Balkán expresszMakavejev, a rebellisA magányos szervezet titkaBalázs Attila
Öntörvényű,
mindenre fittyet hányó, később a boldog jugó Paradicsomból „megérdemelten
kiebrudalt” rendező.
Úgy
látszik, jó idők járnak az egykor volt jugoszláv újhullámos vagy „fekete filmre”,
még nem ment feledésbe. Emlékeztetőül: mindkét elnevezést használták arra a
hatvanas években kibontakozott irányzatra, amelynek oszlopos tagjai mások
mellett Aleksandar Petrović és Dušan Makavejev, hogy ne rukkoljunk elő teljes
lajstrommal. Ők közel maradván a dokumentumfilm és az alacsony költségvetésű
filmek szerényebb eszközeihez, olyan mozit hoztak létre, amely otthon, az
egykori Jugoszláviában jócskán felpaprikázta a vörös hatalmi réteget, mintegy
kiprovokálta a saját bezárását – szinte még mielőtt a kinyomtatott plakátokon
megszáradt volna a festék. Utóbbinak, Makavejev rendezőnek, forgatókönyvírónak
és producernek ezt a kapitalista országok némelyikében is sikerült később különösebb
erőfeszítés nélkül elérnie provokatív műveivel. Noha az ilyesmi arrafelé soha nem
volt oly gyakran előforduló jelenség, mint a boldog kommunizmus országaiban,
ahol ezeket az „elidegenedett elemeket” destruktív alkotásaikkal – mint
kártékony démonokat, ártó szellemeket – zárt palackban igyekeztek tartani.
Vastag
falú ládában, hatalmas lakat alatt.
Ülepedjék
csak szépen rájuk a por, szője köréjük hálóját a pók.
Hála
a sorsnak, szellemkiszabadító módon alakult a helyzet az idén Karlovy Varyban
úgyszintén, ahol – Aleksandar Petrović tollszedőinek újbóli sikeres cannes-i
vetítése után amott – most Makavejev úszott be nagy hanggal, ha visszafogottabb
reflektorfényben is, de erőteljes karcsapásokkal a világ filmfesztiváli képébe.
(Megjegyzendő, hogy ezek a szemlék soha nem is zárták be kapuikat említett
rendezők előtt, csak már túl sok idő múlt el régi szereplésük és ünneplésük
óta, Petrović már nincs is az élők sorában.) Dušan Makavejev W. R., avagy az organizmus
misztériuma című, egykor nagy port kavart, minden lehetséges szemszögből
istenkáromlónak tartott 1971-es alkotását a 6
kritikus, 6 film kísérőprogramban pergették le, arra keresvén a választ, ha
szubjektív szemszögből is, de melyik hat film lenne minden idők világmozijának
hat legszuggesztívebb alkotása. A W. R.
ezek közé került be.
Egyes
mozinéző embertársak akkor még meg se születtek, mások már netán el is
felejtették, milyen idők uralkodtak ‘68 és ‘71 között mind keleten, mind
nyugaton, amikor ez az ugyancsak öntörvényű, mindenre fittyet hányó, később a
boldog jugó Paradicsomból „megérdemelten kiebrudalt” Makavejev részben
Jugoszláviában, részben az Egyesült Államokban leforgatta
nihilista-anarchisztikus, munkásosztály-ellenes, szocializmus-ellenes, épész-ellenes,
egyetemeserkölcs-ellenes, önmaga-ellenes mélypornográf filmjét. Mert ez lett a
megítélése odahaza a W. R.-nek, ha
most csak erre a megítélésre és elítélésre összpontosítunk. Mert ugyebár felső
parancsra az elvtársak összeültek, összedugták a fejüket, megtanácskozták a
dolgot, közös véleményt alkottak, majd ítéletet hoztak és hirdettek, melynek
nyomán Makavejevnek jobb volt, tanácsosabb lett elhagynia az országot.
Egészségesebb, ahogy mondták akkoriban.
Később
ugyan – nagy kegyelmi pillanat – visszatérhetett, de hosszú életének az a
szegmense már csak kis darabkájával tud netán érdemleges részévé lenni a mi kis
szükségszerűen korlátozott terjedelmű írásunknak. Mindenesetre ott tartottunk,
tartunk: nyúlfarknyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a W. R.-ről negatív pártállásfoglalás szülessen. Mármost távol attól,
hogy az ítélőszék tagjai rendre ostoba tájékozatlanok lettek volna, mert az
tényleg messze az igazságtól. Annyi azonban biztos, hogy az „egyöntetű”
többségben, amelyben hüvelykujjával mindenki a föld felé mutatott, nyilván nagy
számban ültek olyanok, akik életükben nem hallották Wilhelm Reich mester, osztrák-amerikai
pszichiáter és pszichoanalitikus nevét, kinek tanai az orgonnak elnevezett, világuniverzumot, illetve a mikro- és
makrokozmoszt egyaránt befolyásoló szexuális energiáról szólnak – kapcsolatban
a szexuális világforradalom elképzelésével, amely alapvetően átalakítja
bolygónkon az erőviszonyokat, s felszabadítóan hat az egyénre.
Persze,
másképp, mint a kommunizmus. Meg másképpen, mint a kapitalizmus. Meg másképp,
mint az összes elnyomó hatalmi szerkezet.
A
bíráknak nem volt idejük könyvet venni a kezükbe, valószínűleg nem is volt
szokásuk, csak követték az utasítást. És közben mérvadó módon aligha eshetett
szó az „eszmei kártékonyságon” túl a film újszerű képi világáról, a kifordított
látásmódról, az átbillentett hangsúlyokról. Zenei kifejezéssel élve: off beatekről.
A montázs jellegében és dinamikájában Eisenstein és Dziga Vertov hatásáról,
mert kik is ezek az utóbbi elvtársak. Elvtársak-e egyáltalán? „Ez az Einstein
meg emez… Biztos valami osztályellenség megint.” Jó, ne essünk túlzásba, de nyilván idegesítette őket már
egydimenziós látásmódjuknál fogva is mindaz, ami feketehumor, görbe tükör,
groteszk travesztia, kifordított szemlélet, főleg amikor úgy érezhették, a
dolog odavág. (Hazavág.) Mindenesetre nem is láthatták másképp, amikor
határozott, célirányos nyomás nehezedett rájuk. Ahogy tulajdonképpen ma is
nehezedik az egyénekre különféle grémiumaival együtt a döntéshozatal
folyamatában, mely eszközről a hatalom, úgy látszik, sose feledkezik meg, s
gyakorolja is, amikor csak szerét ejtheti. Illetve: megpillantja benne a maga
érdekét. És ez nem más, mint puszta megfélemlítés, zsarolás, melynek eredménye
az egyén elviselhetetlen szorongása. Ám ezzel a kígyó a saját farkába harap
végül, a kör bezárul, zárlatos lesz. Erről beszél Makavejev és Reich.
Következésképp, ha mást akarunk, ki kell bújnunk valahogy a prés alól a
jóvátehetetlen lélektorzulás előtt – a W.
R., avagy az organizmus misztériuma, avagy a szervezet működése, avagy az
egyén kétségbeesett örök magánya erről szól.
Mérget
vehetünk rá, s ez a méreg kifejezéssel együtt egy másik „sötét lelkű”, manapság
ismét vetített filmet hoz elő. Összeköttetésben a W. R.-rel, meg az összes többivel, amit ez a Dušan Makavejev nevű,
ördögtől származó, istentől elrugaszkodott ember rendezett – nem is az
organizmus, hanem a felszabadító erejű ORGAZMUS sokféleségének és
misztériumának jegyében tehát. Meg a végképp megmérgezett kapcsolatokat követő
VÁLÁS jegyében. Címe: Montenegro.
Nos,
Montenegrót, azaz Crna Gorát crnogoracok, azaz vajdasági magyar kifejezéssel
élve: „cérnák” lakják. Az egykori vicc szerint a cérnák mik lennének? Bosnyákok
de luxe. (Elnézést, hogy Makavejev filmjeinek vizsgálatakor nem a kronológia,
hanem az asszociáció visz tovább bennünket, de erre buzdít maga a téma.) Tehát
a montenegróiak, akik manapság még nem tudták bebizonyítani Amerikában az ezzel
foglalkozó bizottságnál, hogy ők egy nyelvileg is a szerbektől teljesen
különálló nép, ilyenből álló nemzet, ők olyan majdnem… tehát mégse szerbek, a
bosnyákoktól mindenesetre életszínvonalban és a szellem színvonalában,
ügyességben és másban nagyságrendileg jobbak. Olyanok, akik bár maroknyian, de
nem egyszer útjába álltak nagy hősiességgel az ellenségnek, például a töröknek.
Többféleképp magyarázható viccet félre, meg azt, hogy akkor tulajdonképpen
miből is áll ezek szerint a civilizációs létrafokon alacsonyabban lévőnek
nézett bosnyák, a montenegróiak képesek voltak rá nem csak bátorságuknak, hanem
a szigorú patriarchális renden alapuló tradicionális összetartásuknak, katonás
életfelfogásuknak köszönhetően mindig is megmaradni kemény kis szigetként a
történelmi sodrásban. A majdnem semmi közepén.
– Jó,
de mi történik akkor – jött a kérdéssel Makavejev, ha netalán ez az egész
színes társaság, jugoszláv „testvériségi” modell a maga jó és rossz oldalával,
összes ellentmondásos együvé tartozásával, amolyan északra tolt végvárként, egy
jóléti világban (Svédországban) találja magát – a maga „reprezentatív”
keresztmetszetében?
Melyben
persze a többség szerb, akikre ugyanakkor áll a montenegróiakkal kapcsolatban
eddig elhangzott összes megállapítás. (Ebben a kontextusban legalábbis.) A
helyzet, válasza szerint, súlyos plusz-romláson esik át, miközben a régi
erkölcsök torzulnak. Legalábbis ami belőlük megmaradt, még jobban deformálódik.
Megváltoznak a célkitűzések, illetve aránytalanul áthelyeződnek az akcentusok.
Kiszámíthatatlanná válnak a viszonyok, s ijesztő rémfigurák születnek, akiknek
igazából még csak nem is róható fel, hogy olyanok, amilyenek. Akikben a gazdag
svéd társadalomból odatévedt, odacsöppent hölgy elébb csak azt a híres balkáni
lángoló szabadságvágyat látja, a laza másmilyenséget, majd rá kell jönnie arra,
hogy alapvető célkitűzéseiben ez a közösség sem különbözik a többitől. Már
minden mérgezett, s akkor legyen is az.
No,
de akkor mi a magyar? Azaz mi a montenegrói? Újravetített filmektől függetlenül
óvatosan várjuk mások válaszát erre. Közben észrevehető, hogy valójában nem
csak a megnevezett filmekről, egészében Dušan Makavejev szemléletéről
beszélünk. Furcsa egyéni gondolkodásáról, filmnyelvéről, melyben épp a nyelvnek
többféle szerep jut a szellem villódzó röptében, meg a test nyákos
labirintusában. „Oh, sweet movie!”
Dusan Makavejev játékfilmjei
Az ember nem madár (Čovek nije ptica,1965)
Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony
tragédiája (Ljubavni
slučaj ili tragedija službenice P.T.T., 1967)
W. R.,
avagy az organizmus misztériuma (W.R. – Misterije organizma, 1971)
Sweet Movie (1974)
Montenegro (1981)
A Coca Cola kölyök (The Coca-Cola Kid,
1985)
Manifesto
(1988)
A gorilla délben fürdik (Gorilla bathes at noon,
1993)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1 átlag: 8 |
 |
|
