokol házassága a halandó lélekben, a természethez való visszatérés, az ősegység, a feltételezett elmúlt vagy eljövendő aranykor felidézése, megteremtése, a létezés magasabb és teljesebb fokainak elérése. A töredékesnek érzett világban és létezésben mindez mint elveszett titok jelenik meg, s mi sem természetesebb, hogy a keresők társaságokat alakítva próbálják visszaállítani vagy megteremteni a lelki, társadalmi, vagy éppen személyes egzisztenciális egyensúlyt, a hiányzó tökéletes állapotot. Mindezt döntően két irányban haladva próbálják elérni: énvesztéssel, révüléssel, átváltozással megpróbálva visszautat találni a tudat-előtti, a természeti, ösztönös állapothoz (animizmus, sámánok vudu stb.), vagy éppen ellenkezőleg: az abszolút tudatosság elérésével, az én, a lélek minden anyagitól való megtisztítása révén, a tökéletes ideák tisztán szellemi világa felé törekedve (püthagoreusok, gnosztikusok, katharok, buddhisták).
A szeriális, főleg Hollywoodra jellemző, misztikus tárgyú titkos társaság-filmek mindezeket az izgalmas és egzotikus motívumokat szívesen alkalmazzák ugyan, pozitív és negatív szerepben egyaránt, vezérlő csillaguk azonban inkább az ismert kimentése az alsó és felső világok küzdelméből, végeredményként egy tapasztaltabb, egészségesebb és magabiztosabb közemberrel, aki égi és föld alatti utazása után közmegbecsülésnek örvendve megtérhet előkertes, garázsos otthonába. Az átlag szórakoztató hollywoodi film számára az elérendő tökéletes állapot az extrovertált, boldog középosztálybeli lét, amit a titkok sokkal inkább kívülről veszélyeztetnek, mintsem belülről inspirálnak.
A Gyűrűk ura hobbitjai szeme előtt mindig a Megye, a boldog középszer képe lebeg, amit démonok fenyegetnek, tündérek óvnak, de ahol a mágus Gandalfot a lakosság épp úgy óvatos gyanúval fogadja, mint ahogy retteg a fekete lovasoktól és orkoktól. Indiana Jones, az archeológiai diplomával és fonott karikással felszerelt modern pap, a szakralitás teremőre a szegény kis indiai falu termékenységkövét szerzi vissza a vérszomjas arisztokraták által vezetett kegyetlen Kali szektától, a frigyládát a hatalomvágyó ördögi nácik, a Szent Grált pedig a kapzsi kincsvadászok kezétől menti meg (hogy a tárgyak aztán hatalmukkal együtt el is tűnjenek a színről: a helyes és követendő önmegtartóztatás példáját adva így a pozitív és negatív túlhatalom csábítása ellen). A fel- és megmutatás után a porondról eltüntetett riasztó-csodálatos dolgok helyett a megmaradó érinthető misztikumok: szeszes italok, múzeumba helyezhető tárgyak, ellenség felpofozása, és finom nők testének visszafogott érintése. Az átlépést mindig visszalépés követi.
Ez a szerialitás titka: a változatlan személyiség állandó körbeforgást biztosít, fáradhatatlanul keringenek körülötte a leleplezhető és feltárható titkok, kihívások és veszélyek, s a hős anélkül győzi le őket, hogy bármelyiknek részévé vagy részesévé válna. Pikareszk filmfolyam. James Bond bármelyik aktuálisan ellenséges állam (orosz, kínai, arab, koreai stb.) titkosszolgálatát képes legyőzni, anélkül, hogy egy pillanatra is meginogna a királynőbe, a laza testi kapcsolatokba és a márkás szeszekbe vetett hite. Ezen hősök érintkezése a titkos társaságok által képviselt alternatív világokkal csupán érintőleges, amely érintéssel történetesen rendre el is pusztítják az övéktől eltérő lehetséges univerzumokat. A titkok elporladnak öklük alatt, hamiskás szemvillanásuk és világító fogsoruk eloszlatja a homályt.
A racionális modern nyugati szemlélet számára a sámánista „átszellemülés” alapvetően mint bestiális idegenség jelenik meg, nem véletlen hát, hogy hívei, képviselői zárt titkos csoportokat alkotnak és pusztító erőként jelennek meg, mint a 13. harcos medveemberei, vagy a Farkasok szövetségének szörnytisztelő trupja. De ide tartoznak a mágikus technikákat felváltó titkos tudományos és katonai kutatások génmanipuláció által létrehozott állat-ember szörnyei is (Dr. Moreau szigete, Cápaember).
Az elfogadható átmeneti kategóriát az urbanizált emberfeletti vagy állat-emberek, az identitásváltó „pizsamás” képregényhősök képviselik (Batman, Pókember, Hulk stb.), akiknek azonban „normális” (valójában suta vagy unalmas) életét, amellett, hogy kiszínezi, tönkre is teszi állati vagy emberfeletti titkos énjük.
A metamorfózisok mozimítoszainak legérdekesebb kalandjai azonban kétségkívül nem a kívülről támadó szörnyek legyőzését, hanem a belülről ábrázolt őrületet és megszállottságot teszik témájukká, mélyükön az ön- és énvesztés végső félelmével és vágyával. Átváltozás léggyé, farkassá, vámpírrá, zombivá vagy épp tisztánlátóvá és gyógyítóvá (Ragyogás, A sebezhetetlen).
Azon, aki átzuhant a határon a hétköznapi hősiesség már nem segít, a pokol szörnyei ellen csak a menny seregei vehetik fel a harcot (ördögűzők, specialisták, tudósok, felkentek) s a középpontban megint Középfölde, a régi rend, és az élet megmentése áll: legtöbbször újra csak egy fiatal nő képében, aki az élet végső értelme vagy épp legfőbb jutalma.
A kötelességtudó, beilleszkedett személyiség egyeduralmában hívő sültrealista hétköznap számára az átváltozás épp olyan érthetetlen, mint a visszaváltoztatás. Az Ördögűző sikerét nem egyszerűen csak a hörgés és sikoltozás, sokkal inkább az a sugallt felismerés hozta meg, hogy a lapos, egyfokozatú modernség csak mechanikus kínzással képes válaszolni az átváltozásra, a belső határátlépésre a titokszférába. Hogy mindössze racionális válaszokra futja (gépek, tabletták, orvosok), csak szerelni képes a testet és lelket, megváltani nem. A megszabadító épp úgy, mint a rontás, csak a titkos, irracionális tartományból érkezhet, itt a vatikáni titkos különmegbízott és az önfeláldozó, hitét újra megtaláló pap személyében (akik szintén átváltoztatók, elég, ha az áldozásra gondolunk). A mise és feketemise, mint csúcsív és pincemély egyazon épület részei. Az ördögben való hit feltételezi az Istenben való hitet, a titkok és misztériumok világa így összeér talpunk alatt és fejünk felett.
Szabadkőműves Kelemenek
A titkos társaságok legnagyobb és legismertebb csoportja az ideaközpontú, szerkesztett beavatási misztikát képviseli. És a mozi hálás is a gazdag motívum- és szimbólumkincsért, valamint a film műfajának kedves felszínes és látványos egzotikumért. A klasszikus, megszervezett titkos társaságok középpontja a Rend és a Terv. A kultúrtörténet során alakult titkos társaságok neveivel több tucat oldalt lehetne megtölteni, kezdve az egyiptomi papok szűk körén a görög misztériumokba beavatottakon keresztül az ó-, közép- és újkori szektákon, az alkimistákon és szabadkőművességen keresztül a szcientológiai egyházig és a Jedi rendig.
A titkos társaságok titka: minden másként van. Hogy a nyilvános és uralkodó verzió hamis és hazug, csupán megtévesztés, álca, illúzió. A kulcsok őrzői és az igazság tudói maguk a titkos társaság tagjai, akik ismerik a rendetlen világ mélyén szunnyadó értelmező elvet és rendszert (habár az éppen egyeduralkodó világmagyarázat ellen lázadnak, saját magyarázatuk legtöbbször éppen ilyen kizárólagos). Mivel a végső kérdések örök megoldatlansága, az el nem érhető bizonyosság a nemzőerő, ezért ahány titkos vagy (nyilvános) misztikus társaság, annyi világmagyarázat és univerzum létezik egyidőben, és ennek sokszorosa a történelmi időben kiterítve. Éppen ezért a titkos társaságok sem a végső igazságokba, csupán önmagukba képesek beavatni a tudásra szomjazót.
Kevés olyan film létezik, amelyik ennek tapasztalatát közvetítené. A kevesek közé tartozik Tarkovszkij Sztalkere és Solarisa. A Sztalkerben a minden lehetségest magába foglaló Zóna buborék-igazságokra bontja a reményeket és vágyakat. A magán-univerzum megvalósulásának lehetősége azonban megrémíti a Zónába érkező Költőt és Tudóst, reményük félelemmé, majd titkos tudássá változik, miszerint az esetleges megvalósulás, beteljesülő remény a mozgó szabályokra épülő élet megfagyasztását és végét jelentené. A Solarisban ennek felismerése vezet el az őrülethez és a nemtudás édenébe való visszatérés vágyához.
A titkos társaság-filmek nagy része ezzel szemben a leleplezett valóságról, a titkos mélyszerkezetekről mesél. Például azt, hogy az emberiség egy része valójában már vámpír (Vámpírok, Penge 1-2), hogy álruhás űrlények ill. mutáns emberek élnek közöttünk (Man in Black 1-2, X-Men), hogy a világ csak vetített és szerkesztett kép (Dark City, Mátrix 1-3, 13. emelet), hogy ősi, gonosz erő fenyegeti újra és újra pusztulással a földi életet (Múmia, Hellraiser, Omen trilógia, Ötödik elem, Hellboy stb.), hogy a szabadkőművesek álltak Hasfelmetsző Jack mögött (From Hell), hogy kísértetek márpedig léteznek (Poltergeist, 13 kísértet stb.), hogy a piramisokat UFÓ-k építették (Csillagkapu), és hogy alapvetően minden igaz, amit csak meg lehet találni a mitológiai szótárban (X-akták).
A világ kulcsra jár, és az győz, aki megtalálja a megfelelőt. A rend és rendezettség utáni vágy az oka, hogy a titkos társaságok többsége bonyolult hierarchiával, rangokkal, jelképrendszerrel rendelkezik. Gondosan kidolgozott párhuzamos világok, ahol a beavatási szertartások rituáléja, a kötött ceremóniák körbeérő rendszere maga teremti meg a keresett igazságot: a káoszt helyettesítő rendet, a kétségeket eloszlató résmentes eszmerendszert. A Nagy Terv éppen ennek a felépített rendnek a pozitív lenyomata, a cél, amiért a tagság titokban dolgozik (emberiség helyes útra terelése, világbéke, hatalomszerzés, második eljövetelre való előkészülés, vagy éppen a gonosz uralma), azaz a titkos tudás általános igazságként való érvényesítése a világban.
A hierarchikus fokozatok, jelképek, szimbólumok, mind-mind harc az entrópia ellen (árulkodó, hogy a rend elnevezés maga is társaságot jelent).
A titkok feltörése azonban nemegyszer még nagyobb zavarodottságot képes okozni, mint a reményteli keresés. A Clavis Universalis, az „egyetemes kulcs” keresése hatalmas energiákat képes mozgósítani, míg a megfejtettség rövid eufória után csömört és filozófiai klausztrofóbiát okozhat. Egy időre úgy tűnt, Newton képletei megadták a világ fizikai kulcsát, és a felvilágosodás évtizedei szorgalmasan folytatták a titoktalanítás programját. Mégis, éppen az előretörő racionalitás volt az, amelyik megágyazott a romantika túlhabzó misztikus nosztalgiájának és titokvágyának, folytatva logika és hit váltógazdaságát az antik-középkor, reneszánsz-barokk, klasszicizmus-romantika, modern-posztmodern sorozatban. Ahogy az iparosodás miatt pusztuló természetes környezet látványa életre hívta a romantikában a nosztalgikus természetkultuszt, épp úgy élesztette fel a világból kikopó spiritualitás iránti igényt az egyre nagyobb teret nyerő racionalitás.
Tény, hogy a mozi a transzcendentális titok-keresés azon fázisában lépett színre, amikor a titkos tanok és társaságok divatja, elsősorban a XIX. századi polgári szalonok világából mint unaloműző szalontéma terjedt el az asztaltáncoltatással, szellemidézéssel, tarotkártya-vetéssel együtt. Mikor a misztikum valódi tétek és életstratégiák helyett a spleenes, dekadens életuntak pikáns szellemi ajzószereként szolgált. Abban a környezetben, ahol összetalálkozott a romantika ősiség-, történelem- és mágiakultusza az élő hagyományok organikus szövetének szétmállásával. A titkos társaságok modern reneszánsza pótcselekvések és nosztalgiafutamok terepe lett, ahol mint színes, de üres csigaházakat fordítják fel egymás után a lelki táp után sóvárgók a mítoszokat és kultuszokat (igaz, ebből a környezetből sugároztak ki a preraffaelita festészetet és a szecessziót létrehozó energiák is). A hatvanas évek fogyasztói társadalmának homályos misztikavágya és később a New Age „mindegy, csak titkos és ősi legyen” hagyományéhsége ugyanezt a kettőséget folytatta.
A film nagyrészt ezt a szórakoztató és felszínes szalonstratégiát követi, itt-ott emlékeztet minket a határon túli régiókra, s ahogy emlékeztet rá, feledteti is velünk a valódi, személyes és közvetlen élménytől való távolságunkat.
Világi testvérek
Míg a transzcendencia és spiritualitás az élet és halál kérdéseinek faggatásából, a lélek próbatételének kérdéséből átváltozott szórakoztató cirkuszi látványossággá, a maszk- és trükkmesterek kedvenc terepévé, addig a profanizálódó, modern, racionális nyugati világ egy szinttel lejjebb ereszkedve saját forró és izgató témáját az anyagi és világi hatalom természetében és működésében találta meg. Az immár kizárólag emberre tervezett és méretezett világban a misztika csupán borzongató játék és mozi-mumus, ennek energiáit az anyagi és világi hatalom véresen és misztikusan komoly apparátusa szívta fel.
A modern ember az adóhatóságtól fél, nem az istenek haragjától és szeszélyétől, vagy az elkárhozástól. Az egyház(ak)ról levált állam és gazdaság egyben meg is örökölte a titokfelelős szerepét, emellett kialakította a saját különös profán misztikumát, átvéve szentség és misztikum egy sor legitimáló jegyét. Közismert Hitler vonzódása az okkultizmushoz (állítólag többek között asztrológusának „eredményeire” hallgatva várta Pas de Calais-nál a szövetséges partraszállást), és beszédes Lenin (eredetileg a szentek „romolhatatlanságához” kapcsolódó hitet követő) bebalzsamozása és megistenülése is. Mint ahogy a filmekben a fikciós amerikai elnök is, aki a jelenlegi világ uralkodó pantokrátora, páratlan testi-lelki erővel bír, megvív a terroristákkal (Az elnök különgépe), vadászrepülőn személyesen száll szembe a túlerőben lévő marslakókkal (A függetlenség napja), bölcs Salamon és Sárkányölő Szent György egy személyben.
És bár a nyugati jogrendszer aggodalmasan szétválasztja és meghatározza a hatalmi ágakat és azok jogait és kötelességeit, a hétköznapi ember tudatában (és gyakran a valóságban is) ezek nemegyszer egyetlen masszába olvadnak. A jogi konstrukció, a hirdetett elvek és megvalósuló gyakorlat, a személyes tapasztalat, illetve a paranoia teremtette valóságképek ellentmondásainak határán, a gyanú és a bizonyosság között létrejövő homályzóna a politikai-gazdasági titkos társaságok terepe.
Idealisták, fantaszták, összeesküvők, szabadságharcosok és terroristák titkos társaságai a legkülönbözőbb célokkal és eszközökkel léptek fel a történelem során, hogy megvalósítsák politikai céljaikat sok esetben misztikus és vallási köntösbe öltöztetve őket. Míg legtöbbször a fennálló hatalom ellen szervezkedtek, szervezkednek sikerrel vagy sikertelenül, a regnáló hatalom éppen úgy létrehozza a maga titokközpontjait, titkos rendőrségét, kommandós alakulatait, hogy megvédje saját rendjét. A terrorista- kém- és kommandósfilmek tucatjai e macska-egér játékot teszik centrumukba, általában tiszta vagy végül kitisztuló erővonalakkal legtöbbször sok robbanással, vérrel és lövöldözéssel – nyílt titkokkal és átlátható erővonalakkal szembesítenek.
De az igazi titok itt is a véget nem érő titok, a befejezhetetlen nyomozás. Még csak nem is mások titkainak megismerése, hanem sajátjaink elvesztése. A középkori embereknek nem volt mai értelemben vett magánélete, az akkoriak életüket állandó társaságban voltak kénytelenek eltölteni éjjel-nappal egyaránt. A modern ember privátszférája hasonlóképpen nem létező, de immár nem a lakhatási állapotok miatt, hanem mert sohasem tudhatja, nem fürkészik-e kíváncsi szemek, fülek, szenzorok, érzékelők, hogy hol van, mit és kivel csinál. Mindezt természetesen a „saját érdekében”. Talán nem is az 1984 és a Brazil totálisan megfigyelt társadalma, hanem a nyílt és teljes ellenőrzés a legnyugtalanítóbb világ, hiszen a legrosszabbal számolni lehet, a pokol és körberajzolt rabság legalább valamiféle bizonyosság.
Jóval bizarrabb a privát szabadság illúziója, és a belőle kizuhanás. Amikor nincs mi ellen tiltakozni, nincs minek ellenszegülni. Amikor kiderül, hogy szabadságunk képzelt szabadság, afféle szlogen csupán, ami bármikor visszavonható és felülírható. A nagy állami titokközpontok (KGB, CIA, FBI, ÁVO) lényege, hogy míg ők maguk átlátszatlanok maradnak, addig egyféle „metabiztonság” nevében csontig átvilágítják és kifordítják, vagy kifordíthatják mások életét, a kiszolgáltatottságot téve a biztonság feltételévé. Az egyik legérdekesebb amerikai filmtípus kérdése: ki véd meg a biztonságiaktól?
A maga erejében, nyíltságában, demokráciájában bízó Egyesült Államok közérzetét a McCarthy-féle boszorkányüldözés, de legfőképpen a Kennedy-gyilkosság és a Watergate-botrány egy új vírussal fertőzte meg: az önmagától való félelemmel, attól való szorongással, hogy az állam illetve annak egyes körei pusztán a saját maguk hatalmát szolgálják, és titkos szervezetei épp olyan hatékonyan bevethetők az ellenség, mint saját állampolgárai ellen. Egy egész sorozat film Hollywoodon belül és kívül: Az elnök emberei, A közellenség, A Keselyű három napja, A kód neve: Merkúr, az Összeesküvés-elmélet, A Bourne- rejtély, A farok csóválja, a Földi űrutazás, A Dominó-elv, A Pelikán-ügyirat, a Kocka 1-2, a Páncélba zárt szellem mind-mind arra az állampolgári gyanúra és parára épít, hogy a kormány, katonaság és különféle szolgálatok polgáraiknak csupán nevében, de nem érdekében élnek lehetőségeikkel.
A legérdekesebbek azok az összeesküvés-filmek, ahol a szálnak nincsen vége, nem lepleződik le a központi agy, az értelmezhető szándék és cél, ahol a titkok afféle möbius-szalagként, eltűntetve előlünk egy dimenziót, önmagukba térnek vissza. Ezek már nem Capra példabeszédei az alapvetően helyes államról, ahol a személyes helytállás és bátorság biztosítja a svindlerekkel szemben az igazság győzelmét (Mr. Smith Washingtonba megy). Az állam itt Thomas Hobbes Leviathanja, szörny, a legfőbb szervezőelv, amely egyedüli mértékadója jónak és rossznak. Korlátozza az egyéni önzést, de őt nem korlátozza semmi, hatalma korlátlan és visszavonhatatlan, Ő az omega és alfa, a legfőbb titok.
Azt persze talán Hobbes sem sejtette, midőn a XVII. században megírta könyvét, hogy uralkodók, országok és birodalmak óriásai mellett még nagyobb Leviátánok fognak úszkálni a világtengerekben: globális vállalatok, holdingok és korporációk monstrumai, melyek immár nem nemzeti és kormányérdekeket, csupán és kizárólag az üzleti hasznot tekintik irányadónak. Nem közösségeket szolgálnak, céljuk és hivatásuk mindössze az egyéni profit és magánhaszon. Az állam, mint rendfenntartó, titkokat őrző és gyártó hatalmi gépezet lassan háttérbe szorul a pénzcsináló trösztök mögött, melyek a „szinergia” nevében egyre hatalmasabb és integráltabb, országok fölötti gazdasági tömböket hoznak létre. Ezek a vállalat-clusterek szinte minden közösségi mellékfeladat és felelősség „terhétől” mentesen, helyhez, közösséghez, nemzethez nem kötve a pénz szolgálatában talán a legtisztább esszenciáját képviselik az anyagi világban elérhető hatalomnak. A legújabb amerikai filmekben, és különösen a közeljövőre reflektáló mozikban, immár nem is az állam, hanem egy vállalat vagy tröszt képviseli, mintegy államként az állam fölött, a legmagasabb szintet, a titkos üzelmek forrását (Alien 1-4, Terminator, Robotzsaru, Johnny Mnemonic, Az ördög ügyvédje, Emlékmás). Mítoszok és állam-álmok után az ember végső, csupasz titka: a kapzsiság.
És miért is ne hinnénk el, hogy jövőnk a jövőben nem kormányülések, hanem igazgatótanácsi megbeszélések és menedzser brain-stormingok üllőin kovácsolódik. Az új bio-szakralitás és létmeghatározó titokcsomag: az emberi géntérkép feltárása már akadémiai kutatóintézetek és üzleti hátterű kutatóvállalatok szoros döntetlenjével végződött. A legdinamikusabban fejlődő informatikai ágazatok valamint a felvásárolt tartalmak felett regnáló mamutkiadók olyan anyagi és információkezelési magánvagyonokat, monopóliumokat és hatalmi súlyt hoztak létre (Microsoft, Intel), hogy gazdasági erejükkel, valamint a szabványok és kulturális tartalmak feletti uralmon keresztül magát a kreativitás módját, irányát, megjelenítési lehetőségeit és az adatok fölötti ellenőrzést is egyre inkább maguk alá gyűrik.
A Mátrix első epizódjának sikerében az újszerű technikai trükkök mellett a jólöltözött hatalmat képviselő arctalan öltönyösökkel szembeni revansvágy plebejus dühe kapta talán a legnagyobb szerepet. A szőnyeg szélére állított alkalmazott bosszúja az őt megalázó és megnyomorító, mindent ellenőrző Cég felett. A Mátrix emberek fölött uralkodó gépeinek céljai nem társadalmiak, csupán gazdaságiak: energiát, hasznot sajtolni az eleven életből. A teljes színes-szagos látványcirkusz és neurológiai agykabaré ezt az egy célt szolgálja, az alkotás, kreativitás, álmok és érzések végső summája és értelme: a mechanikus gépezet fenntartását, ahol csupán alkalmazottak és fűtőanyag lehetünk. (Az, hogy az ellenállásnak ezt az illúzióját is egy kultúrüzemi vállalatóriás szállítja nekünk, csupán egy újabb különös és jellemző fintor. A lázadás jó üzlet.)
Az új típusú szupertitok, az információs hatalom, mely együtt lépett színre az életet kódként felfogó génkutatással. Ebben az újkori gnoszticizmusban nem a test, hanem az információként, kommunikációként felfogott szellem, a világot átjáró digitális szentlélek sorsa a tét (Tron, Komputerkémek, Számító emberek, Mátrix, Johnny Mnemonic, Hackers 1-2, Pí, Páncélba zárt szellem). A titkos társaságok célja pedig ezen régi-új kontinens kolonializálása, a kapcsolati háló, az emberi viszonyrendszerek fölötti közvetlen uralom. Nem véletlenül olyan ádáz az új Ígéret Földje, a kommunikációs vadnyugat, az Internet-préri birtoklásáért dúló harc: keresők, hálózati protokollok, szöveg-, hang- és képszabványok között. És a szabadság rezervátumai itt is egyre szűkülnek: az adatvédelmi aggódás, (hasonlóan a romantika nosztalgikus természetkultuszához) pontosan jelzi: lelkünk rég kartoték-adat, vásárlási, egészségügyi, szexuális, vallási, kulturális szokásaink marketing-térképeivel együtt. Az amerikaiak titkosszolgálati, nemzetbiztonsági és ipari kémkedést egyaránt kiszolgáló világméretű digitális lehallgatórendszerének neve igen találó: Carnivore, azaz „húsevő”. A jelenlegi legújabb fázist pedig már a passzív lehallgatási technikákat felváltó, információkat önállóan gyűjtő és értékelő intelligens ágensek jelentik. Hozzájuk képest Smith ügynök emberi, nagyon is emberi.
*
„Adjatok egy biztos pontot, és én kimozdítom helyéből a világot” – mondta egykor Arkhimédész. „Adok egy pontot, és belesűrítem a világot” – lehetne a titkos társaságok válasza.
Danténál a Pokol éppen olyan pontosan szabályozott és rendezett világ, mint a Paradicsom. A mi sorsunk, kik szentnek, ördögnek legtöbbször egyaránt gyengének és gyávának bizonyulunk: a Purgatórium – égni a világ és tapasztalatok, az okulás és vezeklés tisztítótüzében. Bár meglehet, nem is a középkori misztikus és firenzei lakos Purgatóriumának reménykedve fény felé emelkedő tagjai vagyunk immár, kik fokozatosan égetik ki magukból a bűn és tudatlanság salakját, hanem ezen kerek világon túliak, akik a spirituális reményből kiesve együtt állunk a hamuszínű ég alatt a Pokol tornácán a megváltás idején kívül születettekkel. Ők nem szenvednek a Pokolban, de bűn nélkül is kizárattak a Paradicsomból és hiába várnak a megváltásra. Meglehet, mégis ez a kívülesettség, sehova sem tartozás a legnagyobb kihívás.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1217 átlag: 5.45 |
 |
|
