FilmszemleBeszélgetés Janisch Attilával és Forgách AndrássalSzemélyes tudásGelencsér Gábor
Törőcsik Mari főszereplésével, Shirley Jackson lélektani thrillerje nyomán Forgách András forgatókönyvéből készítette el Hosszú alkony című második játékfilmjét Janisch Attila, Munkája a 28. Magyar Filmszemlén rendezői díjat, valamint megosztott fődíjat nyert.
– Filmjeitekben visszatérő motívum a bűn, a félelem valami megnevezhetetlentől. Mi a vonzó a titkokban?
Janisch Attila: Az ember többnyire nem szívesen válaszol azokra a kérdésekre, amelyek létezésének ösztönös oldalát érintik. Különösen így van ez, ha rendezés vagy írás közben alászáll ebbe az ösztönvilágba. Ha valami tudatossá válik, onnantól praktikussá lehet az alkalmazása, és elvész az a titok, amelyet éppen, mert ismeretlen, megpróbálsz újra és újra kifejezni. Hogy mégis honnan a filmjeinkben gyakran visszatérő szorongás, miért fordulunk szívesen olyan írásokhoz, amelyek középpontjában valami megfejthetetlennek tűnő titok áll? Egészen kicsi gyermekkoromtól kezdve tizennégy vagy tizenötével koromig rettenetesen félős voltam. Nem gyáva, hanem félős. Nem mertem egyedül otthon maradni. Csakhogy nem igazán tudtam a szorongásom okát megnevezni, és éppen ezért nem is beszéltem róla a szüleimnek. Magamba fojtottam a gyorsan rámtörő rettegést és virrasztva vártam, hogy a hazatérők léptei felhangozzanak a lépcsőházból, ha esetenként mégis egyedül hagytak. Még régebben, az ébrenlét és az elalvás határán különös víziók gyötörtek. Egy parányi golyóbist tartottam a kezemben – az óriásira növő kezemben –, egy parányi golyóbist, amelynek a súlya mégis irdatlan volt. Ez még nem feltétlenül ok a félelemre, de az már elég ijesztő érzés volt, ahogyan lassan felszívódott, elmosódott a határ a golyó és én köztem. Olyan volt ez, mint egy utazás a lét és a nemlét határán. Később ezek az élmények egyre ritkábban tértek vissza, egyre kevésbé voltak szorongatóak, de az a zsigeri, érzéki szorongás, amit gyerekkoromban gyakran átéltem, örökre belémvésődött és úgy tűnik újra és újra a megfejtést követelve előtör belőlem.
– A szorongás képessége, vágya nélkül nehezen is képzelhető el, hogy valaki vonzódjon a „bűnfilm” műfajához. Hitchcock-rajongó vagy, ez filmjeiden is nyomot hagyott, de mégsem lett belőled thriller-rendező. Miért?
Janisch Attila: Nagyon nehéz Magyarországon megtalálni azt a mitikus közeget, amely lehetővé teszi a dolgok észrevétlen felnagyítását. Amikor egy történet, amelyet megpróbálunk elmondani, túllép a valóság határán – neked, mint nézőnek –, soha nem szabad tudnod, hogy már odaát vagy. Csak mire a végére jutsz, érted meg, hogy eltévedtél, de már nem is tudod pontosan megmondani, hogy hol. Ez az élmény – benned – azonos lesz a történetben szereplő figurák saját történetükhöz fűződő viszonyával. Az elbeszélésnek vagy a stílusnak ez a technikája eredményezi a történéseknek azt a felnagyítását, amelyet én mitikusnak mondok. Azok a thrillerek, amelyeket nagyon szeretek, amilyeneket mi magunk is megpróbálunk elbeszélni; az eltévedések történetei. És, miközben túllendülnek a valóságon, nagyon hihető, nagyon valóságos közeg kell hozzájuk. Abban a pillanatban, amikor feltűnik a filmben egy magyar táj, a néző egészen másképpen veti össze a film közegét a saját életének valóságával, mintha amerikai tájakat lát. Az ismeretlen számára, tehát sokmindes elfogadható, emez pedig a hétköznapok foglalata. Nehéz ebből úgy kiemelkedni, hogy közben ne vegye észre senki. Pedig a transzcendentális csak akkor ijesztő, ha egyben a leghétköznapibb is.
– Új filmetek, a Hosszú alkony kissé megnehezíti a néző dolgát, amennyiben egy történet elemeiből egy állapot rajzolódik ki. Ti hogyan voltatok azzal a küzdelemmel, amelyben nekem, mint nézőnek részem volt?
Janisch Attila: A történetet végig lehet követni: egy rejtelmekkel teli, titokzatos utazás, mintha a Twilight Zone című amerikai sorozatból látnánk egy részt. Ez a film olvasata első megközelítésben, amely mögött azonban kétségtelenül ott húzódik egy nem történéseken nyugvó, versszerű forma.
Forgách András: Akik anélkül nézték meg a filmet, hogy feltétlenül ítélkezni kívántak volna, s hagyták, hogy hasson rájuk, azokat érzelmileg megérintette. Ugyanakkor kétségtelen, hogy lírikus formája és összetett jelentésrétegei miatt a film rejtvényszerű. Tele van olyan kérdésekkel, amire nem lehet rögtön válaszolni, de megfejtésre csábítanak. Ez azonban nem küzdelem.
– Szépek a képek, szépen megoldottak a jelenetek, mégis elsősorban a szerkezet szép, és ez talán azért is érdekes, mert a szerkezet szépségében egy absztrakció válik széppé, s a történet is valami mondhatatlanról, a halálról, a halál elfogadásáról szól. Mennyire határozta meg a munkát a szerkezet felépítése?
Forgách András: Sorsszerűen éljük meg a velünk történő eseményeket, ami azt jelenti, hogy az életünk dolgait valamilyen struktúrába rendezzük. Szükségszerűnek éljük meg a találkozásainkat, amelyek esetleg teljesen véletlenszerűek. És ez minden munkánkban jelen van. Mind a ketten ragaszkodunk ahhoz, hogy a világnak van egy ilyen szerkezete. Ezért nem vagyunk posztmodernek, s a köztünk lévő számos különbség ellenére ezért tudunk együtt dolgozni.
A film formája, a történet, a figurák, ahogy egy kislány befut a napraforgótáblába, ahogy a zenék megszólalnak, mindez tökéletesen megelőlegezi a véget, ugyanakkor visszafelé, mégis teljesen váratlanul nyer más értelmet az egész.
Janisch Attila: A legtöbbször maga a szerkezet az, amely a titkot és a megfejtést is magába rejti. És a filmek végén – ha megtörténik az, amit szeretnénk – „fölemelkedsz” és hirtelen látsz rá a történet egészére.
–Ennek a különös, titkokkal teli világképnek megvannak az egyre pontosabban látható sarkpontjai: tárgyak, motívumok. Gondolok a buszra, a babákra, a gyerekekre, egyáltalán, a gyermeki nézőpontra. Mennyire tudatos mindez?
Forgách András: Mind a kettőnkben van egy mély, nevezzük így, regresszív elem. Tehát képesek vagyunk artikulálatlan gyermekként a világra nézni, amiből rengeteg szorongás fakad, ezt pedig meg kell jeleníteni valahogyan.
Janisch Attila: Az elemek összeillesztése során kitárul egy másfajta horizont, amit nem én hoztam létre, illetve mégiscsak én, de valójában nem tudatosan. Létrejön tehát valami, ami ott van a tudatosan konstruált szerkezet mögött, egy furcsa rendszer, amiben bizonyos dolgok elkezdenek összefüggeni, harmonizálni egymással, megteremtve egy labirintusszerű világot, amiben én magam is felfedező vagyok, s nem alkotó. Amikor ez, vagyis a dolog lelke megjelenik, akkor van kész a film.
– Megkerülhetetlen, hogy szóljunk Törőcsik Mariról. Amikor átvetted a díjat, azt mondtad, hogy köszönöd az arcát és a gesztusait. És ebben az esetben valóban nem is játékról, inkább jelenlétről lehet beszélni.
Janisch Attila: Valóban a jelenlét volt a fontos. Minél régebben van egy színész a pályán és minél többet tud róla, annál nehezebb feladat számára az a fajta egyszerű és eszköztelen jelenlét, ami talán a legtöbbet tudja adni. Ez az, amire nem tudod azt mondani, hogy játék. Ő van. András őrá írta a forgatókönyvet.
Forgách András: Igen. Egyértelműen őt hallottam beszélni a mondatok írása közben. Ő pedig sokkal többet vállalt, mint amit ma egy átlag filmszínész vállalna. Sokkal többet adott bele ebbe a filmbe az idejéből, a jelenlétéből, a türelméből, az alázatából.
Janisch Attila: A szép, önmagát nagyon pontosan meghatározó lénytől a teljes szétesettségig és a teljes összeomlásig tudott eljutni, s onnan újra fel tudta magát építeni. Számomra nagyon fontos volt, hogy összeroncsolhassam ezt a nagyon ismert arcot, ő pedig alávetette magát ennek a műtétnek. Mivel nem időrendben vettük fel a jeleneteket, továbbá nagyon erősen tagolt a film, egy szinte átláthatatlan masszában kellett mozognia. Sokszor mondta, hogy ő „csak mint Törőcsik Mari pélyi személyiség” Pélyen született – van jelen. Szerinte én metszeteket készítettem erről a személyiségről, amiket aztán mint egy mozaik darabkáit, egyetlen képpé formáltam – majd kiderül, mennyire sikeresen. Ha össze lehetett ezeket a kis metszeteket illeszteni, s aztán ebből létrejöhetett egy karakter érzelmileg követhető íve, akkor ez elsősorban az ő érdeme: az ő élettapasztalatából fakadó mesterségbeli és emberi tudás, amivel mint „Törőcsik Mari pélyi személyiség” mégiscsak át tudta látni ezt az egész tébolyt, ami a forgatáson körülvette.
– A film olyasmiről beszél, ami mindenki számára egyformán, mégis roppant személyes módon adott. Mennyire határozta meg a filmeteket a személyes érintettség?
Janisch Attila: A film készítése közben olyan tragikus események történtek az életemben, amelyek az egészhez való viszonyomat átformálták. Apám és nagyapám hosszantartó, súlyos betegsége konkrétan nem jelenik meg a filmben, de tény az, hogy a halálról és a felé vivő útról egészen más kép élt bennem mindaddig, míg naponta nem láttam őket a betegágyukon. A filmnek ez a formája csakis innen, mellettük állva lett látható számomra. Shirley Jacksonnál nem a halálról van szó, hanem a kitaszítottságról. Csak számomra jelentette a halál a kiindulópontot, s ebből következett András duplaívű szerkezeti megoldása, amely egymásnak ellentmondó kettősségben fogalmazza meg a történet egészét.
Forgách András: A halál ténye, amivel nekem is szembesülnöm kellett, s ami végig lüktetett bennem a film írása közben, megerősítette egy régebbi filozófiai karakterű sejtelmemet. Nevezetesen azt, hogy a pillanatok nem függenek össze. Tehát olyan pillanatokat kell tudni összeszerkeszteni, amelyek pillanatnyiságukban érvényesek. Számomra tehát, a saját írásaimban is, nemcsak az Attilának írt forgatókönyvekben, nagyon fontos, hogy olyan érvényes pillanatokat tudjak megírni, amelyek teljesen önmaguk helyén állnak, és nem kívánnak motivációkat. Amikor Attilával egy filmet elképzelünk, ezer és egy motívumot gondolunk hozzá, hiszen emberek vagyunk, összefüggéseket keresünk. De számomra a halál ténye mindig a motiválatlansággal, a pillanatnyisággal, az össze nem függéssel – ám tökéletes nyomatékosságával és az egész emberre vonatkozásával – tűnik fel. Abban a pillanatban tehát, amikor egy általam nagyon szeretett lényt láttam, és tudtam, hogy nem fog többet hozzám beszélni, összeállt a kép, ami öntudatlanul már az esztétikám volt, amióta művészettel foglalkozom.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1163 átlag: 5.43 |
 |
|
