KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgách András: Fehér György (1939–2002)
• Csőke József: Kolonits Ilona (1922–2002)
VÁROSVÍZIÓK
• Schubert Gusztáv: Pusztaország Osztálylétrán Magyarországon
• Vágvölgyi B. András: Amerika külsőben Adalékok Szuburbia szociológiájához
• N. N.: Amerikai külvárosfilmek
• Bakács Tibor Settenkedő: Az angolok maguknál vannak Londoni sár
• Varga Balázs: Miliők egy miatt Budapest, külvárosi legendák

• Korcsog Balázs: Szerelem Tel-Avivtól Afuláig Új izraeli filmek
CYBERVILÁG
• Pápai Zsolt: Alternatív tudatállapotok Steven Spielberg: Különvélemény

• Csejdy András: Graceland Presley-posztumusz
• N. N.: Elvis Presley filmjei
• Ádám Péter: Rendező maszkban és cilinderben Max Ophuls, a klasszikus
MAGYAR MŰHELY
• Papp Gábor Zsigmond: Díszletek közt élem az életem Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• Nemes Gyula: Veszendő varázs A BBS filmversei
• Joó Tamás: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
• Stőhr Lóránt: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Aki szelet vet Klöpfler Tibor: El Niño
• Bori Erzsébet: Elhívó szavak Dér András: Kanyaron túl
• N. N.: Magyar drogfilmek
• Kolozsi László: Kör és magyar Miklauzic Bence: Ébrenjárók
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Kultúroptimizmus George Gerbner: A média rejtett üzenete
• Varró Attila: Ábécéskönyv Mozikalauz
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Gosford Park
• Békés Pál: Végzetes végjáték
• Mátyás Péter: On-lány
• Korcsog Balázs: Most már elég!
• Kiss Lilla: Rossz társaság
• Herpai Gergely: A kaptár
• Jakab Kriszta: Csavard be, mint Beckham!
• Varró Attila: Az időgép
• Köves Gábor: Bizsergés
• Hungler Tímea: Felpörgetve
• Schubert Gusztáv: Vándormadarak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Végzetes végjáték

Békés Pál

 

Korunkban, amikor a szépirodalom elsődleges „haszna” az, hogy afféle szüzsé-depóként szolgál a filmipar számára, ritka és örömteli élmény, ha egy regény filmváltozata megközelíti az alapmű színvonalát. Ritka és örömteli élmény, ha úgy jöhetünk ki a moziból: a vásznon mindvégig láthatatlanul, ám jól érzékelhetően ott lebegett egy író szelleme is.

„Jegesszívű bábjátékos” – így nevezte magát élete egyik utolsó interjújában Vladimir Nabokov, az orosz anyanyelvű, angolul naggyá lett, hányatott élete során németül és franciául is publikáló nagy emigráns, akit üldözőbe vett a XX. század s így nem csupán országról országra, hanem nyelvről nyelvre is vándorolt-menekült. Az interjú Svájcban készült, Nabokov utolsó menedékhelyén, hegyek közé szorult tengerszem partján, olyan vidéken, ahol a Végzetes végjáték (más címen A Luzsin-védelem) című 1930-as regénye játszódik. A „jegesszívű bábjátékos” saját vélekedése szerint érzelem nélküli tárgyilagossággal fordul hősei felé, s tárgyszerű pontossággal, elfogulatlanul rángatja zsinóron bábjait. Az író joga, hogy azt állítson, amit akar. Az olvasó joga, hogy azt olvassa, ami írva vagyon. A rendezőé, hogy saját olvasata szerint hangszerelje az irodalmi mű nyomán készült filmjét. És Marleen Gorris filmjére nem jellemző az érzelemmentesség.

A regény és az adaptáció a Como-i tó partján álló patinás szállodában gyűjti össze szereplőit és a Nabokov-életmű visszatérő motívumainak jelentős részét.

Luzsin, az orosz emigráns sakkvilágbajnok-jelölt itt mérkőzik régi riválisával, a francia nagymesterrel, itt találkozik valahai oktatójával, egyben karrierje kisiklatójával meg a káprázatos Nataliával, aki új medret szabhatna életének – ha volna még élete.

A sakk – az értők számára – mindig is az emberi élet és küzdelem metaforája volt, a villámsebességgel kombinálni képes nagy játékos pedig hadvezéreket felülmúló stratéga, a filozófia és a matematika éteri tisztaságában fürdőző poétaféle – vagyis mindaz, ami Vladimir Nabokov maga. Hiszen nem sok választja el a bábjátékost a sakkjátékostól.

Luzsin utolsó játszmájának lépései egybeesnek egy töredezett, a gyermekkori traumákat feldolgozni képtelen lélek végső egyensúlyvesztésének stációival. Amikor francia sakkpartnere és új, első és egyetlen szerelme szeme láttára kiugrik a szálloda ablakán, zsebében ott lapul az utolsó tiszta pillanatában papírra vetett győztes lépéskombináció. A nemes ellenfél hajlandó lejátszani a „posztumusz mérkőzést”. A halott bábjait Natalia vezeti; az összegyűrt, sáros papírról – Luzsin végrendeletéről – olvassa a lépéseket. A Luzsin-védelem bevonul a sakktörténelembe; káprázatos kombináció, tulajdonképpen igazi életmű. Egy összeomló nagy elme utolsó tiszta villanása, mely – Luzsin kivételével – bárkit megóv a szárnyakon vezetett támadásoktól.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2686