FesztiválJihlavaA kapitalizmus határaiBartal Dóra
A
21. jihlavai dokumentumfilm fesztiválon előtérbe kerültek a fikciós
dokumentumfilmek és a mindennapi hősökre figyelő történetek.
A
tavalyi húszéves jubileum után a jihlavai fesztivál kurátorai betartották az
ígéretüket és valóban továbbvitték azt a gondolatot, hogy ideje kitágítani a
dokumentumfilm értelmezési határait. Ez a szándék markánsan megjelent abban a
változásban, hogy sokkal több fikciós dokumentumfilm, vagy még inkább
dokumentumfilmes szemlélettel készült nagyjátékfilm került be az „Opus Bonum”
vagy a „Cseh öröm” szekciókba ezzel megszüntetve a „Dok-fi” önálló programot,
ami a korábbi években kizárólag a hibrid filmekre fókuszált. Hogy hosszú távon
milyen eredményeket hoz ez a lépés, miképp alakítja át a közönség vagy az
elemzők dokumentumfilmről alkotott képét, még korai lenne eldönteni.
Mindenesetre az idén bemutatott hasonló jellegű filmek, mint a Skokan vagy a Minden klassz lesz (Všechno
bude fajn) határozottan kilógtak az esszéfilmre és kísérleti
dokumentumfilmekre szakosodott versenyből. Több más új cseh filmhez hasonlóan
az utóbbi kettő is szerepelt a nemzetközi kategóriákban, mivel a hazai
filmeknek külföldön is nagyobb figyelmet szeretnének szerezni, viszont a
látszólag nagyobb költségvetés ellenére sem könnyű elképzelni, hogy
Csehországon kívül működőképesek legyenek a honi viszonyokat karikírozó filmek.
Az
előbb említett két tematikailag is hasonló filmben vállaltan konstruált
szituációkat, improvizációkat vagy megrendezett jeleneteket látunk. A cseh
társadalom egy szegletét pécézik ki és űznek gúnyt a szereplőikből, abszurd
helyzetekbe keverve őket. A Skokanban
(Petr Václav) egy börtönből szabadult roma férfi indul el nyugatra szerencsét
próbálni, egyenesen Cannes-ig stoppol, hogy színész lehessen, a Minden klassz lesz (rendezte: Robin
Kvapil) pedig vádirat a morvaországi Brno városában megszilárdult korrupció és
kispolgári provincializmus ellen. Az utóbbi bátor film is lehetne, mivel
nyíltan kritizálja a városi vezetés simlisségeit, a tekintélyelven működő
hatalomgyakorlást, ami nem csupán helyi jellegzetesség, hanem szinte minden
poszt-szocialista országra jellemző. Mégis a filmek szándéka kérdőjeles marad,
mivel azon kívül, hogy nevetség tárgyává teszi a szereplőket, ambíciójukat vagy
a közegüket, nem futnak ki a történetek sehová, a fikció és a dokumentumfilmes
jelleg nem tud szervesen összefonódni.
Nem
lehet elmenni a Vít Klusák rendezte A
világ Daliborek szerint (Svět podle
Daliborka) mellett sem, amely szerencsére nem került be a versenyprogramba,
de a Karlovy Vary-i bemutatása óta már nagy port kavart. Klusák szintén fiktív
eszközöket használt dokumentumfilmjében, beállított jelenetekben szereplőivel
újrajátszatja az életükben korábban megtörtént eseményeket, de mégsem ez okozza
hibrid módszerének legnagyobb ellentmondását. A helyszín ismét egy vidéki cseh
város, ahol szűkösek a lehetőségek, és ahogy Klusák sugallja, az emberek is
szűklátókörűek maradtak, nem is akarnak kitörni a helyzetükből.
Daliborek
neonáci nézeteket vall, tudása internetes olvasmányokból táplálkozik és szintén
az interneten keres közösséget hasonló gondolkozású emberekkel. Videókat oszt
meg, melyekben agresszívan fenyeget, vagy épp részegen énekli a cseh himnuszt,
amíg rá nem parancsol az anyukája. A közeg és a főszereplő – akit „érzékeny
neonácinak” neveznek a film marketingkampányában – ábrázolása súlyos etikai
kérdéseket vet fel. Klusák trash televíziós műsorrá alacsonyítja le a témáját,
kizsákmányolja hőseit és azok naiv szereplési vágyát.
Daliborek
az anyjával él, aki állandón babusgatja. Férfiasságát vesztett, szánni való
figuraként jelenik meg, a kamera a testét többnyire csúfnak és torznak
láttatja. Pszichológiai profilja tisztázatlan, nincs valódi magyarázat arra,
miért talált önigazolást a cigányok gyűlöletében, a holokauszttagadásban.
Klusák provokatív már-már szürreális helyzetekbe helyezi a szereplőket, például
Daliborek egyik roma kollégája ellen gyilkosságot tervez, vagy a film végén
Auschwitzba kirándulnak, ahol Daliborek egy túlélőre zúdítja a történelmet
tagadó meggyőződéseit. Tipikus példaként bemutatni Daliboreket kockázatos,
mivel az álhíreket olvasó, összeesküvés-elméletekre hangolt polgárok nem
feltétlenül olyan excentrikus figurák, mint ő, hanem átlagemberek, akihez
magával sodort az intézményesített gyűlölet. Természetesen nem a portréfilmmel,
mint műfajjal van probléma, hanem a felelőtlen ábrázolásmóddal, amivel a
rendező elken és komolytalanná tesz egy valódi társadalmi problémát.
*
Egészen
más eszközt választott az etnikai konfliktusok vizsgálatához Travis Wilkerson
és Gürcan Keltek – a szubjektív politikai esszét. A Meteorok (Meteorlar), ami
az „Első fények” versenyprogram megosztott díját kapta, egy kurd faluról mesél,
melyben kitör a fegyveres konfliktus, és a török katonák a civil lakosságot
bombázzák. A felkelés kitörését látjuk, majd a túlélők nyilatkoznak romok
között és a főszereplő lírai reflexiói kísérik a fekete-fehér zajos képeket,
melyekben a tragédia – a nyelv vagy a művészetek által – megfogalmazásának
lehetetlenségéről elmélkedik. Mindeközben kirajzolódik egy különös és
elszigetelt világ, ahol a bombák helyett lehulló meteorok csodája felül tudja
írni a múlt borzalmait és összekötheti a történetüket a világmindenség örök
folyamataival.
A
pályája kezdete óta határozott politikai elkötelezettséget vállaló Travis
Wilkerson, legújabb filmje, a Tudod ki
húzta meg a ravaszt? (Did You Wonder
Who Fired the Gun?) egy eltussolt családi bűntény nyomozása. Wilkerson
nagyapja faji alapon gyilkolt Alabamában (1946-ban), vélhetően több alkalommal
is, amiről a rokonok nem szívesen beszélnek még ma sem. Az esetek feltárása és
az utódok lelkiismeretének analízise a film sarokköve. A nyomozás a déli múlt
sötét, de korántsem lezárt fejezeteibe vezet, a rendező szuggesztív narrációja
és a stilizált eszközök (felkavaró zene, harsány piros szín) használata miatt
lesz igazán hatásos és az aktualitása miatt húsbavágó élmény a film. Vidám
családi archív mozgóképek lényegülnek át így az amatőrfilmezés korabeli fehér
privilégiumának leleteivé és párosulnak a napjainkban készült felvételekkel
erről a kísérteties, bűntől terhes vidékről. Wilkerson célja egyértelmű,
emléket állítani a rasszizmus egyik áldozatának, Bill Spann-nak, akit sok más
társával együtt hidegvérrel megöltek a saját felsőbbrendűségükben hívő fehérek.
A fajgyűlölet ma is pusztít, az Egyesült Államok fekete történelmének megírása
ezért éppúgy feladata a fehér többségnek, a rasszisták gyerekeinek és unokáinak,
mint a rasszizmust elszenvedő feketéknek.
*
A
mai huszonéves generáció váratlanul történelmi és politikai káoszban találja
magát. A populizmus és a nacionalizmus terjedésének témáját emeli ki Dimitrij Bogolubovtól A fal (Stena), aki a Sztálinért tartott felvonuláson figyeli meg közelről
az egykori diktátor híveit, valamint az Opera
Lengyelországról (Opera o Polsce;
Piotr Stasik), ami tablószerű vízió a kortárs lengyel társadalomról. A
jelenlegi globális kapitalizmus bírálata is felbukkan a jihlavai filmekben,
leggyakrabban fiatal alkotóktól. Legyen szó a görög gazdasági válság
következményeit poszt-apokaliptikus, ember utáni világként lefilmező DisAstróról (Leo Metcalf), az alapjövedelem bevezetésének
sürgetéséről az osztrák Ingyenebéd
Társaságban (Free Lunch Society; Christian Tod), vagy a
gazdasági rendszer alján elhelyezkedő, de azt működtető kétkezi munkásokról
szóló portrékról. Az utóbbiak közé tartozik a „Cseh öröm” szekcióban különdíjas
Tomáš Hisem utolsó műszakja (Poslední šichta Tomáše Hisema) Jindřich
Andrš rendezésében illetve a fődíjat és a közönségdíjat is elnyerő A munka határai (Hranice práce) Apolena Rychlíkovától. Andrš egy kamerát ad bányász
főhősének, akivel kúszva-mászva mozgunk a klausztrofób bányában, és átéljük,
milyen lehet lehúzni akár pár órát is ebben az életveszélyes munkakörnyezetben.
A Hisem így rögzíti a bezárás előtt
álló bánya egyik utolsó napját, a film pedig mementója lesz a nyugati világban
mára már szinte teljesen megszűnt hivatásnak.
Rychlíková
filmjének kiindulópontja az A2larm magazinban megjelent A kapitalista munka hősei című riportsorozat. A munka határaiban Saša Uhlová újságírónő indul tapasztalatokat szerezni az alacsonyan
képzett és minimálbérért dolgozók világába. Rejtett kamerával jutunk be a baromfi-feldolgozó
üzembe, kórházi mosodába, szupermarketbe vagy a hulladékválogatóba és halljuk Saša alkalmi kollégáinak
történeteit, velük eszik és lakik, megfigyelve a környezetüket, miközben az
újságíró is átesik ugyanazokon a pszichológiai és testi megterheléseken.
Naplószerű vallomásaiból kiderül, hogyan lehet kibírni az intenzív fizikai munkával
eltöltött, tíz-tizenegy órás, szünet nélküli műszakokat, vagy azt, hogy a
gyerekével csak napi pár percet tud együtt lenni. Az újságírónő visszatérhet a
viszonylagos jólétbe, de alkalmi munkatársai számára nincs kiút, robotolnak
tovább, úgy érzik, esélyük sincs jobb életre. Valamennyi remény azért
mintha mégiscsak lenne: a szégyentelenül alacsony munkabérek kérdéséről már
kezd kialakulni a párbeszéd Csehországban is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1 átlag: 6 |
 |
|
