KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgách András: Fehér György (1939–2002)
• Csőke József: Kolonits Ilona (1922–2002)
VÁROSVÍZIÓK
• Schubert Gusztáv: Pusztaország Osztálylétrán Magyarországon
• Vágvölgyi B. András: Amerika külsőben Adalékok Szuburbia szociológiájához
• N. N.: Amerikai külvárosfilmek
• Bakács Tibor Settenkedő: Az angolok maguknál vannak Londoni sár
• Varga Balázs: Miliők egy miatt Budapest, külvárosi legendák

• Korcsog Balázs: Szerelem Tel-Avivtól Afuláig Új izraeli filmek
CYBERVILÁG
• Pápai Zsolt: Alternatív tudatállapotok Steven Spielberg: Különvélemény

• Csejdy András: Graceland Presley-posztumusz
• N. N.: Elvis Presley filmjei
• Ádám Péter: Rendező maszkban és cilinderben Max Ophuls, a klasszikus
MAGYAR MŰHELY
• Papp Gábor Zsigmond: Díszletek közt élem az életem Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• Nemes Gyula: Veszendő varázs A BBS filmversei
• Joó Tamás: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
• Stőhr Lóránt: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Aki szelet vet Klöpfler Tibor: El Niño
• Bori Erzsébet: Elhívó szavak Dér András: Kanyaron túl
• N. N.: Magyar drogfilmek
• Kolozsi László: Kör és magyar Miklauzic Bence: Ébrenjárók
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Kultúroptimizmus George Gerbner: A média rejtett üzenete
• Varró Attila: Ábécéskönyv Mozikalauz
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Gosford Park
• Békés Pál: Végzetes végjáték
• Mátyás Péter: On-lány
• Korcsog Balázs: Most már elég!
• Kiss Lilla: Rossz társaság
• Herpai Gergely: A kaptár
• Jakab Kriszta: Csavard be, mint Beckham!
• Varró Attila: Az időgép
• Köves Gábor: Bizsergés
• Hungler Tímea: Felpörgetve
• Schubert Gusztáv: Vándormadarak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Dér András: Kanyaron túl

Elhívó szavak

Bori Erzsébet

A drogfilm, akár a szer, elröpít, földközelben maradni nagyobb kihívás. Dér András filmje drogfüggő fiatalokról.

 

A kamera fölülről indul s száll alá, mire észbe kapnánk, már odalenn vagyunk, benne a sűrűjében. Ócska, kivénhedt Trabant összetekert szőnyeggel a tetején és drága, nyugati verda áll meg ugyanott, a detox (diliház, elvonó, drogambulancia) előtt. A Trabanttal kopaszodó, középkorú férfi érkezik, a másik kocsiban ún. mai fiatalok nyomják a jófej-szöveget. Odabent is fiatalok, beszorulva, de még próbálkozva a kitöréssel. A statisztikák lesújtóak, az addikciójuktól megszabadulók aránya a nulla körül mozog, a pozitív eltérés alig lépi túl az elfogadott hibahatárt.

A szenvedélybetegségekről jó pár elmélet van a piacon, magyarázzák örömelvvel, szeretethiánnyal, meneküléssel, testi és lelki alkattal, génekkel, kémiával, szocializációval. Abban viszont egyetértenek a szakemberek, de még a drogfüggők is, hogy a vénába fecskendezett heroin, a szemét hernyó a végállomás, az már csodaszámba megy, ha valaki meg tud szabadulni tőle. És valóban, az esetek többségében az ember által történő isteni beavatkozás, a megtérés nyitja meg az utat a gyógyulás előtt. Az is kérdéses, hogy egyáltalán ki alkalmas a megtérésre egy vallási közösség kebelén, és erre is van egy közkeletűen elfogadott válasz: a szerencsések. A többin az isten sem segít.

A honi droghasználat kezdetei a Kádár-kori szubkultúrákig vezethetők vissza. Miután „igazi” kábítószer nem jutott be az országba, nálunk is – akárcsak a többi testvéri közösségben – határtalan leleményességgel kísérletezték ki az alternatív megoldásokat arra az átmeneti időre, amíg a felépülő kommunizmus el nem hozza mindenkinek a nagy, össznépi tudatmódosulást. A mákteától a Parkánig, az alkohollal együtt alkalmazott nyugtatóktól és fogyasztó piruláktól a szocialista vegyipar olyan vívmányaiig, mint a Technokol Rapid vagy a csavarlazító. A kábítószer probléma mint olyan a szipuzás képében lépte át először a közvélemény – és a magyar film – ingerküszöbét. Innentől szinte már csak napok kérdése volt a világszerte népszerű drogok és a drogos film magyarországi megjelenése. A műfaj definíciója bizonytalan: ha a szereplők időnként a szerhez nyúlnak, az még nem feltétlenül drogos mozi, viszont ha mást se látni a vásznon, mint dealert, narkóst és anyagozást, az már inkább oktatófilm. A lehetséges közbülső változatok közül vegyük a reprezentatív mintát, az alternatív zene világában és környékén mozgó, csellengő, keresgélő és elvesző fiatalokat. E világ ábrázolata nem képzelhető el kábítószerek és Pauer Henrik nélkül. És szinte az ő halálával egy időben ért véget a narkó mágikus-misztikus, romantikus korszaka is, amely mintha a nyugati társadalmak nálunk kimaradt hatvanas-hetvenes éveit lett volna hivatott pótolni – megkésetten és gyorsított eljárásban.

Mára a drog leszállt a földre, legyen szó kábítószer-maffiáról, a diszkók és házibulik alkalmi fogyasztóiról, vagy a kemény drogok rabjává vált, beteg emberekről, illetőleg a velük és róluk készült filmekről. Vége a hőskorszaknak, elenyésztek a droglegendák. Kurt Cobain 1994-es halála egészen mást jelent, mint annak idején Janis Jopliné vagy Jimi Hendrixé.

Dér András évtizednyi különbséggel rendezett két drogos filmje (az 1993-as Árnyékszázad, és az idei Kanyaron túl) pedig pontosan tükrözi ezt a változást.

Az Árnyékszázad metafizikus poklot mutatott költői-látomásos módon, mintha egy betépett narkós szemével és agyával akarna láttatni. Fekete Lyuk, Sziámi, punkok, a kilencvenes évek eleji pesti éjszaka ismert alakjai, csudabogarak. Egy megváltást kereső hős (Pauer Henrik) és egy megváltást ígérő hamis pap, aki éppúgy lehet igazi pap vagy rendőr is. Három az egyben. Az Árnyékszázad ismeretében súlyos megpróbáltatásokra számíthatott az, aki hírét vette, hogy Dér megint drogosokról/alternatív zenészekről készít filmet. Annál nagyobb lett a meglepetés. A Kanyaron túlban a Michael Mehlmann megformálta hármas princípium három földi alakban osztódott szét, ami nemhogy leegyszerűsítette, ellaposította a szerepeket, hanem élettel töltötte meg. Hússal, vérrel, ellentmondásokkal. A hamis pap nem a sátán követe, pusztán arról van szó, hogy az egyházi szolgálatot nem hivatásnak, kiváltképp nem elhívásnak, hanem rendes polgári foglalkozásnak tekinti. Ezzel az erővel lehetne akár útmérnök vagy humán erőforrás menedzser is.

Termékeny ellentmondás, hogy a történet drogos transzcendenciába menekülő hőseit éppen egy pap akarja visszahozni a földi életbe. (Kitűnő választás volt Bubik Istvánra osztani ezt a szerepet, aki már alkatilag, egész habitusában is láthatóvá tudja tenni az ember kettős, égi és földi, testi és szellemi természetét.) A filmbeli Magócs Józsefet Szabó Jánosról, az azóta elhunyt papról mintázták az alkotók, aki lengyel és olasz kísérletek alapján szervezett öngyógyító közösséget drogos fiatalokból. A történet életszerűen ábrázolja a narkós világot; nem fest feketére és nem misztifikál. A szereplők sorsában természetes módon jelennek meg a drogkarrier szokásos velejárói: a családból (tanulásból, munkából, társadalomból) való kiszakadás, a kriminalizálódás.

A Kanyaron túl dokumentumfilm hitelességű, de ezt nem dokumentarista, hanem játékfilmes eszközökkel éri el. A fényképezés, a dramaturgia, a figurák kidolgozása, a színészi játék, a helyszínválasztás, a zene gondosan kimunkált, de egyik sem tüntet művészi kifejező- vagy hatáskeltő eszköz mivoltával. A nagy, de legalábbis a konkurenciánál valamivel nagyobb dobásnak szánt, agyonfényképezett, teleszövegelt, túljátszott mozifilmek dömpingje idején a bátor szerénységet (de nyugodtan mondhatnék alázatot is, amellyel a többnyire bulvártálalásban érintett témához és az emberi szenvedéshez közeledik), valamint az arányérzéket nem lehet eléggé megbecsülnünk. Az alkotótársak – Csukás Sándor operatőr vagy Huszárik Kata egy cseppet sem látványos, de annál összetettebb szerepben – ugyanilyen pontossággal és visszafogott jelenléttel dolgoznak, és Dér Denisa kivételes intenzitású játékát látva újra csak nem értem, miért csak tíz évben egyszer találkozhatunk vele.

Ebben a filmben nincs happy end. A borotva élén járót bármelyik pillanatban elviheti egy arany- vagy pisztolylövés, csak az kap még egy esélyt, aki életben marad. De ahhoz túl kell jutni a kanyaron.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2680