FilmszemleBeszélgetés dokumentaristákkalKerülőútonBihari Ágnes
Ocsöd, Ipp, Sanghaj – díjnyertes magyar dokumentumfilmek helyszínei.
Salamon András
Három különböző lemezről is szól Rostás Károly (Huttyán) cigányénekes hangja, fiai és özvegye azonban egyik kiadótól sem kapnak egy fillért sem. A filmstáb technikai és anyagi segítséget nyújtva kiutaztatja és elkíséri a jogorvoslást és pénzt remélő családot Belgiumba és Franciaországba – de az út eredménytelenül zárul.
– Néhány dokumentumfilm után 1990-ben elkészítette a Zsötem című játékfilmjét, majd 30 hosszabb-rövidebb dokumentumfilm következett. Ez a valódi műfaja vagy erre van lehetősége?
– Ha az első játékfilmem után a másodikat is megcsinálhattam volna, amikor kész lettem a forgatókönyvvel, akkor nem lennék még ma is egyfilmes rendező, de másokhoz hasonlóan nekem is le kellett számolnom azzal az illúzióval, hogy Magyarországon folyamatosan játékfilmkészítő lehet valaki. És mivel reklámfilmet, vagy kvízműsorokat nem szeretnék rendezni, televíziós fikciós ötlettel pedig egyetlen esetet leszámítva nem kerestek meg, a dokumentumfilm tűnik számomra a legszimpatikusabbnak. A Zsötem utáni periódus úgy kezdődött, hogy Vitézt’ László, aki nagy erőfeszítések árán öt éve tart életben különböző jogvédő-kisebbségi műsorokat a tévében, dolgozni hívott. A Zsötem előtt készült filmjeim is hajléktalanokról, cigányokról, illetve az itt élő kínaiakról szóltak; azóta is ebben a témakörben mozgok: melegek, fiatalkorú bűnözők, gyerekprostituáltak, magán-rendőrök, koldusok.
– Az említett csoportok világa elég zárt, de valami miatt mégis beengedik maguk közé. Talán jószáradékot feltételeznek. Tényleg, mi a szándéka?
– Hogy jó filmet csináljak. Én nem szociális munkás, hanem hatásvadász vagyok. Azt akarom, hogy a témám a lehető legerősebben szólaljon meg.
– Melyeket tartja a legsikerültebb munkáinak?
– Egyik kedvenc filmem az Egy vidám nap a szeméttelepen. Egyik szereplője Koldusmaffia című filmemnek is az egyik főhőse lesz. Nagyon fontos számomra a családom történetét elbeszélő film, Vincze Ágnessel együtt készítettem, Elveszett család címmel. Ez egy személyes holocaust-történet A koldusgyerekekről szóló filmemet pedig, amit a tavalyelőtti szemlén említésre sem méltattak, 99 százalékosnak tartom.
–Hány százalékos az öcsödi cigányember, Huttyán özvegyének és fiainak igazság- és jogdíj-keresését bemutató idei díjnyertes filmje?
– Olyan hetven-nyolcvan. Hozzá is fogok még nyúlni a további vetítések előtt.
– Mi a véleménye a magyar dokumentumfilm helyzetéről?
– Meg kell szüntetnünk a kriptahangulatot, és divatba kell hoznunk a műfajt. A jó dokumentumfilmet el kell juttatni a mozikba. Van egy súlyos erkölcsi problémám is a helyzetünkkel kapcsolatban. Nem tartom jónak, ha a műfajunk a legreprezentatívabb módon azzal a súlyosan szponzorált, óriásplakátokkal hirdetett műsorral jelenik meg a tévében, amelyben a műsorvezető kifogástalan öltönyben sétál például a rács egyik oldalán, az összebilincselt rab pedig a túloldalon, és időnként elmondja, hogy milyen hátborzongató helyen van ám ő! Ez erkölcsileg alacsonyabb nívón van, mint az egykori Kék fény.
– Önre is mondhatnák, hogy kurrens, kedélyborzoló témákhoz nyúl. Végül is mindnyájan ezt az utat követik, akik sikerre és figyelemre tartanak számot.
– Én nem feltétlenül akarok használni, de ártani vagy embereket megalázni soha nem akarnék.
Domokos János
1940 szeptemberében Horthy csapatai bevonultak Észak-Erdélybe. Amikor Ipp falun mentek át, felrobbant egy gránát és megölt három magyar katonát. Az esetet provokációnak minősítő magyar tiszt vezetésével hat napra rá a faluban véres megtorlás zajlott le. 157 románt mészároltak le – nőket, gyerekeket, felnőtteket válogatás nélkül. Az események túl- és átélői, románok és magyarok, egykor egymást bújtató vagy kényszerből feladó szomszédok vallanak arról, amiről egymással és egymás között sem szívesen beszélnek.
–Egy kommunikációs válságban lévő és politikailag mindig is kényes helyen mivel sikerült megnyernie az emberek bizalmát?
–Az egyik legnehezebb dolog a dokumentumfilmezésben a hitelesség megteremtése. Az emberek általában szívesen beszélnek a kamerának, de van a média felé egy arcuk. Valójában emögé kell hatolni és segít ebben, ha látják az őszinte érdeklődést, esetenként az együttérzést. Ha beszélgetőpartner vagyok és nem riporter.
Hamar kiderült, hogy az, hogy hogyan birkóznak a múlt terhével az azóta is együttélők, és a kérdés, hogy van-e ebből a helyzetből kiút, legalább olyan érdekes, mint a tényfeltárás. Persze találhattam volna szép számmal olyan falut, ahol románok gyilkoltak le magyarokat, de az nem adná a magyar néző számára azt a katartikus feszültséget, amit ez a történet adhat. Olyan filmet akartam forgatni, amely a történelemkutatás szempontjából fehér foltnak számít. Terjedelmi okok miatt a film nyilván elnagyoltabb, de ez a műfaj máshogy tárja fel az okokat, mint például egy szaktanulmány.
– A Tartsd eszedben! inkább mutat klasszikus műfaji megoldásokat, mint forma- és műfajbontó elemekkel teli korábbi munkái.
– Minden témához keresem a neki való formát.
– Hogyan választja a témát?
– Belebotlom. A világra való érzékenységem és néprajzos múltam miatt az alul lévők, a kinn-rekedtek és az etnikai-kulturális sajátosságok izgatnak. Aztán a témához keresek alapítványi pénzeket, ami nagyon nehéz munka. Az tény, hogy a független filmezés művelőit nem szorítja úgy az idő, mint egy tévést, addig csinálom, amíg jó nem lesz.
Moldoványi Ferenc
Liu Zhszian Budapesten élő idős kínai professzor látogatóba utazik hazájába. Hat éve nem látott fiával szeretné viszonyát tisztázni, és megtalálni magának a szerelmet. Mindkét kísérlete felemás módon sikerül: visszatér a józsefvárosi kínai piacra, és tovább vár.
– Hogyan született Az út című filmje?
– Két-két és fél évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy készítünk az itt élő kínai közösségről egy olyan filmet, amely nem szociografikus-leíró jellegű, hanem arról szól, hogy a Közép-Európában élő kínaiak mit őriztek meg többezeréves kultúrájukból és hogyan lehet ezt a világot az ő élettörténeteiken keresztül érzékelni. Nem műfajban gondolkodtam, hanem az érdekelt, hogy ezek az emberek az élet alapvető kérdéseiről, a születésről, halálról, szerelemről, önzésről, bűnről, barátságról mit gondolnak, és mindez hogyan jelenik meg az életükben.
–Játékfilmes kategóriában indult az idei filmszemlén Az úttal, ami kísérleti kisjátékfilmként ért célba.
– Olyan műfajjal próbálkoztunk, ami Magyarországon még szokatlan, de Nyugat-Európában már a fesztiválokon elfogadott kategória – ez a kreatív dokumentumfilm, amely a valóság elemeit használja fel alapanyagként, azonban teljesen szabadon kezeli az elemeket és mindent alárendel a szerzői koncepciónak. Ki kellett találnunk a módszert, amellyel dolgozni kezdhettünk. Készítettem hát egy kérdőívet az engem érdeklő témakörökről, és meginterjúvoltam a kínai diaszpórából néhány jelöltet. A fogalmazásokból használható anyag állt össze. Kiválasztottam a szereplőimet, és a főszereplővel még a forgatás előtt stúdióban felvettünk egy kínai nyelvű szöveget, amit aztán a filmben belső varrációként használtunk. Aztán az operatőrrel, Máthé Tiborral – aki a zeneszerző Szemző Tiborral együtt a film nagy nyeresége – elkezdtünk gondolkodni azon, mi lenne az a vizuális megjelenés, ami a filmnek valamilyen metafizikus lebegést adhatna.
– Miért a létezés alapkérdései foglalkoztatják most?
– Mert egy rohamosan materializálódó világban élünk, ahol ezek a kérdések lassan már meg sem születnek. Ráadásul engem korábban is és most is nagyon érdekelt a kínai kultúra és filozófia.
– A kínai helyszíneken szerzett benyomásai nem változtattak az eredeti koncepción?
– A bürokratikus megkötések miatt a forgatás helyszíneit és történéseit itthon papíron nagyon pontosan meg kellett tervezni. Most egyébként újra tervezek: a másfél órás film 52 perces tévé-konform változatát készítem elő.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1352 átlag: 5.75 |
 |
|
