KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgách András: Fehér György (1939–2002)
• Csőke József: Kolonits Ilona (1922–2002)
VÁROSVÍZIÓK
• Schubert Gusztáv: Pusztaország Osztálylétrán Magyarországon
• Vágvölgyi B. András: Amerika külsőben Adalékok Szuburbia szociológiájához
• N. N.: Amerikai külvárosfilmek
• Bakács Tibor Settenkedő: Az angolok maguknál vannak Londoni sár
• Varga Balázs: Miliők egy miatt Budapest, külvárosi legendák

• Korcsog Balázs: Szerelem Tel-Avivtól Afuláig Új izraeli filmek
CYBERVILÁG
• Pápai Zsolt: Alternatív tudatállapotok Steven Spielberg: Különvélemény

• Csejdy András: Graceland Presley-posztumusz
• N. N.: Elvis Presley filmjei
• Ádám Péter: Rendező maszkban és cilinderben Max Ophuls, a klasszikus
MAGYAR MŰHELY
• Papp Gábor Zsigmond: Díszletek közt élem az életem Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• Nemes Gyula: Veszendő varázs A BBS filmversei
• Joó Tamás: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
• Stőhr Lóránt: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Aki szelet vet Klöpfler Tibor: El Niño
• Bori Erzsébet: Elhívó szavak Dér András: Kanyaron túl
• N. N.: Magyar drogfilmek
• Kolozsi László: Kör és magyar Miklauzic Bence: Ébrenjárók
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Kultúroptimizmus George Gerbner: A média rejtett üzenete
• Varró Attila: Ábécéskönyv Mozikalauz
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Gosford Park
• Békés Pál: Végzetes végjáték
• Mátyás Péter: On-lány
• Korcsog Balázs: Most már elég!
• Kiss Lilla: Rossz társaság
• Herpai Gergely: A kaptár
• Jakab Kriszta: Csavard be, mint Beckham!
• Varró Attila: Az időgép
• Köves Gábor: Bizsergés
• Hungler Tímea: Felpörgetve
• Schubert Gusztáv: Vándormadarak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városvíziók

Osztálylétrán Magyarországon

Pusztaország

Schubert Gusztáv

A város pereméről, a társadalom perifériájáról nagyon nehéz filmet forgatni ott, ahol a centrum sem ép, s nem tud mintát adni a felemelkedéshez.

 

Osztálylétrán Amerikában. Paul Fussell szociológus mutatta be ezzel a címmel két évtizede aprólékos és kaján élvezettel az újvilág bonyolultan tagolt, rengeteg színben játszó társadalmát. Hja, létrával könnyű. A mi osztálylétránknak hiányzanak, töröttek vagy korhadtak a fokai. Kutató azon föl nem jut csúcsra, le nem ereszkedhet a mélybe. Miről beszélek? Nálunk is vannak vezetők és beosztottak, bérből és fizetésből élők meg vállalkozók, munkások, parasztok, értelmiségiek, szegények és gazdagok, feltörekvők és vesztesek. Igen, „felülről nézve megvolna az ország”. De ha egy kicsit is közelebb hajolunk, vagy belehallgatunk a drámába, látni, hallani fogjuk, hogy a szerepek nincsenek megírva, merő halandzsa a szöveg, szürreálisak a gesztusok. A játszó személyek fegyelmezettek, minden aktor beleéli magát a szerepébe, mintha előadás folyna a színpadon, mintha a szerep szerep, a párbeszéd párbeszéd volna, mintha drámai tétje lenne az ágálásnak. Pedig már nincs. A magyar társadalom élőhalott. Nő a haj, szól a zene, folyik tovább a csapból a szöveg.

Mégse hallom, hogy valaki mondaná megint: valahol utat vesztettünk. Ha igen, csak a politikára értjük. Pedig a politika elfajulása, a szabadjára engedett gyűlölet már csak következmény. Hosszú évtizedeken át dolgoztunk azon, hogy beomoljon az ország. Amit a Kádár-kor épen hagyott, azt a rendszerváltás évtizedes kontárkodása és mohósága rombolta le. A film, ha arra használják, amire egyebek mellett hivatott, vagyis hogy rögzítse a világ valóságos képét, és szembesítse a bennünk élő tévképzetekkel, képes jelezni, ha egy ország a reáliából átlép a virtuáliába, „Tudod milyen ország ez? Parabolikus. Csókollak.” A kis Valentinóban közli ezt egy bomlott elme, akinek ősei „hatezer éve védik ezt az országot.”, és megint a bolondnak van igaza. Itt a vágyak nincsenek köszönő viszonyban a valósággal. Csupa túlzás, csupa bombaszt. Jeles filmje azért sokkolta a korabeli nézőt és persze a hatalmat, mert kínos egyértelműséggel kiderült belőle: eltűnt egy ország. Hitünk szerint egyszerűn, de jól éltünk a fridzsiderszocializmusban, fölénk borult a nagy illúzió, ha volna több pénzünk, puvoárunk, mi is tudnánk elegánsabban és szabadabban élni. Kis Valentino nagy kalandja ezt a hiedelmet pukkasztja ki. Hiába a nagy zsozsó (akkor épp úgy mondták: méz), attól még nem szakad ránk az édes élet, egy látszattársadalomban nem lehet jellemre szert tenni, nincs az a kincs, ami megválthatna a bunkóság hendikepjétől. Hiába teljesül kis Valentino (alias Sz. Laci szövetkezeti dolgozó) egyetlen kívánsága: egy teljes nap. Még ezt a szerény, huszonnégy órányi szabadságot sem tudja értelmesen eltölteni. Nemcsak rajta múlik, vaskos szürreália fogadja mindenütt. Semmi sem működik, senki sem tudja a szerepét, és emiatt persze mindenki gyanakszik. A taxis első gondolata, hogy gyanús (gyanúsan fiatal) utasát rendőrkézre adja. Frappáns gondolat, csak haszontalan, ebben a filmben a rend őrei kavarják a legtöbb bajt. A rutinba tartozik, hogy a nyomozók mondjuk épp a lakásából kilépő panaszosnak esnek neki, vagy hogy élből letartóztatnának egy vesztére arra hajtó autóst, csak mert a Szövetség utca holléte felől érdeklődik. A honi pincérek szemében – dolgozzanak bár az Intercontinentálban vagy a balatoni kispiszkosban – minden vendég született bűnöző, ha fizetésre kerül a sor, szoros emberfogással őrzik a delikvenst, meg ne lógjon. Így volt rendőrállam a Kádár-korszak, s nem csak az ügynökök miatt, ezt a mélyre ivódott bizalmatlanságot azonban jó lenne nem elfelejteni (akkor sem, ha hajlamosak vagyunk a propaganda célokból démonizált szocializmust, a hatás-ellenhatás törvényének akaratlanul engedelmeskedve, hirtelen aranyfényben látni), mert vastagon bűnrészes a mai hisztériában. És persze abban is, hogy fenemód kellemetlen népség lettünk.

A kis Valentinóban nincs hová visszahúzódni, nincs aranyalap, hivatkozási pont, haza menni sem érdemes, a (töredék)család tagjai szövevényes szeretet-gyűlölet hálókba gabalyodva vergődnek és gyötrik egymást. Szomjas roncsfilmjei viszik majd tovább ezt a szálat: a Szigony utca lakóinak élete ugyanerre a srófra jár, életstratégiájuk kőkorszaki szintre szállt alá: mindenki harca mindenki ellen. A szeretet fontosságáról még dereng bennük valami ködös emlék, az együttélés kultúráját, annak tudását, mi minden kell barátsághoz, szerelemhez, vagy akár csak a jó szomszédsághoz, már elhullajtották valahol.

És ami legalább ekkora tragédia, az édes anyanyelv sem édes többé. Az egy csepp méz is mérgezett. Rosszkedvünk, félelmeink, hazugságaink, agy- és szívzűrjeink magát a nyelvet is hazavágták. Ilyen gyönyörűség a világon nincs, mondogatjuk még ma is; egyre kevesebb okkal. (A csúcsra futtatott posztmodern prózát az utca népe történetesen nem beszéli.) Elég az elmúlt húsz év magyar filmjét elővenni, hogy nyomon követhessük a leépülést. A kis Valentinótól a Szép napokig egyenes út vezet: a társadalom alján élők nyelve romokban. Valami artikulálatlan, központozás, mellérendelés, gondolatdallam híján folyton széteső, maga-magát visszavonó, elferdítő, szétbaszdmegelt idiómát beszélnek helyette. Holt nyelv a magyar, csak papíron létezik. És ezen semmiféle szépkiejtés-verseny nem segít. Miért nincs magyar filmvígjáték? Például ezért. Többszörösen összetett mondatokra, két- sőt többértelmű poénokra nincs többé fizetőképes kereslet.

Nyelv nélkül nehéz. Kis Valentinó ugyan véletlenül sem Don Quijote módján nagyszabású figura, de mégis pikareszk hős, keres valamit, s észre is veszi, hogy nem találta. Húsz évvel később Mundruczó hősei (legalábbis az Afta és a Szép napokban) már belakják a sivárságot, rezisztensek unalomra, érzelemre, legfeljebb valamiféle letompult ragadozóösztön moccan meg bennük olykor. Ilyen mélyen a tengerszint alatt már halálosan lelassul az élet, innen már nem lehet felszínre jönni, akkora a túlnyomás. Ez már nem a város pereme, ez a vidék már kívül esik a társadalmon, amely nem is akar róla tudomást venni. És ez az igazi veszély, a külvárosból van esély felemelkedni, a társadalmon kívülről nincs. Mundruczót, Almási Alagsorát és Pölcz testvérek putrisori szafáriját nézve érthető meg igazán, mit is jelent az, hogy a jövő elkezdődött. A magyar filmben már 2014-et írnak: s már most látszik, az az évtized sem lesz túl vidám.

Ahol vágyakozás és társadalmi mobilitás van, ott társadalomnak is kell lennie, a külváros legtöbb lakója (s ez mozgatja a banlieu és suburb filmeket is) felfelé törekszik, a világ kész és perfekt, csak épp ő nem jut el oda. Mundruczó első filmjének hőse klasszikus mintát követ, s minden zaklatottsága ellenére megnyugtatóbb és kiszámíthatóbb figura, mint az Afta vagy a Szép napok lusta ragadozói, dehogy nincs vágya, a filmbeli dalban a cím is folytatódik: Alain Delon szeretnék lenni. Vagyis nagyon mélyről indul, s rögtön legmagasabbra tör, senki és semmi, de máris minden akarna lenni. Reklám, show-műsor, szappanopera, manapság reggeltől estig minden azt sulykolja a fiatalokba, szabad a pálya, előtted az élet, mi sem egyszerűbb mint egyetlen nekirugaszkodással a világ tetejére dobbantani, „kevesebb életvágyat, s több életerőt” csak a holt költők kívánnak. A tragikus bukás – de tragikus-e, ha valaki bemondásra elhiszi, hogy ő az élet hercege – millióból egyszer marad el. S akinek sikerül a bravúr, arra talán még nehezebb próba vár, be kell illeszkednie az új miliőbe. A való világ (és a világirodalom, meg persze a film) tele van alulról jött tehetségek tragédiáival, alkohol, téboly, öngyilkosság, utánuk szól, visszaköveteli őket a sorsuk.

A társadalom normális ügymenetébe, sajnos, belefér az ilyesfajta igazságtalanság, nincs mit tenni ellene, a boldogtalanságtól, balsorstól megmentett, megkímélt, világ – falanszter. Ami viszont túl van a tűréshatáron, ha egy társadalom nem kínál teljesíthető és megélhető szerepeket. Nálunk már (optimistább verzióban: még) nincsenek tanárok, esztergályosok, parasztok, mikor láttunk magyar moziban ilyet főszerepben, egy kezemen meg tudom számolni a kivételeket (Édes Emma, drága Böbe, Feri és az édes élet, I love Budapest, Paszport, Egyszer élünk), s alighanem azok között sem találnék olyat, ahol mondjuk a „tanító” vagy a „vasutas” pénzkeresetnél, kényszerű robotnál több, ahol egy szakmának ethosza lenne. Márpedig, ha nincs, ha nem rejlik benne a hivatás esélye, akkor története, legendáriuma sincs, következésképpen nehezebb filmre venni. A film nem úszhat a valóság ellenében, amíg nem épül újjá a magyar társadalom, addig a magyar filmes dolga is sokkal nehezebb, mint amerikai vagy angol valóságba alámerülő rendezőké. Ezért sem jelentkezik magyar Ken Loach vagy Mike Leigh, pedig filléres filmeket készít mindkettő, a büdzsébe beleférne. Ezzel együtt a magyar filmeseknek újra és újra neki kellene veselkedniük, fogást keresve a formáját nehezen találó magyar valóságon. E terhet az sem veszi le róluk, hogy előbb a valóság filmjének forgatókönyvét is meg kellene megírni, egy ideológiamentes, nagyon is pragmatikus, nemcsak nevében polgári Magyarország szkriptjét, ahol ugyan van hierarchia, van verseny, de nincs kirekesztés, ahol egy percre sem kétséges, szülessünk a társadalom bármely rétegébe, tanuljunk ki bármilyen szakmát, méltó emberi sorshoz kapunk belépőt. Az eltűnt miniatűrt, hogy egy nagyon ártatlan példát hozzunk, Magyarországon ötvenöt éve nonszensz megírni, a magyar társadalom mind a mai napig nélkülözi ezt a fogalmat: derék hentesmester. Ez botrány, s ne kicsinyelljük le, mert világbotrány, ha ez nincs, semmi sincs. Ha a legújabb „polgári” kényszerképzet eluralkodna rajtunk, nem is lesz még ötven évig: ne vásároljunk többé az „ő” boltjaikban, így a hagymázas javaslat, csak az elvbarátainknál. Ahol a mindennapok prózája élvezhetetlenné válik, ott mindent át fog hatni, még a hurkát, kolbászt, disznósajtot is, a politika. Teljesülni látszik Jancsó 1991-es jóslata: Isten hátrafelé megy, s visszajönnek az oroszok, mert ahogy egy teljes nap szabadságával nem tudunk mit kezdeni, úgy a politikai függetlenségre sincs forgatókönyvünk: nekünk Mohács kell, tatár, török, labanc, ruszki, s ha nincs kit gyűlölni többé, ha elfogy az idegen, akkor jó lesz a magyar, sőt most már a „balliberális boltos” (?) is. Kell-e mondani, ahol az ideológia tesz derék hentesmesterré, s nem a szakértelem, a szorgalom, a kedvesség, ott közel a vég, s irdatlan messzeségbe ködlik el polgári múlt és jövő. Egy ép társadalomban a szabadság kis köreiből, a mindennapi élet szerénynek látszó prózájából épül kalandos egésszé a világ. A Werckmeister harmóniák konok és komor feladattudattal masírozó barbáraiban ez a félévszázados űr, ez a hiányzó mikrokozmosz kong. Ezeregy szerep keres tízmillió szerzőt. Világmegváltók kíméljenek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2666