KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/január
GODARD 80
• Schubert Gusztáv: Descartes kamerával Godard 80
• Ádám Péter: A festő és modellje Godard és Karina
• Báron György: Visszafordítás A Kifulladásig és a Breathless
• Bikácsy Gergely: Könyvek és gengszterkalapok Kalapemelés JLG előtt
KOLUMBIA DÉMONAI
• Vajda Judit: A Márquez-paradoxon Gabriel García Márquez-adaptációk
• Géczi Zoltán: Képeslapok a napfényes pokolból Kolumbiai drogfilmek
BERLINI ISKOLA
• Ruprech Dániel: Hideg falak Christian Petzold
• Schreiber András: A melankólia új hulláma Berlini Iskola
MAGYAR MŰHELY
• Barkóczi Janka: A nehezebb út Beszélgetés Bódis Krisztával
• Zalán Vince: Film-mikrokozmosz Barlang
FILM / ZENE
• Simonyi Balázs: Az öngyújtókorszak vége A rockkoncertek vizualitása
FESZTIVÁL
• Teszár Dávid: Szintén zenész Chungmuro Filmfesztivál
KRITIKA
• Gorácz Anikó: A madeleine hatalma Kocsis Ágnes: Pál Adrienn
• Palotai János: A test angyalai Botero//Kocsis Ágnes
• Radnóti Sándor: Élet/művészet Abbas Kiarostami: Hiteles másolat
• Tornai Szabolcs: Dzsungel és karaoke Apichatpong Weerasethakul: Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
MOZI
• Vincze Teréz: Fényes csillag
• Vajda Judit: Északi karácsony
• Vörös Adél: Utódomra ütök
KRITIKA
• Szabó Noémi: Narnia krónikái: A Hajnalvándor útja
MOZI
• Pápai Zsolt: Egy néma kiáltás
• Nevelős Zoltán: Következő három nap
• Sepsi László: Rubber, a gumiabroncs
• Géczi Zoltán: Piranha 3D
• Baski Sándor: Tron: Örökség
• Csillag Márton: Zimmer Feri 2.
• Varró Attila: Rohanás
• Alföldi Nóra: Üvegtigris 3.
DVD
• Varga Balázs: Szabó István filmjei
• Pápai Zsolt: Megáll az idő
• Varga Zoltán: 30 nap éjszaka
• Alföldi Nóra: Adni jó
• Benke Attila: John és Mary
• Tosoki Gyula: Variációk szexre
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Godard 80

Godard 80

Descartes kamerával

Schubert Gusztáv

Hány év a szavatossága egy stílusforradalomnak?

Ötven év távlat bőven elég a bizonyossághoz: a huszadik században a ’60-as évek volt a legkreatívabb és legboldogabb korszak, a növekvő szabadság, az „olvadások”, a gazdasági csodák, a legeredetibb filmek kora, a legizgalmasabb nők is akkor suhantak át a vakítófehér vásznon, és az Azúrpart felől érkező bríz még a legkellemesebb cellában is a nyakunkba sóhajtott. Ekkora távlat már sok is, azóta sem akadt párja e friss és szemtelenül szellemes évtizednek.

Meglehet, mára az újhullámos stílus passzé, nagy találmányai közkinccsé és közhellyé lettek, de a láz örök. És a sok forró fej közül bizonyosan Godard agya volt a leglázasabb.

Ha egyetlen mondatban kellene körülírni a nagyon is sokszínű, ugyanakkor nagyon is könnyen felismerhető Godard-hangütést: Godard feltalálta az intellektuális mozit. Okos, sőt bölcs filmet előtte is, utána is csináltak, de az a fajta folyamatos, de sohasem unalmas és lapos, hanem szikrázóan szellemes önreflexió, ami minden filmjét áthatja, előtte is, utána is ismeretlen.

Ha a mozi természeténél fogva – illúzió, akkor a Godard mozija szüntelen dezillúzió. A káprázat előre megfontolt, folytatólagosan elkövetett széttörése. Godard folyamatosan közbeszól: „ez itt nem mozi. Amit láttok, illúzió, de olyan illúzió, ami nélkül nem lehet élni. Én, JLG, tudok a legkevésbé”.

Ami az új hullámban stílusforradalom, az nagyrészt Godard érdeme, Truffaut, Rohmer, Malle minden stiláris újdonsága ellenére megmaradt a klasszikus filmes elbeszélés keretei közt, témáiban, szellemében, és legfőképp hozzáállásában hozott újat. Godard agya kezdettől fordítva volt bedrótozva – nála a film nem a gondolat hordozó eszköze, épp fordított a sorrend: az idea nem előzménye, hanem következménye a filmnek: „ma a film az igazi filozófia” – mondja valahol. Vagyis a mozi nem arra való, hogy érzékletesen elmondhassuk általa, mire is gondolunk, hanem igazából a filmkészítés közben tudjuk meg, mit is gondolunk.

A rendezők többsége semmit sem hagy a véletlenre, a cinéma-vérité épp ellenkezőleg, ha nem is bíz mindent a véletlenre, a lehető legnagyobb lehetőséget akar biztosítani számára. Az újhullám fixa ideája – a valóság ott és akkor, a forgatás pillanatában, a kamera szeme láttára mutassa meg az igazi arcát – Godard-nál őrződött meg legtovább. Persze, JLG sohasem vaktában forgat, egy-egy ötletet évekig érlel, de az ő forgatásairól soha sincs kizárva a véletlen. („Amit keresek, a véletlen adta bizonyosság.”) A véletlenért (hasard) kockáztatni és rombolni kell. Godard stilisztikai arzenáljának java épp ezt a cél szolgálja: Brecht ihlette elidegenítő effektekkel szét kell törni az érzékelés és a dramaturgia bejáratott formáit. (Nem véletlenül Brecht az egyetlen művész, akinek a nevét nem törlik le az iskolatábláról, a kulturális forradalom lázában égő Godard filmjében, A kínai lányban.) A véletlennek csak a felforgató, dramaturgiai, stilisztikai forradalom adhat esélyt. Az a legkevesebb, hogy Godard színészei, csak az utolsó pillanatban tudják meg, mi is a szerepük. Már csak azért is, mert a rendező az utolsó pillanatban írja meg a dialógusokat. De ez sem a lustaság következménye – habár Godard A hét főbűnben meggyőző védőbeszédet forgatott a lustaság védelmében („Sokan vélik úgy, hogy a lustaság minden bűn forrása, de hát hogyan is lehetne így, mikor a rosszra való restség éppenséggel csírájában elnyom minden bűnt”) –, hanem a rutin elleni védekezés. A Saját bandában (Bande à part, 1964) ahol rengeteg a rögtönzés, éppenséggel a legspontánabbnak ható jelenetbe (a Tarantinót is megihlető hármastáncba) fektették a legtöbb energiát. Két hét próba után Anna Karina, Sami Frey és Claude Brasseur perfekten esetlen és természetes. Godard színészparadoxonja nem először, és nem utoljára működik. És nem is ez az egyetlen paradoxon a godard-i stilisztikában. Már kritikusként mámoros a ravasz ördöglakatoktól (egy gyöngyszem Renoir Elenájáról: „a film legszebb paradoxona: a halhatatlanok a halált sóvárogják, mert aki biztos akar lenni az életében, annak biztosnak kell lennie, hogy szeretik, márpedig a szerelem legfőbb bizonyítéka, hogy készek vagyunk meghalni érte”). A paradoxon ugyanis a dogma ellentéte, az eleven gondolkodás jele, sohasem féligazság, mert az érvet és az ellenérvet egyaránt magában hordja.

„Ha Descartes ma élne, filmet készítene” – Astruc kétpróbás jósnak bizonyult, 1949-es aforizmája néhány év múlva Godard-ban, a „ kamera-töltőtoll” ideálja pedig a cinéma-véritében öltött testet. Egészítsük ki ezt azzal, amit az új hullám másik előfutárja Roger Leenhardt mond a „férjes asszonynak”: „Az intelligencia: előbb gondolkodni, s csak aztán ítélkezni” (Une femme marié, 1964). Ami tökéletesen egybevág a descartes-i „mindenben kételkedéssel”, vagyis a szabad, antidogmatikus gondolkodással. Godard mindenekelőtt e szellemi rokonság miatt tekinthető filozófusnak, és nem(csak) azért, mert filmjeiben sokan és sokat elmélkednek (nemritkán valódi filozófusok is, mint az Éli az életében Brice Parain).

Godard hőseinek többsége azonban a szüntelen önreflexió ellenére sem filozófus, éppenséggel sem megérteni, sem megváltoztani nem akarják a nagyvilágot, legfeljebb saját mikrokozmoszukban szeretnének bizonyosságot. A jelen szerelmesei, ellentétben a filozófusokkal (és Godard-ral), aki a folyamatos önreflexióval folyton megtöri a pillanat varázsát, sohasem él, mert folyton a múltra, vagy a jövőre kíváncsi. Godard reménytelenül szerelmes a vele ellentétben a jelenben élő hősnőibe, Patriciába, Nanába, Odile-ba. Reménytelen a szerelem, mert ahogy a „férjes asszony” mondja: „mindig a jelenben akarok élni, nem vonz a múlt, sem a jövő”. Innen a godard-i nőgyűlölet: a nő mindig elárulja a férfit, aki örökké elégedetlen, lázadó fausti alkat (Patricia feldobja a rendőröknek Michell Poiccard-t, Marie a bolond Pierrot-t hagyja cserben). A tragikus Karina-szerelemre is a filozófia árnya vetül, a gondolkodás (a Film, a Mű) Godardnak fontosabb, mint az élet, a nő legfeljebb eszköz vagy tanítvány lehet (Anna Karina: „Úgy szeretett, mint egy marionettfigurát, ő volt a géniusz, én meg a bábu”), akinek az odaadásában persze a Mester sohasem lehet biztos. Godard lefordíthatatlan szójátéka – „La femme est-t-elle infame?” – ezt az örök bölcsész-macho paranoiát tükrözi.

Godard, a filozófus a közönségével sem bánt finomabban, mint a nőivel. Értjük: a közönség is becstelen és ingatag, akár az asszony, ostorpattogással kell idomítani. Tán csodálja a filozófus filmest, de nem szereti: a hosszú pályán a közönség csak a Kifulladásig és a Bolond Pierrot iránt mutatott tömegesebb érdeklődést.

A krakéler rendező-sztárt, meg a Karina-címlapsztorit persze szerette a publikum, Godard a ’60-as évek elejére a Nouvelle Vague emblémája lett, a fekete szemüvege mögül metsző pillantással sebző mogorva fenegyerek. a legkitűnőbb filmjeit sem nagyon nézték, de mindenki tudta (vagy tudni vélte), kicsoda Jean-Luc Godard. Aragon kérdése – C’est l’art Jean-Luc Godard? –  költői kérdés. Mindenki tudta, hogy a filmművészetet Jean-Luc Godard-nak hívják.

Nem csak Godard, az egész modern művészet szerelmi drámája ez: a filozófus, akit nem az eszéért szeretnek, hanem azért, mert puszta létével botrányt okoz, rémisztően izgalmasnak látják, akár egy marslakót. A tömegtársadalomban az ész és a költészet csak bohóc és szörny lehet, cirkuszi attrakció.

Ezen fordított az új hullám. Életmódforradalma áthangszerelte a franciákat.

A ’68-as Saint-Just, Godard, a forradalmár-rendező, a „fegyveres filozófus” (még ha az a fegyver „csak” a kamera volt is) – már egy másik történet.

Párizs forradalmi lángjait a papa mozijának izzó celluloidja lobbantotta fel. Ha 1789-et a filozófusok találták föl, a kis francia forradalmat, ’68 májusát a filmesek. És ők is vesztették el. Mert politikára cserélték a művészetet, mert az Odeon Színházból einstandoltak parlamentet, ahelyett hogy a parlamentből csináltak volna mozit.

Jean-Luc Godardból az életmódforradalmár maradandó, nem a fegyveres filozófus. Ahogy a Bande à part renitens triója megjavítja a Louvre-átfutás világrekordját (9 perc 45 másodperc), ahogy Nana-Karina „a világ legszebb tekintetével” a kamerába néz, ahogy Poiccard-Belmondo grimaszolva várja a halált – annak nincs lejárati ideje. A költészet nem rohad.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/01 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10463