KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/június
BLOG
• Harmat Eszter: Határ(s)értések 6. Dialëktus Fesztivál
ROBIN HOOD
• Nevelős Zoltán: A hűvös íjász
LIBERTINUS LEGENDÁK
• Kovács Ilona: Szabadság, szerelem Libertinus legendák
• Zsubori Anna: A tudás tisztítótüzében Veszedelmes viszonyok
• Ardai Zoltán: Erósz után szabadon Don Juan-filmek
ROBIN HOOD
• Orosdy Dániel: Fejedelmek, tolvajok, pojácák Robin Hood, a mozihős
KUROSAWA 100
• Géczi Zoltán: Az acéltól a szellemig Kardforgatók Kurosawa árnyékában
SPORTMOZI
• Baski Sándor: Két félidő a moziban Futball és film
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Gorácz Anikó: Keleten a helyzet… A román új hullám
TITANIC
• Kolozsi László: Jéghegyek közt egy afrikai Titanic – versenyfilmek
• Teszár Dávid: Ázsiai rakomány Titanic – A tigris éve
• Klág Dávid: A vékony szürke vonal Titanic – A sötét oldal
FESZTIVÁL
• Báron György: Vándorünnep Bari
KÉPMESTEREK
• Kriston László: Fekete-fehér színesben Beszélgetés Zsigmond Vilmossal
KRITIKA
• Kolozsi László: Rossz lelkek Pejó Róbert: Látogatás
MOZI
• Nevelős Zoltán: Zöld zóna
• Tüske Zsuzsanna: Szerelem és egyéb bűnök
• Kolozsi László: Zongoramánia
• Vörös Adél: Street Dance 3D
• Parádi Orsolya: Ilyen a formám
• Forgács Nóra Kinga: Padláson
• Szabó Noémi: Az utolsó dal
• Baski Sándor: Anyátlanok
• Sepsi László: Vasember 2
• Varró Attila: Rémálom az Elm utcában
• Kovács Marcell: Ha/Ver
• Vajda Judit: Perzsia hercege
DVD
• Varró Attila: Hajsza
• Géczi Zoltán: Félelem nélkül
• Alföldi Nóra: Az erdei fantom
• Pápai Zsolt: Dillinger
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Gyenge Zsolt: Rend, nyelv, boldogság Új román filmek

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Bari

Vándorünnep

Báron György

A bari filmfesztivál, bár példaadóan ápolja a tradíciót, az élő olasz film fesztiválja, az igazi izgalmat az új művek, új tehetségek felfedezése jelenti.

 

Itáliai körutazást, Rossellinivel szólva Viaggio in Italiát kínál az olasz nemzeti fesztiválok sora az utóbbi másfél-két évtizedben. Vándorünnep ez, amely nem lel végleges otthonra, ezért folyamatosan turnézik Északról Délre, majd megint föl, északabbra, aligha jószántából, hanem azért, mert egyszer mindenhol kitelik a vendéglátás ideje, elfogynak-kopnak a támogatók, a trupp összecsomagol, szedi a sátorfáját, továbbáll – eddig mindig talált fedelet magának. Bárhol másutt – nálunk is – ez folyamatos sirámok kútforrása lenne, föl is adtuk volna már régen, durcásan és büszkén, ám az olaszok minden rosszat képesek a javukra fordítani, irigylendő nemzeti karaktervonás ez... A Mussolini-éra, hogy mást ne mondjunk, nem volt egy fáklyásmenet, ám megteremtette a nagy olasz filmművészetet, Vittorio Mussolini, a Duce filmőrült másodszülötte fölállította az itáliai film négy masszív tartóoszlopát, a Cinecittát, a Centro Sperimentalét, a velencei Mostrát és a Cinema folyóiratot, amit maga főszerkesztett, olyan zseniket támogatva, s beszélve meg velük szalonjában a kinematográfia aktuális kérdéseit, mint a hozzá közel álló katolikus Rossellini, s a tőle távolabb álló baloldali nagyherceg Visconti, továbbá a meggyőződéses kommunista Zavattini és de Sica.

Minden arra épül a mai olasz filmben, amit ő akkor, a papa rémuralma idején lefektetett.

Itáliában most jobb a helyzet, sokkal jobb, ám a filmművészet státusa nyomorúságosabb, van ez másutt is így a világban, a film fejlődésének nem mindig a kellemes politikai-társadalmi klíma kedvez, különös növény az, gyakran épp a zord időjárást kedveli, terméketlen talajban ereszt masszív gyökeret. A festői Aosta-völgyben, Saint Vincent-ben szervezett nemzeti fesztivál még őrizte a dicső tradíciót: Fellini, Visconti, Antonioni emelte az esemény fényét, s vette át a díjakat. Aztán a toszkán Viareggio következett, az itteni mustrát Fellinivel alapította a vándorcirkusz porondmestere, a fáradhatatlan Felice Laudadio. Onnan Szicíliába vonult a trupp, a taorminai hegyen álló görög színházba, majd, amikor ott is kitelt az ideje (a legnagyobb olasz bank megvonta a támogatását és a római filmünnepet kezdte finanszírozni), az idén a csizma sarkába, Pugliába álltak tovább, az Itália leghosszabb tengerparti sétányával büszkélkedő Bari városába. A hajdani nagyok többsége ide már csak díj formájában tért vissza: az elismeréseket egytől egyig az itáliai mozi klasszikusairól nevezték el. Nemcsak a halhatatlan halottakról, Anna Magnaniról, Gian Maria Volontéról vagy Vittorio Gassmanról, hanem olyan, még élő és dolgozó nagy öregekről is, mint Mario Monicelli, Suso Cecchi d’Amico, Ennio Morricone, Giuseppe Rotunno és Tonino Guerra. Élő klasszikusok, köztük Francesco Rosi, Armando Trovajoli, Carlo Lizzani, Francesco Maselli és Marco Bellocchio pedig személyesen vették át a Premio Fellini 8 ½ elnevezésű életműkitüntetést. Ehhez képest disszonánsnak hatott, hogy a nyitóesten épp a Nyolc és fél hollywoodi giccs-változatát, Rob Marshall Kilenc-ét vetítették; a megbotránkozókat később az a parádés retrospektív kárpótolta, amellyel a szervezők az itáliai mozi diadalmas örökségének adóztak, benne Antonioni, Fellini, Monicelli, Petri, Leone, Damiani, Risi, remekléseivel, külön sorozatot szentelve olyan színészóriásoknak, mint Volonte és Gassman. Nem csak a BIFEST (Bari International Film&Tv Festival) helyezett nagy súlyt a történelmi folyamatosságra, hanem a filmkészítők is: Cinema sul cinema címmel színvonalas dokumentumsorozat pergett a zseniális elődökről. Az olasz mozi hivatott rendező-történésze, Carlo Lizzani a mára félig-meddig elfeledett Giuseppe de Santisról, a Keserű rizs és a Tragikus hajsza alkotójáról készített izgalmas portrét, láthattunk filmet Vittorio de Sicáról, Pietro Germiről, Ettore Scoláról, s gazdag dokumentumösszeállítást a Cinecitta fénykoráról, Hollywood sul Tevere címmel. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Bariba látogató filmesek, Gianni Ameliótól Francesco Masellin át a zsűrielnöki tisztet betöltő Margarethe von Trottáig, nyilvános tanórákat tartottak, s hogy az esti gálavetítések kivételével a belépés vagy ingyenes volt vagy egy euróba került – páratlan filmtörténeti kurzusban részesülhettek a közeli egyetem hallgatói, s az érdeklődő városlakók.

Bari, bár példaadóan ápolja a tradíciót, az élő olasz film fesztiválja, az igazi izgalmat az új művek, új tehetségek felfedezése jelenti. Akadtak bőven, miközben az ismertebb nevek, mint Tornatore, Michele Placido, Marco Risi, Francesca Comencini, halványabb opuszokkal voltak jelen. Az egyik örömteli felfedezés a harmincas éveiben járó Susanna Nicchiarelli, aki egyszerre rendezője, forgatókönyvírója és szereplője második játékfilmjének, a Cosmonautának. A kort, amelyről mesél, csak szülei elbeszéléséből ismerheti. 1957-ben fellövik az első szovjet szputnyikot, majd néhány év múlva szovjet ember, Jurij Alekszejevics Gagarin lép elsőként a világűrbe. Mindez azt mutatja, hogy a kommunista rendszer fejlettebb a halódó kapitalistánál – mondogatják boldogan a 15 éves Luciana hithű kommunista szülei, s a kamaszlány ezt el is hiszi, mint valami hollywoodi tündérmesét. Társaival akciócsoportot, pártsejtet alapít, tüntetéseken agitálnak a béketábor igaza mellett, romantikus kalandvággyal és igaz meggyőződéssel. S közben élik a tizenévesek életét, buliznak, táncolnak, szerelmek szövődnek (persze szigorúan elvi-elvtársi alapon), zengenek a kor slágerei, a Cuore matto és a Nessuno mi piu giudicare. Még a film címe is ideológiától átfűtött: hőseink nem az ottani újságokban olvasható asztronauta kifejezést használják, hanem a kozmonautát, mert az előbbi imperialista, ám a második szocialista és haladó. Elragadó film ez hitről, ifjúságról és az álmok végéről... az ember azt képzelné, erről az álomról és erről a csalódásról csak Európa keleti felében lehet hiteles mozit csinálni, de lám, Itáliában is, talán azért, mert ott a hit őszinte volt, sem megalkuvás, sem érdek nem színezte át.

A történelmi közelmúltba kalauzol a középgenerációhoz tartozó Renato de Mario La Prima Linea című alkotása is: a hetvenes évekbe, amikor a Vörös Brigádok akciói keltettek félelmet Itália-szerte. A múltidézés itt is lenyűgözően pontos, ám a hangvétel, szemben a könnyed-kedves Cosmonautával: drámai. A film története egy terrorista-csapat fogolyszabadító akciója köré szövődik. A rendező hűvös tárgyilagossággal mutatja be az életüket (és mások életét) bármikor feláldozni kész vakhitű fiatalok csoportját – az ítéletalkotást a nézőre bízva.

A terrorista-témánál csak a maffiafilm masszívabb hagyomány az olasz filmben. E szubzsáner értékes darabja Alessandro di Robilant Marpiccolója. Fiatal hőse, Tiziano valósággal „belenő” a maffiába, mint a nagyvárosi szegénynegyed minden cseperedő lakója. Ismerjük ezt a sorsvonalat több filmből, legutóbb a Gomorrából. Nos, a Marpiccolo semmivel sem marad el Garrone méltán ünnepelt alkotása mögött, Giulio Beranek megrázóan erős alakításával Tiziano szerepében.

Nagy tradíció, persze, az „olasz vígjáték” is – ebből mára szinte semmi sem maradt. A Bariban versenyzett munkák döntő többsége dráma-tragédia volt, mégha a Cosmonautában meg is csillant némi édes-fájdalmas humor. Szelíd humor színezi át az ugyancsak fiatal Federico Bondi Mar Nero című alkotását is. Hősnője, Gemma, rigid, barátságtalan öregasszony, aki román menekültlányt alkalmaz segítőnek, házi cselédnek. A pikareszkbe átváltó történet a két különböző korú, kultúrájú, mentalitású nő közötti mély emberi kapcsolat kialakulását mutatja be – egészen odáig, hogy a tiszteletreméltó olasz dáma nekivág új barátnőjével a poros Balkánnak. A Gemmát megjelenítő Ilaria Occhini mellett a mai román film olyan ismert színészei tűnnek fel a vásznon, mint Maia Morgenstern, Doroteea Petre és Vlad Ivanov.

Vérbeli vígjáték kettő, ha akadt a mezőnyben, amelyek közül Davide Ferrerio Júdás minden bűne (Tutta colpa di Giuda) című édeskés börtönmusicalje könnyű szívvel felejthető volt; ám a másik komédia, Francesca Archibugi közönségsikere, a Szívkérdés (Questione di Cuore) az olasz vígjátéki hagyományok méltó folytatása. Két férfi fekszik egy kórházi szobában, szívinfarktus gyanújával: népszerű tévés az egyik, gyönyörű lányok látogatják, kopasz-piknikus kispolgár a másik. A kényszerű összezártságban beszélgetni kezdenek, barátság szövődik közöttük, ami mélynek és tartósnak bizonyul: megismerkednek szobatársuk életformájával, kultúrájával, s lassanként a két férfi élete párhuzamos sínpárokon halad tovább. Kim Rossi Stuart és Antonio Albanese parádés játéka Nicholsonéra és Freemanére emlékeztet a Bakancslistából, miként a sztori is hasonló – ám élvezetes-könnyed mediterrán ízekkel fűszerezve.

Az igazi nagy és mély tradíció, persze, a neorealizmus, amelyet Olmi és a Taviani-fivérek generációja még buzgón ápolt, ám a fiatalabbak számára már lezárt múlt, mozitörténelem. Legalábbis ezt hihettük, egészen addig, amíg Bariban le nem vetítették a kora szerint inkább a középnemzedékhez tartozó, ám még kezdő rendezőnek számító Giorgio Diritti második játékfilmjét, a L’uomo che verrát. A film megtörtént tragédiát idéz fel: 1944 őszén az SS-ek a romagnai Marzabotto teljes lakosságát lemészárolták, 780 civilt, köztük többszáz asszonyt és gyereket. Hasonló témát dolgoztak fel a Taviani-fivérek a Szent Lőrinc éjszakájában, ám Diritti megrázó alkotása, visszakanyarodva az ősforráshoz, inkább Rossellini háborús trilógiáját idézi. A címbéli „eljövendő ember”, a csecsemő, aki túléli a tragédiát, mintha egyenesen a Paisa záróepizódjából lépett volna át a L’uomo che verrába. A Taviani-filmmel a másik túlélő, a kislány alakja rokonítja Diritti munkáját, továbbá a romagnai paraszti élet Olmi és a Tavianik legjobb munkáit, A facipő fáját és a Padre, Padronét idéző mesteri kisrealizmusa. Nem egyszerűen háborús filmről van szó: az öldöklés mechanizmusának szenvtelen, hűvös szemrevételezése – akárcsak a metafizikus Rossellininél – csak ürügy emberi határhelyzetek bemutatására. Érdekes látni, hogy bő fél évszázaddal a neorealizmus letűnte után még él és hat a nagy tradíció, amelynek egy-két ősz mestere Bariban személyesen adhatta át a stafétabotot az utódoknak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/06 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10146