KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgách András: Fehér György (1939–2002)
• Csőke József: Kolonits Ilona (1922–2002)
VÁROSVÍZIÓK
• Schubert Gusztáv: Pusztaország Osztálylétrán Magyarországon
• Vágvölgyi B. András: Amerika külsőben Adalékok Szuburbia szociológiájához
• N. N.: Amerikai külvárosfilmek
• Bakács Tibor Settenkedő: Az angolok maguknál vannak Londoni sár
• Varga Balázs: Miliők egy miatt Budapest, külvárosi legendák

• Korcsog Balázs: Szerelem Tel-Avivtól Afuláig Új izraeli filmek
CYBERVILÁG
• Pápai Zsolt: Alternatív tudatállapotok Steven Spielberg: Különvélemény

• Csejdy András: Graceland Presley-posztumusz
• N. N.: Elvis Presley filmjei
• Ádám Péter: Rendező maszkban és cilinderben Max Ophuls, a klasszikus
MAGYAR MŰHELY
• Papp Gábor Zsigmond: Díszletek közt élem az életem Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• Nemes Gyula: Veszendő varázs A BBS filmversei
• Joó Tamás: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
• Stőhr Lóránt: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Aki szelet vet Klöpfler Tibor: El Niño
• Bori Erzsébet: Elhívó szavak Dér András: Kanyaron túl
• N. N.: Magyar drogfilmek
• Kolozsi László: Kör és magyar Miklauzic Bence: Ébrenjárók
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Kultúroptimizmus George Gerbner: A média rejtett üzenete
• Varró Attila: Ábécéskönyv Mozikalauz
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Gosford Park
• Békés Pál: Végzetes végjáték
• Mátyás Péter: On-lány
• Korcsog Balázs: Most már elég!
• Kiss Lilla: Rossz társaság
• Herpai Gergely: A kaptár
• Jakab Kriszta: Csavard be, mint Beckham!
• Varró Attila: Az időgép
• Köves Gábor: Bizsergés
• Hungler Tímea: Felpörgetve
• Schubert Gusztáv: Vándormadarak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

A gyűlölet, amit adtál

Pápai Zsolt

The Hate U Give – amerikai, 2017. Rendezte: George Tillman Jr. Szereplők: Amandla Stenberg, Russell Hornsby, Anthony Mackie. Forgalmazó: 20th Century Fox. 132 perc.

 

Jóllehet nem csak az abolicionista mozgalom győzelme, de az ötvenes–hatvanas–hetvenes évek polgárjogi küzdelmeinek kis diadalai óta is sok víz lefolyt a Mississippin, a rasszok közötti konfliktus még manapság is gyakran háborúskodásba csap át az Egyesült Államokban. Az elmúlt bő tíz évben kiváltképpen megnőtt a kis helyi háborúk száma: a casus belli minden esetben fehér rendfenntartók feketék elleni, halálos áldozattal járó akciója, illetve a büntetőperben eljáró esküdtszék feltételezett részrehajlása, az agresszorok felelősségre vonásának elmaradása vagy bűnösségük elmaszatolása volt. A rasszok közötti konfliktusban az új időszámítás kezdete 2009. január 1., amikor a kaliforniai Oaklandben egy fekete fiatal, Oscar Grant igazoltatás közben halálos lövést kapott. Az ügy nagy vihart, majd pedig hurrikánt kavart, kivált azután, hogy az eljáró rendőrt csupán két év börtönre ítélték. Oscar Grant halála, majd a következő évek további tragikus esetei az amerikai feketék jelentős része mellett a fehérek széles körét is érzékennyé tették a halálos áldozatokkal járó rendőri akciókkal kapcsolatban.

Csak idő kérdése volt, hogy Oscar Grant sorsát mozgóképre adaptálják. 2013-ben Ryan Coogler meg is tette: leforgatta dokumentumfilmjét, a Fruitvale Stationt, ami annyira jól sikerült, hogy rendezője hamarosan nagyköltségvetésű hollywoodi produkciókban (Creed, Fekete párduc) találta magát. Tavaly George Tillman Jr. direktor is elkészítette a maga filmjét, amely ugyan nem direkten Oscar Grant történetét dolgozza ugyan fel, de az ő tragikus sorsának apropóján született. Alapja Angie Thomas 2017-ben publikált bestsellere (The Hate U Give), amit az írónő a Grant-ügy sokkja nyomán még 2010-ben kezdett írni, és eredetileg rövidebb elbeszélésnek szánt, de a 2010-es évek további rendőrattakjai végül regénnyé érlelték a tervet.

A könyv és a film a gyűlöletvírus terjedéséről és mutálódásáról szól, a címük, egy klasszikus Tupac-sor rövidítése, is erre utal („The Hate U Give Little Infants Fucks Everybody”, azaz: „A gyűlölet, amit a gyerekeknek adsz, mindenkit szétcsesz.”). A történet középpontjában a 16 éves, szegénysorról érkező, fekete lány, Starr áll, aki tanúja lesz, amikor gyermekkori barátját, Khalilt éjszakai igazoltatás közben lelövi egy (fehér) rendőr. A merénylet egyrészt félreértésen alapul (Khalil mozdulatát a rendőr támadásként értékeli), másrészt rosszindulaton: a gyilkos lövést nem előzi meg figyelmeztetés. A helyzetet bonyolítja, hogy Khalil drogdílerként kereste kenyerét, ráadásul annak a gengszternek, Kingnek dolgozott, akinek egykor Starr apja is. Amikor a lány ráébred, hogy a gyilkos rendőr megúszhatja, nehéz döntés elé kerül. Tudja, a gyilkosság egyetlen szemtanújaként ki kell állnia a nyilvánosság elé, de King megzsarolja: ha beszél, ő is, családja is rosszul jár.

Mi a jobb (illetve rosszabb), mikor sérül inkább a lelkiismeret: ha Starr elárulja a halott barátja emlékét – közvetve a fekete közösség érdekeit – vagy ha veszélyt hoz a családjára? A film erénye ennek a karakteres drámai konfliktusnak a felépítése és némi hollywoodias dinamikát sem nélkülöző kidolgozása, továbbá a szélesebb közönség megnyerését célzó suspense-dramaturgia értő alkalmazása. Az ábrázolás – úgy tűnik – alig részrehajló, a fehérek nem fenevadak (jellemzően az ügy eltussolásán dolgozó személyeket nem, pontosabban csak három percig, Starr első kihallgatásakor, látjuk), míg a feketék között nem csak jóakaratú emberek, de bestiák is vannak. A rendező megoldja a könyv által támasztott egyik legnagyobb kihívást is: szakértően idegenvezeti a nézőt az ágasbogas kapcsolatok, rokoni és baráti viszonyok között. Ugyanakkor a karakterépítéssel nehezebben boldogul. Starr idővel már koraérett Antigoné inkább, mint hús-vér nagykamasz – lezserül riposztozik bárkinek és szerel le az érveivel bárkit, legyen az sokat próbált rendőr vagy televíziós szerkesztő –, gondot jelent továbbá, hogy a rendező láthatóan nem tud mit kezdeni a mégoly kevés fehér karakterrel (a főhősnő fehér szerelme–barátja, Chris sótlan, jellegtelen). Lehet még fogást találni a filmen: a tanulsága (a gyűlölet megeszi a lelket) sulykolt, a kivitelezése (a lassítások, a hangsáv manipulációi a csúcsjelenetekben) néha hatást vadászó, egészében véve mégis pozitív a mérleg. Igaz, több volt ebben a vállalkozásban – talán egy új Do the Right Thing is –, de nem lehet minden jó film egyúttal remekmű.

Extrák: Audiokommentár a rendezővel, a regényíróval és három szereplővel; három kisfilm; képgaléria.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 61-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14101