KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/augusztus
MAGYAR MŰHELY
• Losonczi Ágnes: Történelmi sasszék Dokumentumfilm kell, de kinek?
FORGATÓKÖNYV
• Nádas Péter: A fotográfia szép története Filmnovella 1.

• Bikácsy Gergely: Eltűnt gyarmatok nyomában Kokinkína
RETROSPEKTÍV
• Földényi F. László: A gépírólány esete a filmrendezővel Mauritz Stiller modernsége
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Jelenetek két híradóból „Váltsunk témát...”

• Király Jenő: A felébredt test Szexuálesztétikai elmélkedések
AKCIÓMOZI
• Sárközi Dezső: Sárkány-karrier Bruce Lee
• Schubert Gusztáv: Kungfuciusz
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Benny és Joon
• Koltai Ágnes: Idegen közöttünk
• Turcsányi Sándor: Gyilkosság lólépésben
• Békés Pál: Apáca-show
• Mockler János: Banya csak egy van
• Bíró Péter: Nyom nélkül
• Mockler János: Cliffhanger
• Barotányi Zoltán: Kemény vonal
• Harmat György: Holdfény a csatorna felett

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Dokumentumfilm kell, de kinek?

Történelmi sasszék

Losonczi Ágnes

Itt nem lehet nem csinálni dokumentumfilmet. Itt a naturalizmus, lássuk be, szürreális.

 

Egész korszakunk és jelenünk üvöltő társadalmi eligazodáshiányokról tanúskodik: az észre nem vett való, a meg nem látott látható, a meg nem értett jelenlevő. A dokumentumfilmek éppen arra nyitják a figyelmet, ami „szabad szemmel” nem látható, vagy ha látható, nem érzékelhető, vagy ha érzékelhető, nem figyelnek fel rá, pedig csak az élet múlik rajta: ők megmutatják a láthatóban a láthatatlant. Rá vagyunk szorulva mindenre, ami segít látni, ami jobban érzékel, mint amilyen érzékenyek mi magunk vagyunk. Segít jobban látni, mert a felszínnél mélyebbre ás, jobban megérteti azt, amit átéltünk és átélünk. Evilágunkból érkező közlések között a dokumentumfilm azért az egyik legfontosabb, mert éppen eszközei, tapasztalata és szándéka szerint, érzékletesebben teszi láthatóvá a világot, könnyebbé a felfogást és megértést a mai dominánsan képi közlésekhez szoktatott világban. Tágabbra nyitja a világot, és mélyebb magyarázatot ad a mindennapokról és a történelemről. Így másképp érteti meg azt, amiben benne élünk. A társadalom- és emberismeret a filmekkel továbbépíthető, a zavaros valóság világa átvilágítható, könnyebben hozzáférhető. Dokumentálják azt, ami a társadalomban, emberekben, átalakulásban van. Ilyen szürkén, egyszerűen? Minden távol nézői tiszteletem a játékfilmé, ha megérdemli, de hol van a legragyogóbb írói fantázia is, hol az a kafkai, ionescoi, őrkényi abszurd fantázia, amelyik azt tudja produkálni, mint amit a közvetlenül köznapi valóság itt, ma, nálunk, nap nap után a világnak ezen a térfelén mutat?

Egy erőszakosan megforgatott világkereket (generációm fényes szellői is forgatták) most visszafelé fordítanak, hogy ismét előrefelé menjen. Csak mintha a kerék nem gördülne, s többfelé huzigálják az irányzékot is, hogy merre az erre, és hol is van az előre. És ezt mind emberek csinálják, viselik, ők az áldozatok és az áldozók, a rabok és a rabtartók, akik a kelet-európai inga szerint időnként páros helycserével átfordulnak, amikoris a színe lesz a visszája, majd vissza, majd újrafordul, hol fentről le, hol lentről fel, hol jobbról balra, hol balról jobbra, kettős „sasszé lépést válts”, másik oldalon ellenkező irányba vissza. Imigyen diktált a tánctanár történelem. S az átalakítás közben (lásd új tudományos ág: a „transition”) az élet továbbfolyik, élni kell, szeretni kell, dolgozni kell, lakni kellene, gyereket csinálni jó, és fenntartják magukat, ahogy lehet, amivel lehet, még az erkölcsökre is vigyáznak (persze mindenki a máséra). Reménykednek, amikor a háborúból, fogságból, lágerekből visszajönnek, hogy új világ lesz, reménykednek, amikor kitör a forradalom, hogy más világ lesz, és közben küzdenek és gyarapodnak és vesztenek, és reménykednek, hogyha megszűnik a kommunizmus, jobb világ lesz, de élnek és újra reménykednek a következő csalódásból kiváltó reményig. Rómában nem lehetett nem szatírát írni, itt más a vérmérséklet, szatírát nem kamerával írnak, viszont itt nem lehet nem csinálni dokumentumfilmet. Itt a naturalizmus, lássuk be, szürreális.

 

 

A hatalom és a szenzáció

 

A februári filmszemle előtt néhány héttel volt egy vita a dokumentumfilmről. Az alkotókat szorongás jellemezte, a jelenlévő más szakmabeliek egy része biztatott, mások aggódtak és sok mindentől óvták a szakmabelieket, így a reménykedéstől is. Azt mondták, hogy elmúlt a dokumentumfilm ideje. Minek akkor, amikor már mindent ki lehet mondani.

Csillogó okos ifjak mondták, hogy ezentúl már minden másképpen kell legyen, hiszen amíg a diktatúra tiltott, addig bátorság és feladat volt szembeszállni, de ma? Mindenről szabadon szó eshet, nincs tilalom, szájzár, tabuk. Bármi bármelyik újságban olvasható. Bármit bárki akár a parlamentben is elmondhat. Mi érdekeset adhatnak még a dokumentumfilmesek, hacsak nem művészetet, de hát az nem az ő feladatuk, és különben is a művészet is eltűnik, elenyészik, nem kell senkinek, elönt mindent a posztmodern korszak világuralmának mindent domináló antiművészete...

Aztán a filmszemle hetven vetítési órája meggyőzött. Most mától visszanézve állítom, hogy sok fontos közlés részesévé váltam, ami nélkül egyszerűen kevesebb lennék, mert kevesebbet tudnék a környezetről, a mai világról, kevesebbet értenék meg az emberekből. Hol láthattam volna így, együtt, ezt a sok fontos közlést, ha a filmes vezérek véletlen kérése nem késztet – az egyébként nem nagyon kellemes – zsűrizés feladatára. Sehol. És ez baj.

A dokumentumfilmben nem lehet hazudni. Sem a társadalomról, sem az emberekről, de arról sem, hogy a rendezőnek valami fontos, ami voltaképpen nem az. „Átjön” a képen. Ez az első feltétele, hogy hasson a dokumentumfilm. Ha csak megmutat, illusztrál, ott a kamera, de nincs ott az alkotó belső szellemi, érzelmi koncepciójának összeforrasztó építő ereje, hogy a képi képlékeny anyagot formává gyúrja, akkor szétesik és hatástalanná válik, eljelentéktelenedik...

Az is árulkodó, hogy meddig terjed a szemhatár, hol él a rendező, és mibe éli vagy tudja beleélni magát, kinek kíván megfelelni, hogy belső meggyőződés vezeti-e, vagy valamerre alkalmazkodik.

A rálátás és a beleélés kettőssége adhat feszültséget.

A tárgyválasztásnál kétségtelenül sokat egyszerűsített az elmúlt korszak: tisztább volt a jó, a rossz, a szabad és a tilos, a tabusított igazság és a kimondás vágya, a meg nem mutatott és meg nem mutatható határa. Fontosabb is volt a „valóság sűrűjébe” menni annak, aki dokumentumfilmet akart csinálni. A hazugságrendszerek jóformán minden mezőben megbillenthetőek voltak. Ez az, ami ma gyökerében megváltozott. Mintha a mai „sűrűje” iránt kevesebb szerzőnek lenne affinitása. Mintha a múlt valóban sok megdolgozatlan, feltáratlan terepére irányított figyelemmel kiküszöbölhető lenne a mai társadalom világának sok súlyos hiánya. Amikor a párt tiltott, elég volt kívülmenni a falakon, és megvolt a mindenki számára izgalmas tényanyag. Most mintha a szabad választás az elképesztően gazdag világból bizonytalanságot, szorongást erősítene, a szabad választás szorongásán át. Több hárul a belső választásra, a belső elkötelezettségekre, a belső kívánalmakra, mint a külsők orientálására. De belülről „tárgyat” választani lehet kifelé fülelve is, nemcsak aszerint, hogy kinek fontos, kinek kell, kinek fáj, illetve kinek jó. A közönségre is kell időnként aspirálni, a külső jólhangzásra, a fogadásra terelni a figyelmet. Csak nagyon autonóm emberek engedik meg maguknak a belső hang túlsúlyát, és akkor viselniök is kell a következményeket.

Megváltozott a nyilvánosság szerkezete, ez így igaz: az újfajta struktúra módosítja a dokumentumfilm korábbi szerepét. Nem tudom, elemezte-e valaki most a nyilvánosság szerkezetét, hogy fénye, árnyéka milyen mozgásokkal változik? Hogy a reflektor mennyire a hatalom és a szenzáció kettős vonzásában forog. Nem a társadalmi mélymozgásokat világítja meg funkciója szerint elsősorban.

A nyilvánosság mindig is a fény felé fordul, ellentétes oldalakról is gyakorta ugyanoda jut a megvilágítás fő ereje. A nyilvánosság reflektora olyan, mint a színházi „kopf”, amely csak a szólistát követi, körülötte minden más árnyékba borul: a fény minden figyelmet odavonzzon. Ha szembenézel vele, elvakít, nem látható az, ami nincsen kivilágítva. Ezért kell az értő szem, felfedező szándék, feltáró akarat és valóságos munka, amely a társadalom profi megismerőire és felfedezőire vár. Ezért kellenek azok az alkotók, akiket társadalomérzékenységük, felfogóreflexük jól vezeti át ebben a túlságosan is gazdag, harsány mozgásokkal teli világban, és le tudnak térni a túlnépesedett, letaposott, túlságosan bejárt ösvényekről.

 

 

Az idő nem csak a fizikában relatív

 

Kiderült az aszkézis fontossága. A belemerülés szüksége. Egy film témájára rááldozott hosszú munka, olykor évek, sok erő, figyelem, koncentráció, amely korántsem azonnal jutalmaz. A türelem, amelyik kivárja a beérést, kíséri az életfolyamatot, vagy visszatér, rögzíti a változást, hiszen nincs erősebb dokumentációja a különbségek megismerésének, mint amit az idő folyamatában produkál. A jutalom magában a munka érdemében van.

Nehéz kenyér az empátia. Nem mindenki rendelkezik vagy él vele. Ráadásul úgy kell empatikusnak lennünk, hogy a belemerülés után felszínre kerülhessünk, el tudjunk távolodni még önmagunk érzelemeitől is. Akrobatikus képesség egyszerre bent és kint lenni, a kívülállás rálátásával és a belátás érzékenységével. A dokumentumfilmesnek mindkét képességre szüksége van, különben elsüllyed és elvérzik az anyagban.

Kérdezni tudni kell. A rossz kérdések a jó szituációt is agyon tudják vágni. A nem helyénvaló kérdezések fülhasogatóan hamisak tudnak lenni. A rossz kérdezés leleplezi a rendező habitusát. A rossz kérdést jó alany jóvá fodíthat, az agresszív kérdezőt leleplezi a válasz, rossz kérdéseknél szisszen a néző. Szívesen válogatnék egy csokrot, még a jó filmekből is, hogyan tilos kérdezni, a félresiklott elvezető kérdések gazdag csokrát tudnám átadni.

És az idő tartamának vissza-visszatérő, örök kérdése. Az idő éppenúgy dramaturgiai eszköz a dokumentumfilmnél, mint a kép. Hogy mi a hosszú és mi nem, ez nem a percek tartamától, hanem a mondanivaló, az intenzitás és idő belső, drámai arányától függ. A fontosság/ perc viszonyában fejeződik ki. Az idő lehet sok és lehet kevés, ha mást diktál a gondolat. Egy bedöglött gyár végigpásztázása rozsdás vasak között, egy éppen most kiemelt koponya, a fagyos föld reménytelen csákányozása... A folyamat érzékeltetése az idővel drámai eszköz. Egy arc lehet hosszan unalmas, nézése érdektelen, de ha kihívja a rendező (kérdező) az arc kifejező válaszait, a rezzenéseket, a fájdalmakat, az arcon végigsuhanó vagy megdermedő drámát, úgy, hogy minden ráncnak jelentése van, az értelmet ad az időnek. Vagy a kezek. Beszédesebbek olykor, mint a szöveg. Árulója és kifejezője gazdájának: görcsnek, kínnak, szorongásnak, fájdalomnak, a másik után nyúlásnak, az önmagábahullásnak, hiábavalóságnak.

Az idő ezért is nemcsak a fizikában relatív: a kifejezésfüggő relativitás. Igencsak tanítható módszer.

A dokumentumfilm: műalkotás. Bármennyire is nem fikció a dokumentáció, a dokumentumfilmet bármennyire is „maga az élet” írja, mégsincs dokumentumfilm, ha nincs dramaturgiája, művészeti, drámai magva, ha nincsenek drámai hősei, érdekes emberei, érzékletes, fontos mondanivalója. A filmes eszközök hatásai nélkül nem jöhet létre érvényes közlés, maradandó hatás. Hiszen a valóság, amint „képbe lép”, már kiemelkedik a valóságtól, ugyanakkor mint dokumentum, nem lehet annak égi mása. Amint megjelenik a képen valami, az már kiemelt, más való, lehet földi, földibb, pokoli, ez már a szándék, bemutatás, fogadás kérdése.

 

 

Hogyan küzdheti le a tévé saját ártalmait?

 

Amit ebben a hetven órában és korábbi időkben is láttam dokumentumfilmekből, azt minden kritikámmal együtt is alapvető szellemi táplálékként sok mindenkinek ajánlom. Valamit tudok a dokumentumfilmek révén, amit másoknak is tudniok kellene. Valami fontos felhalmozott kincs van, világról, emberről, életről, tudásról, látványról, amit szerettem volna tovább- és átadni. „Gyertek és nézzétek meg”, biztattam barátaimat, ismerőseimet. Igen, de hogy lehetne? Szőjétek bele a tanításba. Igen, de hol kapható? Vigyétek el a következő klubnapra. De honnan kérje? Mutassátok be a gyerekvédelmi törvény vitája előtt ezt a filmet. Nem is tudunk róla. És így tovább.

Hol is nézhető, hol lenne hozzáférhető? A mozik erre alkalmatlanok. Itt már csaknem beértük Európát, a látogatottság mélybezuhant. Hol vannak azok a boldogtalan boldog idők, amikor a legbékésebb átmenetben a legnagyobb látogatottságuk – még az éppen bebotló amerikai kommerszen is túlnövekedne – a dobozban tartott s onnan frissen kikerült dokumentumfilmeknek voltak. Ki az, aki ma a mozikban dokumentumfilmet merne vetíteni, és ha merne, ki az, aki ezt be is menne megnézni?

A televízióban – mert odafigyeltem, hogy mi és mikor került eddig képernyőre az ez évi gazdagságbólés a korábbiakból is – a helyzet elég vigasztalan. Jóllehet ebben is komolyabbat illene lépnie koncepcionálisan is a közszolgálati médiának. Végül is par excellence ez tévés műfaj is, és közös a felelősség. „Hogyan küzdheti le a tévé saját ártalmait saját eszközeivel?” típusú Münchhausen-dilemma. A szellemi műhelyek, gondolati és bemutató gyűjtőhelyek mintha bedugultak vagy elenyésztek vagy kórosan széthullottak volna.

A dokumentumfilmek rendelője bizonytalan (nem finanszírozóról, figyelő fogyasztóról szólok), bizonytalan a filmek bemutatása, közönsége. Márpedig ha az alkotókat kevéssé serkenti az a bizonyos „belső vezérük”... S mégha serkenti is, akkor sem tölthet be ennyi légüres teret. Lehet harsányan fütyülni a félelem és a magány ellen, lehet számítani a hálátlan utókorra, építeni a jelenkor társadalomkövető szegénylegényeire, mégsem elég. A kommunikáció, így tanítják, mindig megcélozza az „üzenet” (message) indításakor, mit, kinek, hogyan. Ez: tartalom, cél, eszköz, mód. Ember legyen a talpán, aki a „kiknek” nélkül üzenetet indít el. Érdeklődésével a közönség elfogad és vár valamit, ami természete szerint való, de a mű maga is teremt/het közönséget. Ami fontos közlés megszületik, az előbb-utóbb talál hallgatót, nézőt magának.

A nagy kérdés és feladat közkinccsé, nyitottá, hozzáférhetővé tenni a magyar dokumentumfilm-termést. Van egy álmom. Elképzelek egy friss műhelyt, egy minden dokumentumfilmet videótárában birtokló nagy „képtárral”. Valamelyik moziban vagy központi helyen. Könyvtár, illetve videótár, és klub és tanácsadó szolgálat; válogatni lehet ott és hallgatni, nézni. Ez az a hely, ahol a legfrissebb dokumentumfilmeket meg lehet nézni, már munka közben is. Itt meg lehet találni a Mestereket, tanácskérés, beszélgetés. Lehet régi dokumentumfilmeket felidézni. Ide járnak tanácsért a szociálpolitikai tanfolyamok szervezői és hallgatói, filmeket keresnek munkanélküliségről, cigányokról, nőkről, családról stb. Idejárnak a szociológus növendékek megnézni, mi is volt ez a Fekete vonat, ide jönnek a történészhallgatók az ötvenhatos filmekért. Háttere lehetne a sokféle televíziózásnak is, bázisa lehetne valamilyen alternatív hírműsornak, ahol lényegesen alaposabban gondolják át, szerkesztik és értelmezik a híreket. Ahol érdekes dokumentumokat is gyűjtenek, míg valamelyik jó televízió amolyan kitapasztaló háttérnek szondázza. Legfrissebb szerzeményekről híradás, annotált bibliográfia, magyarázó anyagok tájékoztatják az érdeklődőket. Iskolák, egyetemek központi helye ez, ahol még a modern médiatanítás új eszközeként is használják a filmeket. De még a parlamenti bizottságok is javaslatokért jönnek, mit kellene tudni, megnézni.

És ebből az álomból fel kellene ébrednem?

Miért tartom ennyire fontosnak, hogy körük, közönségük, eleven közegük legyen a dokumentumfilmeknek? Társadalomkutatói munkám és hatásának tapasztalata alapján elrémítő azt átélni, hogy mekkora „tápanyaghiány” van a társadalom tudásában, a másik megértésében, a beleérzőképességben, a múlt és jelen ismeretében, más emberek világának észlelésében. Ha vannak vészes hiánybetegségek az egyéni organizmusban, úgy látok vészes társadalmi hiánybetegségeket a társadalom önismeretében. Kellene és elkelne minden olyan közvetítőeszköz, amely hozzáférhetővé teszi mindazokat a munkákat, amelyek feltártak egy-egy jelenséget. Ezek ismeretének a társadalmi önkép szerves részévé „kellene” válnia.

Töröm a fejem eszközökön, szervezeteken, módozatokon, hogyan lehetne eljutni mindazokhoz, akiknek oly fontos lenne, hogy lássák és ismerjék, ami elkészült – róluk. Mert az a gond, hogy akiknek fontos lenne, hogy tudják, nem tudják, hogy ez nekik fontos. Akik tudják, hogy fontos, azoknak ez az ismeret már a birtokukban van. Lehet, hogy gyógyíthatatlan, felvilágosító értelmiségi betegség ez, de valóban nem ismerjük a világot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/08 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1337