Magyar filmFiatal filmCsak a húszéveseké…Hirsch Tibor
Élni kell, Dunát átúszni nem muszáj – ez volna a mai tanulság, mai filmek mai fiataljainak számára.
Ifjúságképről lesz most itt szó, magyar filmek, általában fiatal filmesek ifjúságképéről, ami már, mint szóösszetétel is kínosan rendszerváltás előtti, a társadalmi ankétok vitaindítóinak címébe kívánkozik. Öreges a fogalmazás, és ráadásul, akár tetszik, akár nem, bizonyos történelmi kontextusban a szerző rá fog találni egy régről ismerős gondolati keréknyomra, amit pedig – bármennyire is pusztán korabeli kabaré-fordulat – mégiscsak a „Bezzeg az én időmben!” szólással a legalkalmasabb fölcímkézni.
Szóval ez van. Vállaljuk a kihívást, a provokációt. Akkor kezdjük, szépen, tagoltan. Bez-zeg-az-én-i-dőm-ben. És akkor még hozzá lehet mondani, hogy bezzeg az én időm előtt! Mert hogy ha itt korcsosulásról van szó, valami fölállított norma szerinti csúszásról és értékvesztésről, akkor az én időm, amit – nagyvonalúan a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának tekintek – éppenséggel már nem gondolható aranykornak. Nem kezdődött akkor semmi ifjúságkép-ügyben – ennyire azért nem szépíti meg a távolság azt, ami ebben személyes.
Alteregók alkonya
Ma azért bezzeg-az-én-időmhöz (és én időm előtthöz) képest minőségileg valami más van. Más kép a másképpen fiatalokról. Kezdve, amivel kezdtük, hogy a fiatal rendezők értékvilágát és a fiatal filmhősökét, ma nagyobb dilettantizmus volna összekutyulni, mint mondjuk, az én hetvenes éveimben, hát még kicsit idősebb matuzsálemtársaim kedvenc hatvanas éveiben. Ugyan ki gondolná például, hogy Herendi Gábor számára a Tiszta Amerika hőseinek közege, nem csupán egy számára kellemesen otthonos életközeg, de ezenkívül utak és elágazások jelzéseit is tartalmazza saját maga számára. Hogy a rendező a forgatás végén szigorúan bólintott volna, hogy igen, akkor ezt már föltérképeztük – ezt a mi világunkat – megvolt a magunk Sodrásbanja, Így jöttemje – léphetünk a térképészet magasabb osztályába… Ki volna fiatal szerzői filmesünk, aki termelné a maga opuszait ifjúsági közegben, úgy, hogy alteregó-figurába gyúrja magát újra és újra, de álmodozásainak korán túljutva, most akkor Apa-stádiumban forgatja kortársairól a soron következő történetet? Egyáltalán a fiatal mai rendező – a szerzői-fajta is – gyanúsan jól megvan alteregó nélkül, és nagyon jól megvan személyes névjegy-letétel nélkül. Ha mégis kilencvenperces névjegyet tesz le, akkor becsap. Nem azért, mert mondjuk a Moszkva tér rendezője ilyen-olyan részleteiben mégsem saját érettségi-évét prezentálta a történetben. Sokkal inkább azért, mert azt a virtuális Török Ferencet ajándékozza meg alteregó-hőssel, aki ma éppen nem csinálna filmet, hanem csendes egykedvűségében káposztás hamburgerre vadászik. Ez ugyebár sikeres filmrendezőről nem igazi önkép. Egészen pontosan, akármennyit változott is a világ, induló, fiatal, sikeres filmrendező számára igenis továbbra is azokból a távoli évtizedekből való – alteregók számára fenntartott – képi metaforái volnának érvényben. „Átúszom a Dunát!” – Szabónál. És a fiatal művészember úszik. Vagy megveretése után dacosan belenéz a kamerába, miközben a fiatal szimpatizáns odakiált neki a vonattetőről: „Ne hagyd magad!”. Mármint Jancsónál. Persze fontos különbség, hogy akkor ezeket a kis alteregó-metaforákat legalább arra szánták, hogy a kortárs többiek mind vegyék magukra a képet és példázatot, Szabó István emlegetett filmjeiben ezek konkrétan ott is vannak – a példázatot magukra vevők – ott tempóznak a vízben a hős mögött, egy filmmel korábban láthatatlan csapatként ott hallgatják a Szolgálat „tessék felébredni!” üzenetét. Hiteles megoldások, egy ilyenforma szerzőiséget hitelesítő korból. A rendező üzeni: légy – velem együtt – bátor értékrend vállaló az ellendrukkerek között (Így jöttem), légy – velem együtt – a világot tudatosító értelmiségi, aki tehát felébred és lát (Álmodozások kora), és legfőképpen légy, te is, aki apját szeretve-legyőzve tempózik végre egyedül: légy egészen egyszerűen önmegvalósító. Ezek az üzenetek érvényesek továbbra is a XXI. század első évtizedének ifjú filmrendezőjére, és ezek az üzenetek volnának ordítóan hamisak, ha az ifjú rendező ma is megszaporítaná maga mögött a vízben tempózókat. Ma milyen alapon példálózzon Török Ferenc, vagy Antall Nimród ország-világ vele egykorú lúzerjeinek? Akkor már tényleg a hamis névjegy gesztusa a rokonszenves. Ha már valaki alteregó-figurával mégiscsak maga-magát akarja becsempészni a kortársi kompániába, akkor legalább füllentse azt, hogy ő is csak egy a kábán nosztalgiahamburger-rágcsáló között, ő is csak egy a megcsalva-megveretve Karcagra és más vesztes-gyanús helyekre visszaoldalgók seregéből – hogy Török második filmjét, a Szezont is említsük – vagy hogy volna ő egy Fliegauf-féle Dealer, aki második filmje után már nem akarna harmadikat csinálni – mert ennyi volt.
A dühödten forgatókönyvet csiszoló, vagy ruganyosan pénzre-producerre vadászó ma élő ifjú valójában filmcsináló pontosan tudja: a mai Dunát annyian ússzák át, ahányan az egyetem divatszakjaira százszoros túljelentkezés mellett bekerülnek, ahányan az álom-karrier állás-interjúinak halálosan kegyetlen akadálypályáján végigmennek, ahányuknak egyáltalán esélye volt vállalkozni, versenyezni, politizálni, művészkedni, vagyis – most és itt és fiatalon – dacosan szembenézni, vagy a „tessék felébredni!” felszólítást meghallani. Ehhez jönnek még, akik fiatalon filmet rendeznek fiatalokról. Mind az öten.
Így jött ez az egész
Ennyiben változtak a szabályok, ami fiatal filmes és hőse kapcsolatát illeti. Ha viszont az alteregó-paradoxontól eltekintünk, és nincs más vizsgálandó tárgy, csupán történet és figurák – akkor élhetjük bele magunkat csak igazán a zsörtölődő vénember szerepébe.
Először is: bezzeg-az-én-időmben nem ennyire, és nem így hajbókoltak az ifjúság előtt! Az én időm előtti időben, az emlegetett hatvanas években ugyan elvben fontos, kijelölt téma lehetett az ifjúság a filmeseknek irányt mutató brosúrákban, és lehetett ténylegesen fontos a szerzői filmesek „így jöttem” névjegyeiben. De ebből nem következett, hogy a meghatározó fontosságú termelési konfliktusok hősei csak ők lehettek, hogy Bacsó Péter nem állíthat ifjú radikális hőse mellé fontos középkorú csitítót, rezonőrt és taktikust mondjuk a Kitörés című filmjében, mert hogy lett volna olyan ki nem mondott dramaturgiai szabály, hogy a fiatalok történetébe csak vicces epizodistaként valók az öregek. Akkor – az én időm előtt – gyenge, közepes és kitűnő populáris darabok készülnek a Mici néni két életétől a Hattyúdalig, Kiss Manyival és Págerrel, öreg sztárokkal. Akkor – az én időm előtt – a középkorú rendezőnek is joga volt vadászni alteregó-önmagára, és aztán sikerrel a közönség elé tárhat Herskó egy N.N.-t, Huszárik egy Szindbádot. (Volna ma még piaca egy középkorú énképnek? Ugyan már!) Amúgy is a nagy új hollywoodi nemzedékcserék előtt voltunk, még Amerikában sem kerítette kizárólagos hatalmába a vetítőhelyeket a tizenéves nép, Magyarországon pedig még húsz évig azt sem tudjuk, mi fán terem a multiplex.
A tágabban vett ifjúság körén belül is van egy szűkebb korcsoport – éppen a mai legfontosabb tematikus kör – a húsz esztendő alatti öregkamaszok világa. Ma magyar filmből, és magyar nézőtérről egyaránt nem hiányozhatnak. Bezzeg az én időm előtt! Maradva a hatvanas éveknél: az évtized elejéről ott van Bacsó Pétertől a Nyáron egyszerű, Herskó Szevasz Verája, az évtized végéről Sándor Páltól a Bohóc a falon. Van Extázis 7-10-ig, van Ezek a fiatalok. Egy kézen megszámolható különlegességek egyetlen évtized kétszáz mozidarabja közül. Az Apám beájulna, ha akkor készült volna, forgalmazási gondot okozott volna. Ifjúsági darab? Esetleg felnőtt mester reflexiója az ifjúságról, hogy más felnőttek megértsék őket – Kovács, Bacsó, Sándor Pál nyomdokain? Vagy korhatáros vígjáték föltűnően ifjú színésznőkkel, elvégre minek legyen korhatára, ha nem a kamerával kukkolt ifjúságnak?
Özönvíz előtti kérdések. El sem hisszük, hogy létezhetett egyszer, nem is olyan régen, egy a maihoz hasonló mozi-univerzum, mindenféle műfaji planétákkal, stílus-üstökösökkel, és az egész mégsem az ifjúság körül forgott, és végképpen nem a tizenévesek körül. Bezzeg-az-én-időmben még a saját magának olyannyira fontos fiatal huszonéves rendező is általában sajnálta a reflexiót saját előéletétől, vagyis a tizenévesektől. A hetvenes évek-nyolcvanas évek fiatalja már a málló falú bérházak albérleteiben másnaposan ébredő huszonéves volt, a füst és alkohol és lelkizések ifjú embere, aki fontoskodva el akarja elhitetni a közönséggel, hogy ez az a kitüntetett öregedési pillanat, ahonnan, mint életkori magaslesről, az Ember és Titkai a legtisztábban láthatóak. Viszont kevés rendező szánt teljes filmet az útra, ami a huszonévesek magasleséhez elvezetett. Gothár Megáll az idője: kiskatona részegen dülöngél a hatvanas évek végi újév hajnalán – róla például érezzük, hogy várja a nemzedéki magasles a következő évtized albérlet-lakó értelmiségijeként. Egy kamasz fiú tanácstalanul aranytömböket markol az ötvenhatos kórházfolyosón: ki ne tudná, Bereményi Eldorádójának hőséből igazi puhadiktatúrás köldöknéző lesz, Cseh Tamás dalaiba való.
Ifjan az alagútban
Mi köti össze a Dunát átúszó fiatalt a későbbi másnapossal, füstben révedezővel? Annyira egyszerű, hogy ki sem kellene mondani: a hatvanas évekbeli ifjú erőt és hitet szerzett a film végére, a hetvenes évekbeli, esetleg emlékszik rá, hogy egyszer, egyeseknek volt – lehetett – ilyen. A nyolcvanas évekbeli – egy Bódy-féle (még mindig fiatal) hős, vagy Jeles A kis Valentinója pedig – még annyit üzennek: nincs ilyen. Nincs ilyen, de vizsgálat után legalább szóra érdemes méltatni a dolgot – ez azért még mindig valami.
Lehet ennél kevesebb? Lehet. „Élni kell, Dunát-úszni nem muszáj”. Ez volna a mai tanulság, mai filmek mai fiataljainak számára. Illetve, ha mégis van Duna, mint mondtuk, az a filmen kívül van, az a fiatal rendező magánügye, a kiválasztottak régről ismerős Duna-projektje. A fiatal hősöknek viszont élni is elég. Ez azt jelenti, hogy maguk körül berendezik az életet: gyorsfénykép erről a berendezkedésről – ennyi a történet. Természetesen nagy, súlyos különbség, hogy az adott fiatalos film lakótelepen játszódó beavatás-mese, mint Salamon András Getnója, vidék-főváros-portyázás próbatételekkel, mint az emlegetett Szezon, vagy elegánsnak szánt, amúgy gyengécske euro-pikareszk, mint éppenséggel az Apám beájulna. Élni kell: ezt azt jelenti, a fiatalok minden stációnál próbálnak ezt azt, tanulnak is belőlük annyit, amennyit egy kalandból, botrányból, verésből, bukásból, megaláztatásból és szerény szerelmi győzelmekből tanulni lehet, mindegy is, hogy Karcagon vagy Rómában, ez legfeljebb műfaj és realitás-lépték szempontjából fontos. A filmek végén nem mondják, nem sugallják, hogy akkor most felébredtek, hogy akkor most átússzák, hogy akkor most elkezdik.
Tudjuk persze, már évtizedek óta hamisság volna sugallni ilyesmit. De ők – a mostaniak – azt sem sugallják, hogy volt ez másképpen, vagy hogy lehetne másképpen, vagy hogy szomorú, hogy nem lehet másképpen.
Helyette megértik, hogy barátnőjük szeretne a nyugat-európai pályaudvaron maradni a barátjukkal, vagy hogy otthon, Karcagon sem rosszabb. Azután nyilván futják a következő kört, megint európait, vagy kőkemény kelet-magyarországit, attól függően, hogy van-e pasaréti apuka életük statisztái között. Erről a következő körről éppenséggel megint lehetne filmet csinálni, megint derűset, vagy megint kemény kultuszfilm-jelöltet, mindenesetre megint fiatalosat.
Bezzeg az én időmben – a Duna-átúszás, vagy a Duna-átúszás reménytelensége miatti kesergés – idejében (hihetetlen, hogy mindkettő olyan messze van, hogy már szinte ugyanaz), a fiatalos filmeknek vagy volt konfliktusa, vagy ha nem volt, hiányzott. A Godard adta filmcímet – egy prostituált éli az életét és ebből filmet lehet csinálni – senki nem vette komolyan. Hogy ma viszont az élet fiatalos élésének mozgóképes bemutatásából akár nézhető film is születhet (ahogy persze csapnivaló is), ez korunk populáris divatjain belül az egyik – nem az egyetlen – megfejthetetlen csoda.
Van persze, ahol az alkotó nem elégedett életszerű, szórakoztató, körbe-körbe létező fiataljaival. Vagy egyszerűen csak óhajtaná, hogy a fiatalos és folytatható filmnek is vége legyen. Ha viccelődni akar, akkor parodizálja kissé a réges-régi keresést, találást, Duna-átúszást, és mint Szomjas György a Vagabondban, hangszert ad csíkos rabruhás hőse kezébe, és dacos hatvanas évekből való mondatot a szájába, hogy „azért is zenész leszek!”, és akkor ő már nem köröz tovább. Mások ilyen kedves retro-megoldásoktól – mint korszerűtlen hazugságtól – tartózkodnak. Viszont annyiban talán mégis régi vágású filmesek fiatalként is, hogy megszakítanák a csak „életét élő” fiatal hős számlálatlan köreit. A kábítószer-kereskedő öngyilkossága Fliegaufnál akkor is idézi bezzeg-az én-időmet, ha a Dunának e filmben csupán a partján teszünk bizarr látogatást. Hiszen van először a hős körben-járása, de már túl egy előző, elképzelendő régi típusú (felébredős) ifjúsági filmen, a leszokás és újélet-kezdés meséjén. Azután jönnek a dealer-körök, melyeknek viszont nem akar vége lenni, és az égető hiány, ki tudja miféle, de az örökre elveszettnek érzett (az én időmben még megérzett!) önmegvalósítás-remény hiányához hasonló. És jön az öngyilkosság akár egy műalkotás: benne a Terv – egyenesen a fiatal Szabótól, benne a Szabadság – egyenesen a fiatal Jancsótól. Persze az egész a feje tetejére állítva. Az „életét csak élő” fiatal dealer egyszer csak nem élhet már tovább, és Tandorival szólva – „miért ne pont most, amikor pont olyan minden, mint bármikor?”
Mert hogy ennyi ma a fiatalos élet-körök megszakításának titka. Mennyire szószerinti volt a hatvanas évek végéről Bacsó Kitörésének címe! Kitörünk egy társadalmi osztályból, életkori gettóból, rossz gazdasági mechanizmusból. Antal Nimród első filmjének éppenséggel adhatta volna ugyanezt a címet, ha még divatban volnának az efféle egyszavas cím-metaforák. Odalent, a föld alatt a metró szó szerint köröket ír le, és körbe-körbe élik életüket mind az ellenőrök. Oldalt-előre-hátra nincs kijárat, és nincs történet-záró megszakítása se az életnek, nincs terv és szabadság. Igazi, mai-fiatalos helyzet. A napfényes mediterráneumban is ugyanaz sülne ki belőle, csak sötétben, lepukkant alakokkal, vérrel, keménykedéssel, valamivel kevésbé kedélyesen. Mégse higgyük, hogy az előbbi úrilány-vígjátéknak ez a mi Kontrollunk ne volna szerkezetileg pontos megfelelője. Alagutakban keringünk, akár kék ég alatt is, és ez roppantul fiatalos. Antal Nimródnak pedig külön is fontos, hogy ha hősét a film végén a felszínre juttatja, nehogy valakinek az a régi Bacsó-fajta kitörés eszébe jusson. Ezért kell a hősnek a metrón az aktatáskás emberrel találkoznia. A régi jó kollégával. Beszélgetnek, és végleg elköszönnek. Merthogy munka és alkotás ma már nem emel ki fiatalt a metróalagútból. Duna-úszás, ébredés, önmegvalósítás – már mind megvolt. Bezzeg az én időmben! Az én időmben a derék ellenőr zsebében, ahogy lépdel kifelé a fényre, még levél lapult volna állásajánlattal.
Bezzeg az én időmben a „fent és lent” – még értelmes és értelmetlen életet jelentett. Bezzeg az én időmben az előbbit volt szokás akarni, vagy hiányát megsiratni.
Bezzeg az én időmben erre legalább nem mondta, senki, hogy bezzeg az én időmben! Annak akarása, hogy a dolgoknak értelme legyen, vagy annak keresése, hogy miért nincs – így utólag visszanézve – egészen szépen összekötötte a folyton veszekedő nemzedékeket.
A mai filmek mai fiatalja elbóklászik – kedélyesen vagy fogcsikorgatva, ki-ki a maga történeteiben – lényegkeresés nélkül. Ha mégsem, akkor nyugtalan rendezőik Mennybe küldik az Ellenőrt, vagy Semmibe a Kábítószerárust. Oda sem keresni indulnak, éppen csak semmi sem tarthat örökké, a film sem, és ennyivel tartoznak a fiatalos mesék évezredes dramaturgiai konvencióinak. Üres, de hagyomány szentelte szerkezet.
„Élni nem kell, hajózni muszáj” – ezt megint Bacsó ifjú hősének derék mentora idézte 1969-ben, munkára és önmegvalósításra célozva.
„Élni kell, Dunát-úszni nem muszáj” mondtuk, mert hogy ilyen volna a mai filmes-fiatalos attitűd.
„Élni sem kell, Dunát átúszni se: a történet marad.” Akkor ez volna az utolsó stádium.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 831 átlag: 5.53 |
 |
|
