KritikaBarátok jóban-rosszbanEgyütt megyünkÁdám Péter
Guillaume Canet visszatér 2010-es sikerfilmjének
helyszínére.
Van
a francia filmeknek egy jellegzetes alcsoportja, amit „baráti társaság-filmeknek”
is nevezhetnénk. Ezekben kisebb haveri közösség áll a hol humoros, hol könnyfakasztó
cselekmény fókuszában, és ahogy halad előre a történet, úgy ismerjük meg
egy-egy epizód fényében a különböző karaktereket, és úgy világosodnak meg a figurák
közti emberi kapcsolatok is. Ezeknek a filmeknek Claude Sautet Vincent, François, Paul meg a többiek (1974)
című munkája a mintája, ha ugyan nem egyik legismertebb archetípusa. De van egy
másik – szintén francia – alcsoport is, ez pedig a nyaralás-filmeké. Guillaume
Canet harmadik játékfilmje, a 2010-es Apró
kis hazugságok (Les petits mouchoirs)
ennek a két alcsoportnak a szintézise. Míg a társaság egyik tagja életveszélyes
motorbalesettel kórházba kerül, a többiek úgy döntenek, a történtek ellenére
sem mondanak le a tervezett tengerparti nyaralásról. És miközben egójukkal és nyomorult
kis életükkel vannak elfoglalva, villámcsapásként éri őket barátjuk halála…
A
kiváló színészekkel készült film korántsem mentes a kliséktől és közhelyektől, ennek
ellenére több mint öt és félmillió mozi-néző akart osztozni az osztrigás-tálat
körülülő és bordói fehérborral sűrűn koccintó baráti társaság derűjében és bánatában.
Guillaume Canet feltehetően erre a sikerre szeretett volna ráduplázni az Együtt megyünk (Nous finirons ensemble) című új opuszával. Ugyanaz a baráti
társaság, ugyanaz a luxusnyaraló, aminek Max (François Cluzet) a tulajdonosa, ugyanaz
a környezet (az Arcachon-öbölbeli Cap-Ferret), csak éppen nyolc évvel később.
Az
Együtt megyünk korántsem a korábbi film
egyszerű folytatása, inkább arról van szó, hogy a rendezőnek kedve támadt egy
évtizeddel később újra kameravégre kapni az első filmben még a harmadik-negyedik
ikszet taposó baráti társaságot. Más életkor, más problémák: alighanem ez a
magyarázata, hogy az új film egy árnyalattal keserűbb, sötétebb, kiábrándultabb
a réginél.
Max,
akit látnivalón súlyos gondok nyomasztanak (még a luxusnyaralón is túl akar
adni), szeretne egy magányos hétvégét eltölteni vidéki házában, de egyszer csak
rátörnek a barátok, akiket már három éve nem látott. A látogatást meglepetésnek
szánják Max hatvanadik születésnapjára. Max nem örül a váratlan látogatásnak,
de igyekszik jó képet vágni a dologhoz… (Hogy a férfit tulajdonképpen mi
nyomasztja, és végül eladja-e a nyaralót, amelyben a társaság annyi vidám napot
töltött, az csak a film végére derül ki – ezért illetlenség volna elárulni.) Ez
a csekély feszültség azonban aligha volna elegendő a néző figyelmének
fenntartására, ha nem adódna hozzá egy sor – a tragikumot komikumban feloldó – keserédes
epizód, ami tovább árnyalja, színezi a korábbi filmben még elnagyoltan
felvázolt karaktereket.
De
hiába veti be a rendező – Benoît Magimeltől Marion Cotillard-ig és Gilles
Lellouche-ig – a francia mozi nagyágyúit, hiába az epizódok pergő ritmusa, ha
egyszer Guillaume Canet nem döntötte el, mit is akar. A legnagyobb baj, hogy a
film se nem kritikus vígjáték, se nem erkölcsrajz – amit kapunk, az csak a
jómódú párizsi középosztály sztereotípiákból és közhelyekből építkező
bemutatása. Bár kétségtelenül hangulatos mozit látunk, bármennyire is átérezni
a barátok közti cinkos pillanatok és nagy nevetések nosztalgiáját, a film nem
ás mélyre se lélektanilag, se szociológiailag. Akárcsak az Apró kis hazugságok, az Együtt
megyünk is kései visszfénye a Sarkozy-féle Franciaország bling-blingnek nevezett üres csillogásának.
Aligha véletlen, hogy mindkét filmben az Atlanti-óceánra néző Cap-Ferret a
cselekmény színhelye (köztudott, hogy a volt köztársasági elnök is nagy
kedvelője az itteni tengerpartnak).
Claude
Sautet imént említett filmjét 1974-ben, Valéry Giscard d’Estaing köztársasági
elnök megválasztásának évében forgatta. A Vincent,
François, Paul meg a többiek egyfajta történelmi gyorsfénykép, a rendező
azt az időszakot ábrázolja, amikor a Felszabadulás nemzedéke továbbadja a
staféta-botot. A filmbeli haveroknak, Piccolinak, Reggianinak, Montand-nak nemcsak
középszerűségből jutott ki az életben, bőven kijutott nagyságból is. Guillaume
Canet hőseinek viszont csak a középszerűség maradt, amiről még azt sem tudni,
hogy az élet természetes velejárója-e vagy az elfelejtett eszmények szomorú üledéke.
Együtt megyünk (Nous finirons ensemble)
– francia, 2019. Rendezte és írta: Guillaume Canet. Kép: Christophe Offenstein.
Szereplők: François Cluzet (Max), Marion Cotillard (Marie), Gilles Lellouche
(Eric), Benoît Magimel (Vincent), Laurent Lafitte (Antoine), Clémentine Baert (Sabine).
Gyártó: Trésor / Caneo / EuropaCorp. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 135 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
