Magyar Műhely

Kerekasztal-beszélgetés a videókultúráról

A roncsolódás melankóliája

Lichter Péter

Lichter Péter kísérleti filmes, Nemes Z. Márió esztéta, Sepsi László filmes újságíró és Csizmazia Gábor, a Volt egyszer egy Odeon című dokumentumfilm rendezője beszélget a letűnt VHS-kultúráról.

Lichter Péter: Kezdjük a téma személyesebb vetületével a beszélgetést. Milyen emlékeitek vannak a VHS-kultúráról és a tékázásról? Mert ma már csak múltidőben beszélhetünk a jelenségről: egy jól körül határolható időszakról, ami a 80-as évek második felétől a kétezres évek végéig tartott.

Nemes Z. Márió: Számomra a kazettakultúrából inkább a másolgatós, kézen-közön járatott cserekeskederelem volt a meghatározó, persze valószínűleg mindannyiunkkal így történt. Amikor Pápáról feljöttem Pestre, Újpesten laktam és ott próbáltam egy régi videós emlékemet felkutatni: egész konkrétan az első Gonosz halott filmet, amit anno Az erdő szelleme címen láttam a korai kazettás korszak őslevesében. De nekem igazán fontos a Szabó Ervin könyvtár volt: az ő audiótárukban egy csomó művészfilm meg egyéb érdekesség megtalálható volt elég olcsón. Nekem ez volt a videótékázás utolsó, meghatározó élménye – és persze volt, amiket átmásolgattam. Akkor kezdett el feljönni a kollégiumokban a DC plusz meg a korai torrentek, akkor ott gyülekeztek a népek a rekkekkel, hogy szakmányba töltsék a filmeket a sörözések közben.

Sepsi László: Én eléggé a végén kerültem bele ebbe a kultúrába. A kilencvenes években nekem nem volt központi dolog a videózás, egyszerűen azért, mert nem volt lejátszónk: ha a gazdagabb rokon kölcsönadta a videómagnót, akkor tudtunk videózni a hozzá odapasszolt kazettákkal, ami egyébként pont a Gonosz halott filmek egyike volt, és a Manitu. Mire lett egy négyfejes LG-magnóm, az osztálytársaim már írott Pókember-cédékkel sefteltek. Az érettségi után nem vettek fel a filmszakra, úgyhogy ekkor lettem videótékás Szolnokon, mert kellett valami, amivel hasznosan elütöm az időt. A város leglepattantabb tékájában dolgoztam, egy panelház tövében, ahol a nyoma sem volt annak a pezsgő szubkultúrának, ami az Odeont jellemezte. Persze némi kurátori mentalitásra itt is szükség volt: néha győzködni kellett a betérőket, hogy a Femme Fatale-t ugynanaz a fickó rendezte, mint a Sebhelyesarcút a Pacinóval, azt tessék kivenni. Közben meg én is jártam a szolnoki könyvtárba kivenni a Budapest Film kiadványait, a Godard-okat meg a Truffaut-kat, és délelőttönként ezeket néztem, amíg volt agyam, aztán este a tékában meg a kung-fu filmeket orrvérzésig. Ebből kezdett kialakulni a hálózatos gondolkodás, hogy a rendezőket, filmeket, műfajokat összekössem, és emellett kezdtem el Filmvilágot is olvasni: szisztematikusan végigolvastam a lapszámokat kábé 1989-től kezdve. Az ott olvasottakat kezdtem el összekapcsolni a VHS-élményekkel. Egyébként ekkor, 2002-2003 környékén már döglődött a VHS-formátum, legalábbis Szolnokon: ekkor hozták be a tékákba a DVD-ket, vagyis a kipucolt készleteket nagyon olcsón meglehetett venni.

Lichter: Emlékszem erre az átmeneti időszakra, amikor a VHS-nek volt egy látványos hattyúdala. Például nagyon belém égett, amikor valamelyik Tescóban konkrétan kilóra lehetett megvenni a VHS-kazettákat, mint a zöldséget. Ráraktad a kazettákat a mérlegre, ahonnan aztán a megfelelő kód alapján kinyomtattad rá a vonalkódot, mintha dinnyét vásárolnál vagy káposztát.

Sepsi: Szóval nálam inkább a felhalmozás dominált, a kölcsönzés nem vált fontossá. Most otthon ott porosodik az 5-600 eredeti kazetta, meg párszáz másolt, persze szívem nincs őket kidobni.

Csizmazia Gábor.: Erről a felhalmozásról az a srác jut az eszembe, akitől a dokuhoz kaptuk a csévélőt – azt az eszközt, amivel a videókazettákat visszatekerték. Ő Egerben a mai napig jár a piacra és veszi fillérekért a régi VHS-kazettákat és halmozza fel a panellakásában, ami azért nem semmi, hiszen ezek a kazetták egy könyvnyi helyet elfoglalnak, nem úgy, mint a DVD-lemezek, amiket még annak idején, nem túl szakszerű módon, hengerekbe összerakva is tároltuk, egy csomó helyet megspórolva.

Sepsi: Igen, én is szeretem megtartani a dolgokat – ez volt a bajom a kölcsönzős kultúrával. Egyszerűen szeretem megőrizni a filmeket, könyveket, szinte mindegy is, hogy milyen hordozón. Amikor beindult a letöltős éra, hatalmas tokokban gyűjtöttem az írott DVD-ket, persze ezeknek a nagy része már használhatatlan.

Nemes: A régi kazettáim nagy része, otthon, már teljesen rohadni, penészedni kezdett. Ez is fontos része ennek a témának: a birtokolt filmek romlandó, lebomló anyagként vannak jelen a környezetünkben. A korábbi hordozók visszatérése (az audio kazetták és bakelit lemezek reneszánsza) szorosan összefügg a fizikaisággal és ezzel a hörcsögtudattal: él az emberekben ez a materialitásban gyökerező birtoklási vágy, ami persze a könyvekre is igaz – és a könyvek piaca sem halt be a jóslatok ellenére. Ha már filmes szocializációnál tartunk, akkor nekem az is nagyon fontos volt, hogy annak idején felvettem a tévéből VHS-re a 100 éves a mozi sorozatot Szabó István bevezetőivel.

Csizmazia: Pláne azért, mert azok a filmek elérhetetlenek voltak. Például amikor az Odeonban valaki három hétig nem hozta vissza A Patyomkin páncélost, akkor nem hitte el, hogy nekünk ez komoly érvágást jelentett, mert kábé minden nap ki tudtuk adni azt a filmet: egy csomóan vitték, mert egyszerűen nagyobb igény volt rá – nyilvánvalóan egyetemisták és vizsgára készülők körében – mint mondjuk a Bölcsek kövére című Eddie Murphy-vígjátékra.

Lichter: Az újranézés és a gyűjteményépítés nagyon fontos része volt ennek az időszaknak. Én például sokszor azért mentem be a Corvin tékába, hogy csak nézegessem a polcokat és mustráljam a felhozatalt, ahogyan ezt otthon is tettem a saját VHS és DVD-gyűjteményemmel. Ma is rá vagyok állva a felhalmozásra, pont ilyen okokból, ami gondolom minden gyűjtőre igaz: csak már egy külső vincseszterre gyűjtöm őket – és hiányzik a kazetták vagy akár a DVD-tokok megfoghatósága.

Csizmazia: Volt tétje annak, hogy milyen filmet választasz a tékában, mert lehet, hogy elszúrtad az estédet – hiszen nem tehetted meg, hogy egyszerűen letöltesz egy másik filmet. A tékás szerepkörnek épp az volt a legszórakoztatóbb része, hogy speciális igényekre ajánlottál filmeket, és az emberek estéjére voltál hatással. Ez mindig sokkal szórakoztatóbb játék volt, mint amikor a kölcsönzőnek mindössze annyi igénye volt, hogy „mindegy, csak szinkronos legyen.” Ami persze megint egy másik területre vezet: a vevők tetemes része utálta a feliratos filmeket, mi persze próbáltuk mindig azokat nyomni kultúrmisszióképpen. Ehhez kapcsolódik egy emlékezes sztorim: egyszer egy visszatérő kölcsönző már az ajtóban lobogtatta idegesen a visszahozott kazettát, és ordította nekem, hogy „csak a pult ment meg.” Kérdeztem, hogy mi volt a probléma a filmmel, amire azt válaszolta, hogy „írós volt”…

Nemes: Ez a felirat-szinkron kérdés amúgy külön érdekes esztétikai problémája ennek az ősvideós korszaknak, például a hangalámondás technikája, amiről az Odeon dokumentumfilmben is sok szó esik. Én például annak idején A sógun orgyilkosát angol hanggal, magyar hangalámondással és holland felirattal láttam, aminek volt egy felfokozott elidegenítő effektusa. Ha a művészeti gyakorlat felől nézel rá a hangalámondásra, akkor az már-már egy autonóm újragondolása volt egy-egy műnek, aminek az összhatása kimondottan weird volt.

Sepsi: A VHS-kultúrának ez volt az egyik lényegi paradoxona, hogy a technika korlátoltságából fakadóan a filmnek egy „svédelt” verzióját láttad, nem a filmet. Ez az agyonmásolt, roncsolt képből és a hangalámondás kisajátítói gesztusából fakadt. És akkor tegyük hozzá, hogy többnyire a képarány is le volt csonkítva.

Lichter: Nekem az is meghatározó volt, hogy a kilencvenes évek első felében felvett filmek tetemes része német nyelven beszélt: például az Amerikai nindzsát, az Indiana Jones-filmeket és a Rambót a Sat1-ről meg az ORF-ről felvéve láttam, úgy, hogy egy árva szót sem értettem belőlük. Ezért gyakran utána kellett néznem, hogy pontosan mi a történet, hogy tulajdonképpen mit is látok – ez a svédelt, rossz minőséghez hasonlóan egyfajta roncsolt befogadás volt, amitől egészen korán kialakult egy reflektált filmnézés.

Nemes: Igen, ez tulajdonképpen a brechti elidegenítés iskolapéldája. Ha a művészetelmélet felől közelítünk, akkor ezeket a roncsolt ősvideós anyagokat a konceptuális kisajátítás népi változatának tartom. Amúgy a képminőség vonatkozásában az is nagyon érdekes, hogy a szétmásolt kazettákon egyre jobban tönkre ment a kép. Emlékszem, hogy a Tini nindzsa teknőcöket annyira szétmásolt kazettán láttam, hogy már nem volt színes – tulajdonképpen átment a film Jarmuschba.

Csizmazia: A hangalámondás dadaizmusához még az is egy érdekes adalék, amikor például ezek a klasszikus német erotikus filmek bejöttek, akkor az ominózus jelenetekben a hölgy azt mondta, hogy „nein, nein, nein” – amit a hangalámondás úgy fordított, hogy „kilenc, kilenc, kilenc”. Ezek azért plusz komikus tartalommal színesítették a videózást.

Sepsi: Ha egy kicsit visszaugrunk a VHS-minőségére, szerintem az is nagyon érdekes kérdés, hogy ha a minőségi filmnézést egy koordináta rendszerben képzeljük el, akkor a videózás nagyon a végén helyezkedik el. Azt szoktuk mondani, hogy ideális esetben a filmet moziban kell látni – ehhez képest az itt felsorolt technikai korlátok és roncsolt verziók miatt a VHS a lehető legrosszabb módja a filmnézésnek. Mégis van iránta nosztalgia, illetve az egész VHS-nézés és -gyűjtés nem a klasszikus értelemben vett filmnézésről fog szólni, hanem valami egészen másról. Ehhez jött hozzá az a melankólia, amiről a Odeon-filmben is szó esik, hogy a videókazetták folyamatosan amortizálódtak: vagy nagyon ritkán nézted őket, és szépen bedobozolva tároltad a polcodon, vagy gyakran betetted a videómagnóba, amitől viszont egyre romlott az állapotuk. Ha van egy gyűjteményem, akkor tulajdonképpen szépen folyamatosan messzebb kerülök a birtokolt filmektől, mert azok lassanként szétroncsolódnak.

Lichter: A másik fontos dolog, ami a VHS-kazettákkal eltűnt a mindennapi filmtapasztalatunkból, az a filmek hosszának tudata, vagy tudatosítása. Mert a kazettákat nem lehetett másképpen, csak lineárisan, elejéről a végéig lejátszani, maximum gyorstekeréssel előre vagy visszaugrani egy bizonyos részhez. De már maga a tekerés is tudatossá tette a nézőt, hiszen jobban kellett ismerni a filmet, vagy a film hosszát, hogy például a kedvenc jelenetemhez ugorjak – ez a mai klikkelgetős, anyagtalan filmletöltéssel teljesen megszűnt.

Nemes: Ezt nevezhetnénk a tartam materialitásának is. A zenehallgatás kapcsán általában azt mondják, hogy azért fontos kazettán hallgatni egy albumot, mert akkor legalább végighallgatod. Ez segít azon, hogy egészben, struktúrában gondolkozzon a hallgató. A Youtube-on vagy a Netflixen nem ezt csinálod, rögtön tovább kattintasz egy újabb lehetőségre, amely megjelenik az oldalsávban. Ez töredékesebb, felületesebb fogyasztást eredményez.

Sepsi: A VHS-korszak után mindenki képminőség-tudatos lett: kétezres évek elején nem az volt, hogy az emberek örültek volna a letölthető filmek végtelen választékának, hanem állandóan a codec-eket és file-formátumokat figyelte mindenki.

Nemes: Az ekkor kialakult képkultúra minőségfetisizmusát átalakítja a kortárs posztdigitális nosztalgia, vagyis ezen keresztül kezdjük el igazán értékelni a glitchet, a trash-minőséget és a layereket. Felfedezzük, hogy de jó az audiokazetta dobozhangzása, pedig annyira vágytunk a CD-re, ami úgymond tiszta, de már az is túl sterilnek tűnik. Ez a digitális sterilitás az, ami táplálja a rothadó, anyagszerű zombimédiumok iránti nosztalgiát, ami az utóbbi években kialakult, nem csak a zenehallgatás, de a filmkészítés területén is.

Csizmazia: Az átmeneti korszakban, vagyis a DVD-ék felbukkanása idején volt egy vicces jelenség: mindenki elkezdett 5.1-es házimozirendszereket építgetni otthon. Valahogy egyik napról a másikra mindenkinek kiélesedtek az érzékszervei, hirtelen delfinhallást és sólyomszemeket növesztettek és ami addig teljesen jó volt VHS-kazettán, az már csak DVD-én kellett. Ma már ezek a technikai lépcsőfokok nem annyira épültek be, nem feltétlenül látunk különbséget egy 4K-ás kép meg egy akármilyen szuper HD-kép között – a képminőség divatja is lecsengett, hiszen természetessé vált.

Nemes: Érdekes, hogy a CD-éket is elérte ez a roncsolási vágy. Például már a kilencvenes években volt egy olyan kísérletező zenész csapat, az Oval, akik a CD-ék hordozó felületére festettek, meg karcoltak és az így keletkező médiumhibákat beleültették a zenéjükbe.

Lichter: A VHS kamerák képminősége mostanában kezd visszaszivárogni a professzionális filmkészítésbe meg a videóklipekbe, mert ez a „videógagyi” textúra, az életlen, fakó színek, vagyis maga a hibás kép egy ma már különlegesnek mondható minőséget képviselnek. Ami a kilencvenes években home videós hatású volt, az ma már menő és szexi. Erre a trash-esztétikára építette Harmony Korine a Trash Humpers című erősen experimentális filmjét, amit még kazettán is forgalmaztak, persze minimális példányszámban és aranyáron.

Csizmazia: Érdekes, hogy a VHS-nézésnek eleinte volt egy, a mozizáshoz hasonlítható közösségi hangulata, ami szintén eltűnt – pont azért, mert hozzátartozott filmnézéshez a hordozótechnika sajátos bája. Amikor összegyűltünk valamelyik haverunk lakásán videózni, akkor egyáltalán nem akadtunk fenn azon, hogy a Rambo németül van, vagy egy cérnahangú csávó mondja alá a hangot, inkább az is egy sajátságos élménnyé állt össze.

Nemes: A szociológiai, társadalomtörténeti szempontok nagyon fontosak ezeknél a retrómédiumoknál. A VHS-kultúrában a forráshiány lényegi tényezőt jelentett, vagyis hogy a filmek, a kazetták vagy akár a lejátszók egyáltalán nem voltak mindenki számára elérhetők. Ez összekovácsolta a közösséget. Nemrég láttam egy dokumentumfilmet a romániai VHS-kultúráról, Chuck Norris vs. Communism a címe – ott talán még markánsabb közösségi élet alakult ki a videózás körül, hiszen a nyolcvanas években az amerikai filmek fekete kereskedelmének komoly politikai súlya volt. Például még a filmek hangalámondói is komoly retorziókra számíthattak, mint „rendszerellenségek”.

Sepsi: A VHS-kultúrát jellemző korlátozott hozzáférés mai szemmel nézve azért is érdekes, mert ébreszt bennünk egy komoly nosztalgiát, hogy nem tudtunk bizonyos filmeket megszerezni – ami manapság a végtelen hozzáférés korában teljesen elképzelhetetlen. Ráadásul a korlátozottság miatt teljesen véletlenszerűvé vált, hogy a kulturális fejlődésemre mik voltak hatással. Teljesen szokatlan dolgok kerülhettek egymás mellé, ami mondjuk egy tankönyvi kánonban nehezen elképzelhető: például hogy apám felvette a Gonosz halott-kazettámra Ceaușescu kivégzését. Ez a montázsjelleg a tékákban is érvényesült: gyakran borító, vagy a rövid leírás alapján választottam és simán kivettem egy este egy gyakós karate-filmet és a Szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretőjét, hiszen az volt rá írva, hogy „kannibálos” – amit meg nem lehet otthagyni.

Nemes: Azért azt hozzá kell ehhez tenni, hogy a filmek korlátozott száma miatt mindennek volt egy kollektív jellege: az Amerikai nindzsa például mindenkinek megvolt. Csak az nem volt mindegy, hogy mi került mellé – ebből jöhettek a meglepő párosítások, asszociációk. Ez a kollektív jelleg mára megszűnt, a totális hozzáférés révén nincsenek ilyen generációs közös filmek, a kombinációk lehetősége a végtelenbe tágul. Ezt nagyon észre lehet venni a mostani húszéveseknél: nincsenek ilyen közös pontok, mint az Amerikai nindzsa.

Sepsi: Nemcsak kisebb szerepe lett manapság a véletlennek, de a kurátorok, a gatekeeperek is megváltoztak. Egy IMDB vagy egy Netflix viszonylag kiszámíthatóan fog filmeket ajánlani, és tudjuk, hogy a pontozás sem feltétlenül segíti a felfedezést. Egy videótékában ha egy fél méterrel arrébb lévő polchoz nyúlsz, máris találkozhatsz obskúrusabb művekkel.

Nemes: Pont a gatekeeperek kötik össze érdekes módon a videókorszakot ezzel a digitális korszakkal. Ez akkor is fontos volt, amikor a hozzáférés korlátozott volt, és most is, amikor totális hozzáférés van.

Sepsi: Az azért egy fontos különbség, hogy régen a gatekeeper birtokolta a materiális javakat, vagyis csak nála volt meg az adott film, fizikailag. A mai gatekeeper sokkal bizalmibb, szimbolikusabb pozíciót foglal el.

Lichter: Egy online blog, folyóirat a maga listáival, cikkeivel, ajánlóival ki tudja harcolni magának ezt a bizalmat, ami aztán a filmkereső közösség számára gatekeeperré teszi.

Csizmazia: Viszont ebből már hiányzik a személyesség, ami a tékázást meghatározta.

VOLT EGYSZER EGY TÉKA – magyar, 2018. Rendezte és írta: Csizmazia „Cheese” Gábor. Kép: Polgár András. Vágó: Bruzsa Gábor és Polgár András. Producer: Kárpáti György, Berta Balázs, Cseh Norbert. Szereplők: Rudolf Péter, Hajós András, Pálfi György, Simon Kornél, Orosz Dénes, Mucsi Zoltán, Mátyássy Áron, Puskás Péter, Gigor Attila. Gyártó: A Hetedik Sor Közepe. Forgalmazó: Vertigo Média. 90 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 19-22. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13828

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -