Rebellis klasszikusokMak (1932-2019)Luk a lelkenVágvölgyi B. András
Elhunyt
a jugoszláv „feketehullám” legnagyobbja, a Brezsnyev és Tito pas-de-deux-jének
eredményeképpen kényszer-nemzetköziségre ítélt szubverzív filmrendező, Dušan
Makavejev.
1994
szeptemberében a Harvard shopping week-jére többször is átnéztem az
aktuális kurzusleírásokat, tanakodtam, mi legyen az as-for-credit
kurzus, amit az amerikai és külföldi „karrierközepi” újságíróknak szóló Lucius
W. Nieman Fellowship elnyerőinek, ilyen voltam én is, mindkét félévben
látogatniuk kell, amellett, hogy bármire be lehet járni a Harvardon és az MIT-n
(Massachussetts Institute of Technology). Kacérkodtam többféle iránnyal, de
mikor megláttam, hogy a filmes mesterosztályt Dušan Makavejev vezeti, nem volt
több kérdés. Tudtam, vezette már ezt az osztályt korábban Bertolucci és Jancsó,
filmes érdeklődésem csúcsrajárt, addig doksikat csináltam a világ távoli
pontjain, beleszagoltam a Sátántangó világába, persze hogy érdekelt.
Akkoriban sokat jártam különböző délszláv frontokon, Amerika vegyült a
Balkánnal bennem, ráadásul ismertem is a szerzőt, belgrádi háborúellenes
értelmiségi konferencián mutatkoztunk be, később Pesten a Kispipában
vacsoráztunk hármasban Makai Józseffel, a Magyar Narancs által
foglalkoztatott számos vajdasági draft-dodger (katonai
szolgálatmegtagadó) egyikével. A Makavejev-osztály tökéletes választásnak tűnt.
Az is volt.
*
Makavejev?
Nem rendes szerb név az, mondta a felmosórongyarcú szerb asszony a detroiti
Szerb-Amerikai Emlékcsarnokban karajklopfolás és egy rendőrbál más
előkészületei közben, ahol épp a féléves tézisfilm forgatásában jártam. Albán,
vagy macedón, nem igazi szerb. Ekkortájt már az élesebb fülhallásúak számára
egyértelmű volt a nekünk Horthy-kori, két világháború közötti rasszközpontú,
törzsi gondolkodás visszatérte és nem csak Magyarban. Mak – ezen a becenéven
hívta őt Jugoszlávia és a fél világ – ideális célszemély volt erre. Tudott
mindent, ismert mindent, világfiként úgy volt az utolsó „jugoszláv filmrendező”,
ahogy Danilo Kiš az utolsó jugoszláv író. Mely soknemzetiségű ország sok szempontból
K.u.K-reminiszcencia volt; olyan sokféleségből kreált autochton kultúrával,
mely az előkép-Monarchiában az osztrák térfél sajátja volt inkább. 68-as volt,
baloldali antikommunista, szexuálforradalmár, anarchista lázadó, szenvedélyes
igazságkereső, óavantgárdista kollázsok, az egymás mellé illesztés által
teremtett feszültség montázsgyakorlatának magasművésze, pszichológus és politikai
provokatőr.
A Sweet
Movie-t láttam tőle először, Párizsban, húszévesen, kis, utánjátszó
artmoziban a Latin negyedben, a Montenegrót két évvel később ugyanitt, a
WR-t talán az esztétika tanszék szamizdatfilm vetítéseinek egyikén, a
Budakeszi úton, ahol a Dr. Strangelove-ot és Losey Trockij-filmjét is.
Mak balos antikommunizmusából kitűnt, hogy a kommunista forradalom a
szexuálforradalom tagadásával bukott meg. Persze a történelem, és jelenidejű
formája, a politika is nagyon érdekelte. Örült, hogy lett egy ká-európai
tanítványa, aki tudja a különbséget Szlavónia és Szlovénia közt. Az én időmben
igazán jeles amerikai növendék nem volt, egy évvel később Joshua Oppenheimer az
Act of Killing és a Look of Silence rendezője lett befutott
tanítványa, mint Jancsónak Darren Aronofsky ugyaninnen korábban. Milyen mester volt Mak? Vad. Kiosztotta
feladatnak, vegyünk másfél kiló nyers disznómájat és azzal csináljunk
háromrészes fotósorozatot polaroiddal. Oktatási asszisztense, Nina Davenport (a
Hello Photo rendezője, operatőre)
a gondolattól kishíján elhányta magát. (Mi a magas afroamerikai tankörtársnővel
Gilbert&George modorában élő szobrot alkottunk a Moszfilm stúdió Vera
Muhina által szobrott proletárpárja modorában. Szerette.) Jóval később, egy
olaszországi fesztiválon találkoztam az olasz-ausztrál Greta Scacchival, a Coca-Cola
Kid női főszereplőjével, aki inkább Sir John Gielgudról mesélt, reggelije
előtt évtizedeken át gimnasztikaként megtanult 14 Shakespeare-szonett soráról,
mint Makról, mikor kérdeztem, milyen volt dolgozni vele: „barbár a kertben”,
csengett össze a teaching assistanttel és a diákság jó részével. Mak
tanárként eleinte türelmes volt, később voltak fulmináns pillanatai, mikor nem
bírta tovább a bárgyúságot. Kritikát akart, az amerikai hipokritizmus és középosztályi
filiszterség bírálatát, humort, szarkazmust, iróniát; képit, ha lehet. Mikor
saját dolgozatai közül a Montenegrót vetítette, egyik jelenetéről, mely
feligazítás a stockholmi reptéren Bora Todorović hegyesorrú cipőjétől a fogpiszkálót
rágó, klasszik háromszögfejű fizimiskáig, gyűrűs kezében ghettoblaster,
belőle igazi YU turbó-folk, megjegyeztem, hogy e képsoron alapszik Emir
Kusturica egész szerencsétlen és áruló későbbi művészete. Elégedetten
nyugtázta. Ám az amerikai hallgatóknak ez nem mondott sokat, ahogy a „Lili
Marlen” dallama összemontírozva Csiaureli filmjéből a Sztálint játszó Mihail
Gelovanival, Csou En-laj (volt kínai külügyminiszter) milliós tömeg előtt a
Tienanmen téren Mao vörös könyvecskéjével, régi diliházak tortúrái, az amerikai
földharc doktor Reich nyomában, vagy ahogy a hippi Tuli Kupferberg
narancsegyenruhában, vödörnyi rohamsisakkal és M16-ossal járőrözik New York
utcáin sem volt feltétlenül kristályos az amerikai filmdiákoknak.
Fellowként
a Harvardon lehetőség volt használni a lakóhelyi Ház (Dunster House-os voltam) senior
common roomját, vörösfalú, XVIII. századi olajportrékkal ékített
vacsora-appartmentjét, ha illusztris vendéget óhajtott fogadni az ember. Jött
ilyen, Chicago érintésével Pestről (Haraszti Miklós), volt akkor az egyetemen
egy korábban Magyarországon szolgálatot teljesítő brit diplomata, és a
Makavejev házaspár, a remek Bojana és Dušan. Lehetett volna szakácsot is
rendelni, nem rendeltem, főztem, emlék szerint finomat. Mak elsöprő volt, senki
sem tudott megszólalni mellette, ami nagy szó volt ebben a társaságban,
hömpölygött, egy belgrádi BITEF-től, ahol Shuji Terayama lett a japán barátja,
a Tenjō Sajiki (Kakasülő)
színház vezetője, ismert extrémavantgárdista; hogy Titoszlávia milyen volt?,
szuperkádárizmus mentorhatalom és külpol korlát nélkül, de ez sem akadályozta
Brezsnyevet megkérni Joszip Brozt, tessékelné ki őt onnan és persze, hogy
Trieszt volt az első állomás Párizs felé. „Woody Allen? He’s like a boaring brother”. És ezt nem csak asztalnál, a
filmjeiben is. Radikális és befolyásos. Felforgató humor, a szovjet, jugoszláv,
amerikai álom egyidejű kritikája, Vlagyimir Iljics jégtánca és továbbketyegő
partizánromantika, forradalmi promiszkuitás szembeállítva a kispolgárisággal,
az amerikai filiszterség agyhalált eredményező beilleszkedésvágyával. Milena
Dravić harcos pozícióban az osztrák-amerikai Amos Vogel híres könyve, a Film,
mint felforgató művészet címlapján. Radikális montázsgyakorlat. Szemtelen
pimaszság, társadalomformáló művészeteszmény, dildo-készítés és Sztálin,
a gépfegyvercső erotikája, guzlicahangú Balkán és az amerikai fogyasztás
misztikus kultúrája, az Akácos út magyarosch giccse az újvidéki híd
alatt, a jugó forradalmárnő és a szovjet jégtáncos téli románcában, de a
gyümölcsök mérgezettek voltak. Susan Anspach mosolyog, Sztálin
óvón-gondterhelten néz a Vörös téren az idős muzsiknő cetlijére, a partizánlány
megveri a jégtáncost: hová lett a forradalom? Korcsolyával lefejeztetni, de a
patológus tepsijében tovább ágálni. Az igazi „szovjet ember”, a jégtáncos pravi
crveni fašist, valódi vörös-fasiszta. A matrózt, nevezzük Vakulincsuknak,
mint eredetijét a Bronyenoszec Patyomkinban (szerepében: Antonov),
matrózsapkája alatt egér, amszterdami csatorna-kalózhajón szerelme, csizmás
muzsiknő, aki ókommunista és hippi és kommunája a bécsi akcionizmus. Hajója
holland grachton hajóz, édes mozi. Vakulincsuk, a szexuálforradalom
Jean-Paul Marat-ja egy rakomány kristálycukorban fekszik, ez a fürdőkádja;
Charlotte Corday-Anna Planeta, a lengyel nő (szerepében: Anna Prucnal) ebben a
tonnányi kristálycukorban kasztrálja Vakulincsukot, ki aztán csendben és
boldogan elvérzik. Vakulincsuk arcán végig vigyor, a vér lassan terjed a
cukorban, vonásain viharfellegként suhan át a kimúlás eksztázisa. Mono no
aware. („Elmúlás általi szépség”, ahogy Terayamától tanulhatta.)
Utolsó
filmjét is megmutatta órán: a skót BBC kérésére készült Hole in the Soul
(Luk a lelken) önéletrajzi dolgozat, a
belgrádi szülői ház tetején egy látványra csehszlovák komédiás mondja angolul: „Makavejev
learning tricks / in the job of making flics”; a Védtelen ártatlanság
erőembere (Dragoljub Aleksić) is előkerül, a negyvenes évekbeli első szerb
hangosfilmből, amit a kultúrhatóságok támadtak, hiszen a partizánromantikával
szemben a megszálló német hatóságokkal való együttműködés is benne van.
Fájdalmas ez az egyórás tévéfilm, második búcsú az országtól, amit sajátjának
érzett, melyből egy csonka nackós roncs maradt. Nála laktam Belgrádban 2000-ben
a Chaplin utcában (ulica Čarlija
Čeplina), mikor Milošević a választáson megbukott, az újságíróklubban
whiskyvel koccintottunk Koštunica győzelmére. Makavejev ebben a majdnem utolsó
filmben – az Anne and Kristine című, többek között Mika Kaurismäki által
1996-ban produkált sorozatban a Danske piger viser alt (A dán csajok
mindent megmutatnak) epizódot még ő rendezte – kijelentkezett a
filmvilágból, néha ugyan belelkesedett az elmúlt 20 évben, mert a film
mániákus-depressziós tevékenység. Ügynökhöz megy Kaliforniában, púderozott,
kifestett körmű házikedvenc-sertéssel találkozik egy moziban, értesül, hogy ő
már nem olyan hot; vajon a saját álmát álmodja, vagy másét. „Hová valósi?
Jugoslavija. Olyan még létezik?” – kérdi a tibeti buddhista guru a San
Franciscói-öböl egy panoramikus pontján. A korabeli alter-rocker Rambo Amadeus
Mak sértettségét visszhangozza, háromujjas szerb villázással követel egy
Duna-híd alatt hajón 3 millió dollárt Maknak filmre, a távolból balkáni
rezesbanda fúj. Makavejev szerény, 1,8 is elég lenne. Archív S8-as képen a
mostari régi török híd, amiről úgy ugrálnak a Neretvába, ahogy az acapulcói La
Quebrada szikláról vagy 30-40 métert az óceánba, az ország úgy múlt el, ahogy
az új partikularitás katolikus horvátjai és/vagy muzulmán bosnyákjai szétlőtték
e szimbolikus hidat.
*
A Rue
de Seine-ben lakott Párizsban, a Deux Magots kávéházban találkoztunk 2006-ban
utoljára, gerincbántalmai miatt úgy járt, mint egy derékszög-vonalzó. Szerbiai
barátok mindig elmondták, visszavonult, nem találkozik senkivel, 2019 január
25-én meghalt. Maradtak a filmjei. Meg a luk a lelken.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
