Olasz '68Filmek az Aldo Moro-ügyrőlBrigádnaplóBarotányi Zoltán
Moro legenda volt életében, s még inkább az lett halála után. Tragédiája az olasz filmben mégis ritkán látható.
A hetvenes-nyolcvanas évek olasz történelme a mából visszatekintve szinte úgy hat, mintha egy összeesküvés-elméletekbe gabalyodott rossz forgatókönyvíró fércelte volna össze. Pedig nem: ez az úgynevezett valóság, amelyet eddig semmilyen film sem tudott – nemhogy felülmúlni, de megközelíteni sem.
Az olasz hetvenes évek gazdasági-társadalmi depresszióját csak úgy emlegette-emlegeti az utókor, hogy ólomévek (anni di piombo) – a rosszkedvet, a félelmet, a szorongást tán nem is kellett volna gerjeszteni, mégis megtették: amatőrök és profik mintegy vállvetve. Az események napra pontosan harminc évvel ezelőtt kulmináltak: 1978. március 16-án Rómában a Via Fanin a Vörös Brigádok második generációjához tartozó terroristák (saját értelmezésükben természetesen igaz, proletár hadsereg kommunista harcosai) rajtaütnek Aldo Moro ex-miniszterelnök, kereszténydemokrata pártelnök konvoján: mind az öt testőrt agyonlövik, Morót pedig elrabolják. Fogságában azután úgymond kihallgatják, önkritikára és vallomástételre akarják rábírni, végül egy elrablóiból álló „bíróság” halálra ítéli, s az ítéletet – mivel az olasz hatóságok és a politikai elit nem hajlik a kompromisszumra – végre is hajtják. Morót 55 napos fogsága után május 9-én szabályosan kivégzik, majd a holttestet egy kocsi csomagtartójában „felejtik”.
*
Moro legenda volt életében, s még inkább az lett halála után. Mindig is őt tartották a hagyományos, katolikus, politikai értelemben centrista, mérsékelten konzervatív elit legnyitottabb és kompromisszumokra leginkább képes tagjának. S a hetvenes évek közepe látszólag megnyitotta az utat az úgynevezett történelmi kompromisszum előtt: a szovjet tömbtől, Moszkvától fokozatosan távolodó, későbbi kifejezéssel élve eurokommunista OKP és annak szintúgy karizmatikus vezetője, Enrico Berlinguer felajánlja, hogy pártja kívülről támogatja a kormányt cserébe a halaszthatatlan társadalmi, gazdasági és politikai reformokért. Bár a kereszténydemokraták formálisan soha nem fogadják el az ajánlatot, de az együttműködés a gyakorlatban megvalósul, s ennek fő robotosa éppen Aldo Moro. S másra sincs szükség, mint éppen összefogásra, elvégre 1969 után véres merényletek borzolják az olaszok idegeit: a nyitány a milánói Piazza Fontana-i bombamerénylet (16 halott, sok tucat sebesült), a legkegyetlenebb mind közül a bolognai pályaudvar felrobbantása, immár két évvel Moro halála után (1980 augusztusa, 85 halott, 200 sebesült) – ezek speciel szélsőjobbos, neofasiszta szervezetek (továbbá, a gyanú szerint, más titkos aktorok) művei, de a játékba idővel mások is beszálltak. Némileg a német receptet követve, Olaszországban is létrejönnek azon ultrabalos terrorszervezetek, amelyek a hatvannyolcas diákmozgalmakban gyökereznek. Valamennyi csoport közül a leghíresebb az 1970-ben létrejött Vörös Brigádok (Brigate Rosse), mely merényleteivel úgymond csak jelet akart adni a proletariátus elkerülhetetlen forradalmának kitöréséhez. Az első garnitúra (Renato Curcio és társai) ugyan még 1976-ig lebukott és börtönbe került, ám a Mario Moretti vezette második generáció, ha lehet, még elszántabban látott munkához. A cél az állam terrorizmusának kiprovokálása, az, hogy a jogállam végre mutassa ki a foga fehérjét. Éppen ezért állt volna a Vörös Brigádok útjában Moro, a kompromisszumok embere, ezért kellett elrabolni és meggyilkolni.
*
Az összeesküvés-elméletekbe vetett vakhit korántsem valami szociális kórság eredménye: az olasz polgárnak elég volt kinyitnia az újságot, hogy meginogjon a meggyőződése abban, hogy a valóságot vagy csupán annak paravánját látja maga körül. A véres neofasiszta tömeggyilkosságok mögött már ekkor sokan a titkosszolgálatokat sejtették, s gyanújuk kezdett megalapozottá válni, amikor 1974-ben neofasiszta puccskísérletet lepleztek le, majd az állam elleni összeesküvés vádjával letartóztatták a katonai titkosszolgálat vezetőjét. A művészet ez alkalommal megelőzte a valóságot, Mario Monicelli már 1973-ban vizionált egy szélsőjobbos, katonák, politikusok szervezte összeesküvést (Az ezredeseket akarjuk). Egyre többet beszéltek az egész olasz politikai életet átfogó titkos, kvázi-szabadkőműves szervezetről és egy, a NATO és a CIA által instruált földalatti, félkatonai (persze jobboldali és erősen antikommunista) hálózatról, amelynek egyetlen célja feszültséget gerjeszteni, s így kiprovokálni a társadalom és a politikai pártok összefogását a „vörös veszély” ellen. Mit ad isten, mindkét egymáshoz is kapcsolódó szervezet léte bebizonyosodott: először a Propaganda Due szabadkőműves páholyé, amelyet Licio Gelli egykori fasiszta mozgalmi veterán, az olasz politika titkos animátora irányított évtizedeken át, egészen 1981-es lebukásáig (A P2 tagjainak névsora, igazi csemege gyanánt nyilvánosságra is került – rajta a politikai, üzleti, társadalmi establishment színe-java: Pecorelli neve éppúgy, mint Silvio Berlusconié). Gelli, az igazi szabadulóművész, 12 év börtönnel megúszta az egészet, pedig gyilkosságoktól és a bolognai mészárlás kitervelésétől gazdasági bűncselekményekig mindennel megvádolták (mindazonáltal 1996-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték!). Legkésőbb két év múlva kijön a hűvösről (az egykori Vörös Brigádok vezérei és közkatonái – így Moretti, Moro feltételezett gyilkosa már rég kiszabadultak a börtönből), életéből pedig film készül – persze csak azon momentumokból, melyeket – jó pénzért – hajlandó volt a stáb orrára kötni. Egy Pecorelli nevű újságíró már 1979-ben arról cikkezett, hogy egy illegális, földalatti jobboldali szervezet, a még a NATO által létrehozott Gladio áll a jobboldali merényletek mögött, sőt a szervezet beépült a Vörös Brigádokba is, és annak manipulálásával éri el saját céljait, a feszültségkeltést. Pecorelli szerint konkrétan Andreotti miniszterelnök érdekében állt a politikai vetélytárs, Moro kiiktatása és a történelmi kompromisszum politikájának megtorpedózása, amit titkosszolgálati és gladiós kapcsolatai révén el is ért. Ezt így, ilyen töménységben biztosan sokkal többen tartották volna merő hagymáznak, ha Pecorellit kisvártatva meg nem gyilkolják. Andreotti 1990-ben hivatalosan, a képviselőház ülésén ismerte el a Gladio létét, 2002-ben pedig, másodfokon, 24 évre ítélték Pecorelli megöléséért, igaz, a feljebbviteli eljárás során e vád alól felmentették – ugyanakkor az eljáró felsőbb bíróság kénytelen volt beismerni, hogy bár Andreotti bizonyítottan maffiakapcsolatokkal bírt, ám az elévülési idő miatt már nem lehet elítélni. Az már csak ráadás, hogy a Moro-gyilkos Morettit saját brigádos elvtársai is árulónak, provokátornak, „vakondnak” tartják – ahogy számos neves történész is úgy vélekedik: őt is a Gladio építette be a földalatti balos szervezetbe.
*
Mi sem természetesebb annál, hogy a Moro-ügy a filmkészítők fantáziáját is megmozgatta. Az első Moro-filmet még 1986-ban készítette Giuseppe Ferrara: az alkotás a puritán Moro-ügy (Il Caso Moro) címet viseli, s maga Gian Maria Volonte, a jelentős kommunista színész játszotta a címszerepet. Ferrara filmjének tanulsága szerint a nagy államférfinak azért kellett meghalnia, mert szinte mindenki így akarta: a külföldi meg a hazai titkosszolgálatok és persze saját pártbéli riválisai. Csak az egzotikum kedvéért elmondanánk, hogy igazi hollywoodi alkotás is készült a hetvenes évek terroristás-maffiás Olaszországáról, persze a bátor, veterán John Frankenheimer rendezésében: az 1991-es A fegyver éve (Year Of a Gun, főszereplők: Andrew McCarthy és Sharon Stone) korrektül foglalja össze mindazon sztereotípiákat, melyeket a korról és Olaszországról (még egy amerikainak is) tudni érdemes. Valamiért 2003 lett az az év, amikor ketten is belenyúltak a témába: született egy filmnek kifejezetten gyenge, papírfedeles politikai ponyvának már egy fokkal izgalmasabb mű és egy teljesen filmszerű film, ami elegánsan mellőzi a paranoid képzelődést – hogy helyesen vagy helytelenül, azt (autonóm alkotásról lévén szó) inkább ne firtassuk. Renzo Martinelli Az öt hold tere (Piazza delle cinque lune – Az Aldo Moro-ügy címen ment több televízióban is) mindent összehord, amit csak kell: alighanem a témában kellően képzett közönséget tételez fel, akik rögvest felkapják fejüket, amint a P2, a Gladio, esetleg Pecorelli vagy Moretti neve elhangzik. A film klasszikus nyomozós mű, a rendező sokat tanult a rokon tematikájú s a magyar közönség által is kultivált A polip-sorozatból – a Donald Sutherland által alakított tekintélyes ügyvéddel kéz a kézben jutunk egyre közelebb a megoldáshoz, hogy a végén, a dezillúziós krimik jól ismert hagyománya szerint, jó alaposan az orrunkra csapják az ajtót. Martinelli filmje tipikus political exploitation film, amely remélhetőleg sokakat indít arra, hogy komolyan is utánaolvassanak a témának. (Párhuzam gyanánt említsük meg: megannyi rossz ötvenhatos film sem írja felül, hogy a forradalom és/vagy felkelés tényleg megtörtént.)
A hatvanas évek lázadó rendezőjéből idővel gondos és igényes filmiparossá lett Marco Bellocchio már 1995-ben, egy dokumentumfilmben is foglalkozott a témával, rá nyolc évre pedig megszületett a Jó napot, éjszaka! (Bongiorno notte), amely az emberrabló terroristák, egészen pontosan női fogvatartója, bizonyos Chiara szemszögéből mutatja meg Morót és gondolatait, elrablásától haláláig. A dokumentumbetétekkel sűrűn megspékelt filmtől távol áll minden harsányság: itt nincs összeesküvés-elmélet, sem titkosszolgálati ágensek, viszont szinte átüt rajta a kor ólomszürkesége és hisztérikus bornírtsága. A kiváló fiatal színészek által megformált ifjú terroristák Bellocchio olvasatában naivan, percről-percre várják a forradalom kitörését – igaz, néha egyiküket-másikukat még egy szoknya is képes eltántorítani a történelem kereke mellől. Chiara (Maya Sansa finom alakításában) eközben egyre közelebb kerül a Robert Herlitzka által megformált foglyához, aki persze így sem kerülheti el sorsát. Bellocchiónál a Moro-ügy már nem legenda, mítosz, hanem egy fontos és szenzitív történet, filmjének megtekintése nyomán pedig inkább a szomorúság, mintsem az általános gyanakvás és a paranoid félelem tölti el a nézőt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1256 átlag: 5.55 |
 |
|
