KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/január
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Az olasz film ünnepe Premio Grolle D’Oro
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Világszertár
ANGELOPULOSZ
• Fáber András: Odüsszeusz újra tengerre száll Beszélgetés Theo Angelopulosszal
MAGYAR FILM
• Sipos Júlia: Virágnyelvtan Beszélgetés Simó Sándorral és Szabó Istvánnal
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Forgách András: Halott tőzsdeügynök a múzeumban Az új ártatlanság az amerikai filmben
MARLENE DIETRICH
• Molnár Gál Péter: Moll Flanders szépunokája
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Vihar előtt Pordenone
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Madridi szőke Tűsarok
• Koltai Ágnes: Törtszív úrfi Hollywoodi lidércnyomás (Barton Fink)
• Turcsányi Sándor: Álomszonáta Otthonom, Idaho
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A fűnyíró ember
• Schubert Gusztáv: Krapatchouk
• Sneé Péter: Semmit a szemnek!
• Fáber András: Superman III.
• Barotányi Zoltán: Oroszlánszív
• Sárközi Dezső: Jól áll neki a halál
• Turcsányi Sándor: Dili-vízió
• Sneé Péter: Őrjítő vágy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Greenaway

Világszertár

Lajta Gábor

Mozgó, erezett fény-vízben áll a márványlépcső. A nagy, rozsdás horgony csak lazán ledobva, de puhán esett: a márvány sértetlen maradt. (Lejjebb, az első lépcsőfordulóban üres üvegvitrin – Ádám és Éva hűlt helye). A lépcső tetején lezuhant repülőgép roncsai. Néhány lámpája még villog. Vele átellenben, akváriumban egy élő kígyó. Aztán 100 páncél kettős falanxa. Utánuk 100 páncélos állat.

A Willendorfi Vénusz és a Nap termében bársonyszék: itt kellene ülnie a Gyermeknek. (Talán nem engedélyezték gyermekek kiállítását?) Süppedős gyepen megyünk át. Egy kitömött ló mellett fémrekeszben vagy fél köbméternyi aprópénz, beledöfve egy nagy lapát. Kialszik a villany. Egy filmben ilyenkor szokás elvinni a pénzt: nem hoztunk zsákokat. Közvetlenül mellettünk filmet forgatnak; a sötét sziluett Greenaway maga. A százegyedik kiállítási objekt? A Filmrendező? Nem, egyszerűen csak saját tárgyait filmezi. Harmadszor vagy negyedszer közelítenek rá végtelen lassúsággal egy fegyvergúlára. Íme, egy a film élő és sűrű szövetéből kipreparált, irreálisan kinagyított sejt-filmcsinálástöredék. Mindenesetre Greenawaynek, ennek a nyurga, barátságos és szerény fickónak – akiről több rosszat feltételeznénk, mint amennyit kinézhetni belőle – a véletlen jelenléte felfokozza a helyzet irrealitását. Vagyis, hogy tényleg egy filmben vagyunk. Szereplői és nézői a legújabb Greenaway-filmnek. Amit egyébként ő maga is javasolt a Filmvilág jelenlévő tagjainak. Gondosan kikerüljük a lámpaállványzatot, drótokat, síneket és a kamera hatókörét. Mert jólnevelt tárlatlátogatók is vagyunk.

A következő teremben 100 klasszikus szoborfej vak tekintetét álljuk. Római orrok, sűrű gipszlehelet. Tárgyiasult fehérség. Fekete iskolatáblák kínos krétaírásokkal – legkínzóbb álmaink sötét síremlékei. Egy sor infúzióból csöpögő piros tinta rajzol gyönyörű Michaux-jeleket egy hosszú papírra. És ha már kalligráfia: tetovált emberi bőr szertári üveghengerben.

Képvágás: a hatalmas, puhán elterült tehén – tökéletes preparátum: lecsukódott szeme alja nedvesen csillog – tárlója mellett elegánsan terített asztal. Jobbra egy posztamensen folyadékban levágott emberi fej. A tehén és az asztal tengelyében távolabb üvegkockában alvó fiú – ő él. Altatóval alszik vagy éjjeli műszak után? A tehén – asztal – fiú tengely végén a Perspektíva. Fekete falon kis, keskeny nyílás – egy ablak leszűkített blendéje – a nézőpont, melyből a napsütötte (valódi) Heldenplatz fái vezetik a tekintetet a Rathaus irányában a távoli enyészpont felé.

Ismét vágás: hosszú márványasztalon zöldség és gyümölcs; fele rothadásnak indult – valódi muslicák és mikroorganizmusok nyüzsögnek körülöttük és bennük. Saját levében erjed az eredeti Greenaway-szilva. Arrébb üvegvitrinben száz üveg tiszta alkohol, kicsit odébb pedig a Lélek. Húsbolti pulton beszáradt szervek és mesterséges szervlelkek: darwinista, enciklopédista, baconista, nitschista lelkek, szentség sehol. Csak a Szent Könyvek, a Biblia, a Mein Kampf, egyebek között. Szent borzadály.

Greenaway körmével a Gyermek üres trónusának posztamensét tisztogatja. Kiszedi a koszt a padló és a fehér fakocka fúgájából.

A Burgringen szélgép fújja halomba a sárga faleveleket, de ez nem filmforgatás, csak hétköznapi utcaseprés.

A Schillerplatzon a Képzőművészeti Akadémia előtt, mely a kiállítás három helyszínének egyike, egy pillanatra megállok. A film szereplőjeként végül is jogom van megállni és gondolni valamire. Ez is a film része. És a Schillerplatzon a napsütés színhőmérséklete és egy pad, amely most véletlenül a látómezőmbe került, felidézi az ott öt évvel azelőtt elfogyasztott szalámiskenyér ízét. Arnulf Rainerrel beszélgettem akkor, azelőtt, bent az Akadémián, azzal a „kicsi, mérges” festővel, aki nagyon közel állhatna Greenawayhez. Az ő alapanyaga is a művészet, a botanika, a régi könyvek, a világ ábrázolásai, melyeket átfest, átrajzol, megerőszakol, olyan jeges indulattal, amely éppen az elfedésben fedi fel önmagát. Lehet, hogy Greenaway hazatalált? És ha már Rainer, akkor gondolhatunk Hermann Nitschre is: a borzalomakciók papjára, aki ugyan nem csöpögteti a tintavért, hanem locsolja, vödörből önti az akrilvért a fehér vásznakra, a miseruhákra, a lemeztelenített ágyékú emberekre és a leölt bárányok tetemeire. Biztos, hogy Greenaway hazatalált. Vagy a bécsi nők talán nem Greenaway női? A skatulyából kihúzott, tökéletesen sminkelt, hűvösen kihívó bécsi nők, akik inkább választékosak mint divatosak, akik nagyon feltűnően eltakarnak valamit, olyan áttetszően, akárha üvegen át látnánk az egész Palmers fehérneműkollekciót? (Női fehérnemű – 31. kiállítási objekt.)

Maradjunk inkább a Schillerplatzon. A Képzőművészeti Akadémián, melynek 300 éves jubileumára létesült az egész Greenaway-kiállítás. (És ezt az egyébként nehezen indokolható választást és a választással párosuló merészséget és féktelen költekezést aligha érthetjük meg másból, mint Bécs titkos, mély vonzalmából az angol rendező iránt.) Az Akadémia kiállítása – a 100 festmény a szerelem tiszteletére – egyébként a greenawayi bemutató legkevésbé sikerült része. Majdhogynem tévedés. Lucas Cranach, Egon Schiele és mások; neves és névtelen, jó és rossz képek süllyednek sűrűn egymás mellett a közös jelentéktelenségbe. Mintha Cézanne almáit mezőgazdasági vásáron mutatnák be, Turner tengeri viharjait a közlekedési múzeumban. Minden festmény egy univerzum lenne, ám itt a filmes univerzum kellékeivé degradálódik. A spotlámpák csak a képek középrészét emelik ki, hangsúlyozva dekoráció mivoltukat. A tematika néhol nem nélkülözi ugyan a humort: a szerelem pénzért című részben például megtaláljuk Danaét a zeuszi aranyesővel. De a családi szeretet címszója fölött már egyszerűen csak családi portrékat látunk, önértékeiktől megfosztva. Persze ez a (számomra mindenképpen) gyászos együttes ugyanakkor sokat elmond a festészet természetéről, az olajban megmártózott sárga testekről, évszázados néma vonulásukról, múzeumok derékfájós unalmáról. Legalábbis ha úgy nézzük, mint egy filmet. És sokat mond a filmes látás mindent bekebelező természetéről is.

Az Akadémia mögött, a Lehár Ferencről elnevezett utcácskában egy különös épület áll: használaton kívüli, valahai K.u.K. díszletraktár, a Greenaway-kiállítás tulajdonképpeni első helyszíne.

Legalább 20 méteres belmagasságú templomi tér, sok évtizedes piszok- és porréteggel. A roskatagon monstruózus téridőben homály. A mennyezet alatt hatalmas felhő lebeg. Egyszerre tűnik oszló-porzó anyagnak és sűrűn tömöttnek. Dörgés és villámlás közben zuhogni kezd az eső. Lent a padló kövén 100 (mennyi is lehetne?) kifeszített esernyőn kopog. Az esernyős kövezet körül félkörben deszkából ácsolt híd áll, melyen áthaladva, s kissé megpermetezve az esőtől, egy hosszú, ugyancsak félhomályos térbe jutunk. A tér belsejébe egy vízszintesen felfüggesztett fa mutat, teljes gyökérzetével és ágaival együtt. Mellette gondos kőművesmunkával fölhúzott fal, tőle két méternyire pedig az igazi fal. Az igazi falon Isten. A greenawayi ironikusan materialista, alkimista Lélek mellett a tanáros Greenaway istene is megjelenik, három kérdés formájában: „Kik vagyunk? Hova megyünk? Mit jelentsen ez az egész?” A kérdések, melyeket félrebiccent fejjel föltesznek nekünk Jehova tanúi is az aluljárókban, vagyis, hogy „Elnézést, elgondolkodott már azon, hogyan keletkezett ez a világ?” itt valahogy mást jelentenek. Vörös és fekete kalligráfiájuk az üszkös falon, félméteres betűivel, tízméteres soraival, mintha egy szigorú, láthatatlan óriás tanár rótta volna fel őket. És hát végül is: ritkaság, hogy ki van állítva Isten.

A térben lógó csupasz, halott fa után az elemek jönnek: a kihasított földkocka, az emelkedő szintű víz 10 üvegkubusban, a hó, az olaj és a higany. A sort Ferenc József halottas hintajának komoran szép, sötétlő tömege zárja le, finomművű, ízléssel faragott szerkezet, bizonyára jó rugózású. A hintó mögött még van valami figyelemre méltó, amely nem szerepel a 100 tárgy között: a raktár ablaksora. Két háborút is túlélhettek tisztítás nélkül, és az üvegekre ragadt sűrű fekete koszba hajszálfinom kalligráfiákat mart az eső – Otto Zitko, bécsi festő kormozott üvegképein látni hasonlóan gazdag rajzolatokat.

Egy körfahrttal (vagy snittel) visszamegyünk a Hofburgba, a császári palota újabb, múlt századi szárnyába, ahol a Nationalbibliothek katalógustermétől jobbra fölfelé ismét Ádám és Éva üvegkockája előtt állunk; ezúttal két meztelen ember pózol benne.

Furcsa a néző helyzete is: nem tudni, mit miért kell-lehet nézni rajtuk? A tény, hogy ők ott vannak az üvegdobozban, ezúttal alighanem fontosabb, mint maga a voyeurség. De zavart oldalpillantásommal is fölismerem, hogy az ősanya azonos azzal az aktmodellel, akit 1987-88-ban többször is rajzoltam a bécsi Iparművészeti Főiskola esti aktóráin. És a krónikás emlékei megint kényszerű részeivé válnak a greenawayi filmnek: felidéződik a rajzszén pora, a fixatív szaga, a terem közepére állított gömbre hajoló modell feltáruló hátsója és a kopasz Oswald Oberhuber hangja: „Kérem, a körvonal a legfontosabb!”

Fent, bársony trónusán már ott ül – anyja ölében – a Gyermek. Igazán mintaszerű baba, zavartan büszke édesanyja kezében nem ficánkol. Tehát mégis ki lehet állítani egy gyermeket. Élő disznót nem, azt nem engedte a Hofburg igazgatója, talán a császári család emlékére tekintettel.

Végigpörgetve újra ezt a háromdimenziós filmet – amely legalább annyira kiállítás is, mint amennyire minden kiállítás egy film – feltehetjük mi is a kérdést: mi ez az egész? Bécsben ez idő tájt látható volt egy másik nagy kiállítás a Messepalastban: Zeitschnitt ’92 – Aktuális művészet Ausztriában. Ott is főként tárgyak voltak és installációk, mintha csak dialógust folytattak volna Greenaway kiállításával. Volt ott is víz, többféle alakot öltve, volt olaj, vér, szemét, tükör és sok minden más. Ezek azonban jórészt újraalkotott tárgyak voltak, s mint a képzőművészetben általában, új összefüggésekbe helyezett dolgok. Hiszen a képzőművészetnek sohasem volt a célja valamit, bármilyen szokatlan legyen is az, csak úgy, önmaga megmutatására kiállítani. Még Duchamp WC-kagylója sem egyszerű WC-kagyló volt akkor, hanem botránykő és elemzések tárgya. De a botrányon már jórészt túl vagyunk. Ahogy Robert Mapplethorpe, az amerikai fotós mondta: „A megbotránkoztatással az a bajom, hogy engem már nem botránkoztat meg semmi. A szokatlant keresem, a rendkívülit, amit még nem láttam sohasem.” A Greenaway-kiállítás tárgyai, a kiállítás módja mind-mind képzőművészeti reminiszcenciákat ébresztenek. Nézzük csak: Jannis Kounnellis 1969-ben 12 élő lovat állít ki egy római galériában. Timm Ulrichs 1961-ben Az első élő műalkotás címmel önmagát állítja ki egy üvegdobozban. Bente Stokke 7 méteres por- és hamufalat készít 1989-ben (portenyészettel korábban már Duchamp is foglalkozott). Raffael Rheinsberg 1968-ban négy egyforma víztartó kockát állít ki. Daniel Spoerri 1963-ban mutatott be először élelmiszert, mint műalkotást. És sorolhatnánk még jócskán tovább. A lényeg az, hogy a képzőművészet úgy mutat fel valamit, hogy utána azt a dolgot pontosan úgy, mint azelőtt már sohasem láthatjuk. A világ dolgainak jelentése így gazdagodik az ősember első rajzban elejtett állataitól Beuys nyuláig és tovább. Kounnellis sem egyszerűen lovakat állított ki, hanem a lovak szagát, mozgását egy tőlük idegen környezetben. Joseph Beuys Hóesését filclapokkal letakart fenyőcsonkokból formálta, Agyféltekék című munkája pedig filcfélgömb margarinnal töltve. Greenaway magát a havat és az agyat állítja ki.

Greenaway kiállítása szertári kiállítás. A szertárak reménytelensége. A preparátumok vigasztalansága. Formalinszag. Greenaway nem épít, legfeljebb konstruál. De inkább felsorol. Lineáris elme, a számok bűvöletében. 1-10-100. A Tízezer Dolog. Azt hiheti, kimeríti a világot, ha felmutatja dolgait. Ha tudná, valóban kiállítaná a Lelket is – öniróniával vallja be, hogy nem találja sehol. De valóban képviseli ez a 100 objekt a világot? Hiszen tekintélyes részében éppen az angol rendező fetisizmusát mutatja be, szinte idézetszerűen a jól ismert filmjeiből? Bízzuk Sigmund Freudra (aki két helyütt is szerepel a kiállításon) annak megfejtését, hogy miért éppen horgonyt, hasat, falloszt, kígyót, fát, esernyőt, lépcsőt, oszlopot választott a többi között. Számomra árulkodóbb a Perspektíva kiállítása. Ha Greenaway ilyen fontosnak tartja a centrális perspektívát, amely fontos volt egykoron, de mára a rögzítettség, a mánia, a merevség, a változtatni nem tudás jelképe lett, vajon nem rá jellemző ez is olyan kegyetlen pontossággal, mint amilyen maga a perspektíva? Az ő szerződésére a világgal, A rajzoló szerződésére, a tűző nap szálkereszt-tébolyára.

Ha csak a Hofburg-beli kiállítást látnánk, arra kellene gondolnunk, Greenaway nélkülözi azt az ősi, egyetemes látást, amelyet Tarkovszkij minden képkockája tükröz. Mert itt, ebben a leltári enciklopédizmusban csak igen ritkán csillan fel a dolgok kölcsönös átvilágítottsága, sőt megszenteltsége, amely Cézanne minden almáján ott fénylik. Itt a dolgok jórészt önnön kuriozitásukban forognak.

A Semper Depot-ban Greenaway ennél sokkal többet jelenít meg. A haláltól való sötét átvilágítottság itt már nem csak egy iskolatábla kopott felületén látható, nem is csak a rothadás arcain. Ezen a különös helyen egymásra talál a valóságos enyészet (a pusztuló épület), az enyészet szelleme (a halotti hintó), az elemek (a fény, víz, olaj) ereje és Isten – mint a kérdés bizonyossága. Átjárják egymást. Együtt van a súlyos és a súlytalan, a lehulló, a rögzített, a mozgó és a lebegő. Úgy szólal meg az egész, mint egy hatalmas gongütés, mely egyetlen hang csupán, amely mégis mintha valóban a világ összes hangját foglalná magába.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/01 06-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=159