Szatellit-MonopolyÉgi háborúkAlmási Miklós
Újabb folytatás a végtelen szappanoperában.
Amíg kábel és normál szatellit versenyzett a nézőkért, viszonylag egyszerű volt a dolog: elég sok cég játszott ezeken a pályákon, és nagyjából sejteni lehetett, mit kaphat az ember, ha a Pro7-re vagy a TV5-re kapcsol. Kevesen tudták, hogy már ketyeg az időzített bomba, a digitális televíziózás: a képek kompjuterizálva kerülnek fel a műholdra, és onnan vissza, dekóder fordítja le a házi dobozba – pompás képminőséget ad, és legalább ötszáz csatorna szállítására képes. Ha tényleg bekövetkezik a tévé digitalizálása, az nemcsak technikai robbanással fog járni: lehetővé válik a nézők fantáziájának kisajátítása, a sky monopolizálása, mindenütt ugyanazt kapod.
Európában Leo Kirch, a német médiamogul már régóta spekulált erre az eshetőségre: a hatvanas évektől kezdve apránként felvásárolta a hollywoodi archív filmtárakat – olyan időben kezdve a nagy manővert, mikor még senki sem sejtette, mire is lesznek jók az archív vacakok, így akkor még bagóért juthatott hozzájuk. Azóta kiderült, hogy mennél több tévéállomás indul, annál keresettebbek a filmek, mert valamivel ki kell tölteni a hirdetések közti időt, minek következtében a csillagokig emelkedtek a jogdíjak. (Szakértők szerint azóta húsz-negyvenszeresére kúszott fel e filmek darabára.) Kirch ezzel monopolhelyzetbe került: aki vetíteni akar, hozzá kell fordulnia.
Bár sokat keresett korábbi üzletein, körülbelül másfél éve rá kellett jönnie, hogy mindez kevés az újabb kalandhoz, a digitális televíziózás európai–német bevezetéséhez (vállalkozását DF1-nek keresztelte el): a váltás drága játék. Kirch a digitális műsorszórást egyelőre tizenhat csatornával akarja megindítani, és lassan felfejleszteni száz-százötvenre (ehhez természetesen kiépíti kereskedelmi szolgáltatásait is: repülőjegy-vásárlási lehetőséget, teleshoppingot, telebankinget).
Ez teszi drágává ezt a játszmát: át kell szerszámozni a teljes infrastruktúrát a műholdtól a közvetítő állomásokon át a fogyasztó vevőberendezéséig. Ez utóbbinak például meg kell vásárolnia a dekódert, amely lefordítja az égi jelet, s egyben számlázza a nézett műsorokat. És meg kell egyeznie a bankokkal (kamatprémium) és a hirdetőkkel (kedvezmények), hogy ne törődjenek az egyelőre gyér előfizetői számmal, szálljanak csak be az üzletbe, azaz finanszírozzák a deficitet a jövőbeli megtérülés reményében.
Kirch úgy számol, hogy körülbelül négy-öt év alatt fut fel a nézőszám annyira, hogy nyereséges legyen a vállalkozás. Annyi pénze viszont nincs, hogy öt éven át állni tudja a havi kétszáz milliós ráfizetést, ezért kellettek a bankok, de már azok is kifogytak a türelemből, befagyasztották a hiteleket: mindenképp pénzes partner után kellett nézni, aki hosszú távon tudja segíteni ezt a lukratív vállalkozást.
Amelyről lassan kiderül, hogy nem is olyan nagy üzlet. És itt kezdődtek a bajok. A felmérések ugyanis azt mutatják, hogy a német (és európai) fogyasztó nemigen hajlamos a már meglévő kábel, illetve műholdas vételi lehetőségről áttérni egy jóval drágább szolgáltatásra, hiszen az előny, amihez így hozzájut, nincs arányban a ráfordítással: na mondd, szebb lesz a kép, meg repülőjegyet is tudsz venni – mikor egy évben egyszer utazol. Nagy ügy – és közben majdnem száz márkát perkálsz le havonta.
Ezért a Kirch-cég elmúlt két éve a partnerek keresésével telt el. A Bertelsmann-sajtóbirodalom egy ideig hajlamos lett volna beszállni – övék a Premier nevű előfizetéses filmcsatorna, körülbelül másfél millió nézővel –, de aztán úgy döntöttek, hogy ez az üzlet túl kockázatos: a közös cégben Kirch abszolút főnökséget akart kapni, ráadásul a Bertelsmann emberei számoltak, és nemigen hittek a televíziózási szokások gyors változásában sem. A kapcsolat pár hónappal ezelőtt elszállt.
Kirchnek viszont, úgy látszott, ismét szerencséje van: Rupert Murdoch, az ausztrál médiamogul (Fox Corporation) éppen Európa meghódítására készült, és hídfőállást keresett. Tehette, Ázsiában már megvetette a lábát, és Kínában mostanában kapja meg a kizárólagos külföldi műsorszórás jogait, Anglia pedig már rég az övé (BSkyB, futballközvetítési jogok, többmilliós példányszámú bulvárlapok). Szóval, mivel éppen a kontinensen keresett támaszpontot, hipp-hopp megszületett a Murdoch–Kirch szövetség. A tervekben szereplő pontos összeget nem lehet tudni, de a szakértők két-négy milliárd dolláros nagyságrendre taksálják.
Igen ám, de Murdoch is elkezdett számolni: a Kirch-üzlet túl sokba kerül, a megtérülés bizonytalan, a partner túl erőszakos, és a birodalom – Európa – túl kicsi ahhoz, hogy ekkora pénzt beleöljön. Így aztán Murdoch az aláírás előtti utolsó pillanatban kiszállt a buliból.
Voltaképp nem is Kirch rámenőssége miatt fordított hátat ennek az üzletnek. Rájött, hogy az igazi piac Amerika, és stratégiája egy nagy fordulattal az Újvilágot vette célba: másfél milliárdért vásárolt két kis amerikai televíziós céget (EchoStar, Golf.- 2 millió előfizető), ettől kezdve, ugye, kaphat már amerikai licencet, és elindulhat Amerika meghódítására. (Már tárgyal a Time Warner céggel, sőt a Microsofttal is.) Amerikában a kábelesek és az égi csatornák tulajdonosai még alig ébredtek rá a digitális korszak eljövetelére, ezért Murdoch, ha császár nem is lehet, de igen könnyen bekerülhet az első ligába. Végül is igaza van: Amerikában dőlnek el a dolgok. Mármint az, hogy mivel és hogyan etetik a jónépet a világon. Európa is könnyebben vehető be, ha onnan indul a támadás.
Murdoch egyébként kiszámíthatatlan. Mivel nem politikában vagy ideológiákban utazó játékos, médiabirodalma, mely most már jó úton van a világhatalom felé, kizárólag a legolcsóbb szórakoztatásra épít. Legfőbb fegyvere – a Financial Times szerint –, hogy kizárólagos közvetítési jogokat vásárol: foci, baseball, golf... Ezzel, és nem a fejlettebb technológiával kerül monopolhelyzetbe. Másik receptje – ha az angol sajtótérkép átrajzolását vesszük modellnek – a legkisebb közös többszörös: a legolcsóbb érdekesség, a legstupidabb képömlés. Így aztán gyakorlatilag monolit televíziózás van születőben: a filmkönyvtárat Hollywood szolgáltatja, hiszen a több száz csatornát mozival ellátni nem is lehetne másképp, az egyéb szórakoztató műsorokat (talk show-k, vetélkedők stb.) pedig a világblődli, a nemzetközi piacon már kialakult „nevettető” konzorcium. Elképzelhető, hogy ezzel a húzással az európai képi nyelv maradéka is eltűnik a palettáról: sokszínűség helyett az egyformaság jellemzi majd a látványt. Ez persze a pesszimista forgatókönyv, elképzelhető az európaiak feltámadása is: a német filmgyártás – következésképp a potenciális televíziós kínálat is – most van fellendülőben: exportcikk lett a mai német film, sőt filmművész: Roland Emmerich, A Függetlenség Napja rendezője, ma Amerika egyik legkeresettebb rendezőjének számít.
Persze mindez attól függ, beváltja-e ígéreteit az ötszáz csatornás offenzíva. Ami továbbra is a legnagyobb talány. Már vagy öt éve készülődik a szakma a fantázia totális meghódítására, de az üzlet valahogy nem akar felpörögni. Pedig elméletileg vonzó az ötlet: az egyedi néző igényeit is meg lehet célozni – s így a hirdetést is az ő ízléséhez igazítani. Valójában ma még nincs ilyen lehetőség: az ötszáz csatorna működtetéséhez előbb fel kell nőnie egy új generációnak, amelyik másképp televíziózik, mint az apák nemzedéke. A fater fáradtan ér haza, nézi, amit épp adnak, megiszik egy-két doboz sört, kicsit szundizik, aztán legfeljebb szörföl a csatornákon. Az interaktív televíziózás – ami a majdani digitális műsor- és szolgáltatásszórás lényege – munkát igényel, a mai tévénéző viszont a készen tálalthoz van szoktatva. Ha dolgozni kell a gépen, akkor köszöni szépen. Kipróbálták: a Time Warner egy Orlando nevű amerikai kisvárosban ingyen helyezett ki több ezer interaktív készüléket, de a tesztelt családoknak csak a töredéke élt a lehetőséggel: úgy használták az új ketyerét, mint a megszokott tévédobozt. A Time Warner ezért most egy időre jegeli ezt a projektet.
Murdoch birodalomépítésének is ez az akadálya. Csakhogy ő ismeri a „tömegnézőt”: a hagyományos szórakozási szokások alá megy, még primitívebb műsorkínálattal akarja vonzóvá tenni előbb a normál, majd a kiépülő digitális televíziót. Mert tudja, hogy minél nagyobb nézőszámot céloz meg, annál ordenárébbat kell kínálnia. Így aztán lehet, hogy Murdoch csak a nagy versenyzők egyike, de talán ő ismeri a legjobban az új pálya játékszabályait. Igaz, ma még senki sem tudja pontosan, milyen lesz a szimbolikus hatalom eme új piaca, de – mint azt ázsiai, dél-amerikai győzelmei mutatják – Murdochnak van a legnagyobb gyakorlata a multikulturális offenzívák elvezetésében. A tamil buszsofőr és a francia atomhulladék-elemző ugyanazt a mixtúrát kapja, legfeljebb más összetételben, időeloszlásban, és természetesen más reklámanyaggal fűszerezve... És itt bizony kemény hatalmi játék is folyik a számokkal. Ezúttal ugyan csupán a digitális fordulat üzleti részére vetettem egy pillantást, de azért mindnyájan tudjuk, hogy itt a posztmodern kor egyik legfontosabb szférájáról, a szimbolikus hatalom új korszakáról van szó. Elbűvölő, andalító gleichschaltolásról... Csak még nemigen tudjuk, milyen is lesz, ha valóban kiépül.
Bármilyen lesz is, a jövő – a néző perspektívájából – nem igazán vonzó. A képminőséget felpolírozzák, de amit látni lehet, azt nem lehet nézni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 766 átlag: 5.61 |
 |
|
