KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Film által homályosan Holocaust, a tanúk tekintete
• N. N.: Magyar dokumentumfilmek a Holocaustról
• Schubert Gusztáv: Pokolkép Holocaust egyenes adásban
• Székely Gabriella: Filmjeim fejszecsapások Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Bori Erzsébet: Kora bánat Torzók
• Tamás Amaryllis: Amrita Sher-Gil Beszélgetés Sára Sándorral
TELEVÍZÓ
• Bakács Tibor Settenkedő: Mátrixon innen és túl Valóságshow
• Spiró György: Az ötödik A lengyel testvér
• Kriston László: Formatált valóság Bár
• Zachar Balázs: Magyar reality
• Ardai Zoltán: Modernek közt Első generáció
• Bodolai László: Ahol a törpék táncolnak Esküvői videók

• Varró Attila: Sztárválasztás Hollywoodi renitensek
• Vágvölgyi B. András: www.self-image.com Wilder, Wenders, Waters
• N. N.: John Waters a Filmvilágban
• Nemes Gyula: Cseh álmoskönyv Karel Vachek
• Antal István: Kísérlet az élet Cseh avantgarde
• Éles Márta: Miként ragadjuk meg az igazságot? Beszélgetés Wojciech Marczewskivel
ANIMÁCIÓ
• Elekes Györgyi: Európai vonal-kód Annecy
• Dizseri Eszter: A légy röpte Beszélgetés Rofusz Ferenccel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Angyalok és kutyák Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Játékos szenvedély Macerás ügyek
• Ágfalvi Attila: Kiszámított vadság Vademberek
• Báron György: Szponzorfilm Üvegtigris
KÖNYV
• Kelecsényi László: Szociológiai filmtükör Bíró Gyula: A magyar film emberképe
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Belphégor
• Csantavéri Júlia: Pad a parkban
• Takács Ferenc: Liam
• Ádám Péter: Szerelmes Thomas
• Mátyás Péter: Neveletlen hercegnő
• Mátyás Péter: Corelli kapitány mandolinja
• Korcsog Balázs: Kémkölykök
• Varró Attila: Bízd a hackerre!
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tömegnyár

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Karlovy Vary

Angyalok és kutyák

Varró Attila

Szent Amelie a nekrofilmek serege ellen.

 

A tavalyi 35. filmfesztivál jubileumi pompájához és sztárparádéjához képest idén kevesebb bemutatóval, szerényebb külsőségek között, de legalább olyan széles választékot kínálva telt el a karlsbadi mustra tíz napja. A leglátványosabb változás a versenyprogramon volt tapasztalható, amely az elmúlt év sokszínű érdektelensége után ezúttal magasabb színvonalat, de sokkal egysíkúbb szemléletmódot képviselt – a fesztivál idei rendező-díszvendége, Bigas Luna szellemes felosztásával élve megközelítőleg nyolc „nekrofil” alkotásra jutott egyetlen „biofil”. Talán ez a nyomasztó egyhangúság is közrejátszott abban, hogy a szokásos esélylatolgatások helyett a szakma és a fáradhatatlan nagyközönség idén egybehangzóan üdvrivallt győztest a megméretésre szánt produkciók között, ráadásul rögtön a második napon. Még a harcedzett fesztiválveteránokat is meglepte az az ováció, amely Jean-Pierre Jeunet friss filmjét, az Amelie Poulain csodáit fogadta: harsány derültség, szüntelen közbetapsolás, másnap pedig csupa ötcsillagos kritika bizonyította a francia rendezőnek, hogy érdemes volt visszatérnie párizsi gyökereihez. A napjaink Montmarte-ján játszódó romantikus komédia Clair, Renoir, a Prévert fivérek habkönnyű szellemét lopja vissza a régi negyedbe, amely szinte kivirágzik a stáb munkájának köszönhetően: naiv, melegszívű hősnője lába nyomán színnel telnek meg a kopott utcakövek, és táncra perdülnek a rozsdás lámpavasak. Amelie, a címszereplőnő Robin Hood és Mary Poppins szerelemgyermeke, egyfajta sitcom-megváltó, aki tréfás kis jócselekedeteivel helyrerántja a kisiklott magánéleteket – kedves tündérmeséje kisvárosi legendákból, életből ellesett anekdotákból összeillesztett mozaikkép, narancsvörösben, digitális trükkökkel ékesítve. Akár harsány giccsnek, celluloid Euro-Disney-nek is beillene, ha nem mentené meg ettől percenként a forgatókönyv szelíd (ön)iróniája, valamint az a rendezői önfeledtség, amelyet néhány örömteli kivételtől – Gilliamtől, Burtontől, Luhrmanntól – eltekintve igencsak hiányol az ellustult tömegfilm.

Amelie-n kívül legalább féltucat angyalka akadt még a versenyprogramban – igaz, kizárólag a bukottak osztályából. A beilleszkedni képtelen, káros szenvedélyekkel (drog, alkohol, szerencsejáték) megterhelt kamaszlányok kínjai egyaránt főszerepet kaptak a mexikói, japán, spanyol, koreai és cseh opusban, csupán nemzeti sajátosságok tekintetében akadt némi eltérés: míg a vidékre száműzött tokiói bakfis idős gésahölgy oldalán tisztul meg, Ozu-ízű beállítások keretébe zárva (A legszebb nyár), Mexikóváros nyomornegyedének szocreál díszletei között élő sorstársnőjének magától értetődő végállomása a rablógyilkosság (Ibolyaparfüm). A lehangoló nimfa-dömpingben azért akadt néhány őszinte portré. Az amerikai Terry Zwigoff 1993-as dokumentumfilmje után, amely a híres underground képregényművész, Donald Crumb életéről szólt, az „X-generáció Crumb”-jának elkeresztelt Daniel Clowes egyik mesterművéből forgatott játékfilmet. A Szellemvilág főszereplői két frissen érettségizett barátnő, akik a kisvárosi Amerika lehangoló hétköznapjait náluk szerencsétlenebb kisemberek szenvedélyes gyűjtésével színesítik: kíméletlen fullánkjukat válogatás nélkül döfik az örök vesztesekbe, esetenként szívtelen tréfáktól sem visszariadva, miközben lassan rájuk keményedik saját kilátástalan jövőjük. Zwigoff jó kereskedelmi érzékkel finomít az alapanyag érdes tapintásán, filmjét precízen az Amerikai szépség és az Isten hozott a babaházban közé kalibrálva: a karikatúra-csitrik szerepét helyeske outsiderekre bízta (Thora Birch és Scarlett Johansson személyükkel is emelték a bemutató fényét), a kopár fekete-fehér képkockákat Dick Tracy-sen hangsúlyos színvilággal élénkítette, megindító befejezése pedig bármelyik Oscar-esélyes melodrámának díszére válna. Míg Jeunet filmje a Tardi-képregények finom, szecessziós bájából merít, Zwigoff pedig Clowes gúnyrajzait kozmetikázta szélesvászonra, Robert Glinski Szia Tereska című filmdrámájához a legsötétebb lengyel underground comics sem bizonyult volna elég karcosnak. A rutinos varsói rendező monokróm visszafejlődés-regényében egy halmozottan hátrányos helyzetű szakközépiskolás lányt választ a lakótelepek labirintusában elveszett nemzedék bemutatásához: hősnőjét egy javítóintézetből kikért amatőr, Aleksandra Gietner alakítása teszi felejthetetlenné. Bár a puritán képi világ, a dokumentarista jelleg a hetvenes évek lengyel iskolájának mára kissé megkopott emlékét idézi, Glinksi munkája több a filmtörténeti lecke felmondásánál: drámai módon sűrített, eleven története megnyugtató alternatívát kínál a Dogmából fogant valóságtévé-filmek álságos hiperrealizmusával szemben.

Apropó Dogma. A fesztivál szervezői idén először saját szekciót különítettek el a Függetlenek Fórumán belül a digitális filmkészítők számára, a hazai szemlében Chytilova, Nemec próbált szerencsét a DV-csodával, a versenyprogramban pedig három mű is az új trend jegyében fogant. Utóbbiak közé tartozott a cseh Angyal-kijárat, egy drogos szerelmespár szürreált hótreállal ötvöző története, akik saját vérükből párolt extasy-val próbálnak betörni a fokvárosi kábítószer-piacra: a Zelenka, Ondricek, Hrebej nevével fémjelzett legújabb cseh rendezőgenerációba besorolt Vladimír Michalek tavalyi munkája 48.000 nézőjével az év egyik legnépszerűbb hazai filmje lett, videokazettái valamennyi helyi téka főhelyén ott trónoltak. Digitális kamerájukat mind a német Születésnapnál, mind a norvég Kabinláznál inkább varázspálcának, mintsem töltőtollnak tekintették az alkotók, amely egy suhintásra képes életre kelteni néhány közepesen tehetséges résztvevő zárt struktúrába beszorított, érdektelen stílusgyakorlatait. A végeredmény két verejtékszagú home video és kétszer másfél óra kínos feszengés a nézőtéren. Ezzel szemben Fekete Ibolya hagyományos technikákkal készített Chicója mindenféle manifesztó és szenzációhajhász truváj nélkül is látványos iskolapéldáját hozta valóság és fikció vadházasságának, amelyet a Krysztof Zanussi által vezetett zsűri rendezői díjjal jutalmazott.

A digitálisok fórumán szereplő nagyszámú alkotás kudarcai között szerencsére akadtak izgalmas, sőt kifejezetten lenyűgöző balfogások is. Daniel Minahan Játék életre-halálra című szatírája az egyre burjánzó reality show divatot célozta meg a szépemlékű Robert Sheckley kedvenc sci-fi alapötletét aktualizálva: az amerikai „Versenyzők” tévéprogramban öt véletlenszerűen kiválasztott állampolgár próbálja likvidálni egymást a fődíj reményében, amely nem több a puszta túlélésnél. A trükkös rendező úgy leplezi le a valóság-programok hazug mechanizmusát, hogy közben végig megőrzi a tévéműsor illúzióját, ezáltal eleve lehetetlenné téve bármilyen kritikai észrevételt – elvégre minden hatásvadász dramaturgiai fordulat, hiteltelen megnyilvánulás kizárólag a nem létező műsor készítőinek és akaratlanul sztárszerepre kényszerített résztvevőinek róható fel. Az Alan CummingJennifer Jason-Leigh színészpáros közös rendezői debütálását jelentő Évforduló egyetlen bája ezzel szemben épp abban rejlik, hogyan boldogul tucatnyi dörzsölt hollywoodi sztár a számukra szokatlan dogmás enteriőrben. Szerencsére Kevin Kline, Gwyneth Paltrow és társaik szakmai rutinból is képesek többnyire gördülékeny dialógusokat és mulatságos egysorosokat rögtönözni, így hamarosan élvezetes szalonvígjáték kerekedik a kényszerű összejövetelből, amelyet csak alkalmanként akaszt meg egy-egy felesleges drámai közjáték. Mike Figgis merész formai kísérletében ugyancsak hivatásos filmcsillagokat használ digitális áldokumentarizmusához: a Time Code-ban egyszerre négy történet zajlik a négy részre osztott vásznon – jobb sarokban Salma Hayek, bal sarokban Saffron Burrows harcol a publikum kitüntető figyelméért. A négy cselekmény felvétele párhuzamosan és megszakítás nélkül zajlott, az összeakadó szálakban néhol egy-egy operatőr alakja is felbukkan, de ki veszi észre a nagy rohanásban: a néző egy ideig feszülten koncentrál, nehogy lemaradjon valami lényegesről, azután jobb esetben rájön, hogy nincs miről lemaradnia. Figgisnél ezúttal egyedül a forma számít, meséit szándékosan sematikusra egyszerűsítve arra buzdítja a befogadót, hogy kötetlenül szörföljön egyik show-ból a másikba – mintha csak otthon lenne, a péntek esti főműsoridőben.

A felhozatal java idén is a Horizont szekcióba jutott, köztük a brit reklám- és klipfejedelem Jonathan Glazer első nagyjátékfilmjével, az enigmatikus Szexi dög címet viselő gengszterdrámával, amely az alkotótól jogosan elvárt látványparádé helyett inkább látványos színészi játékkal és parádés párbeszédekkel nyűgözte le a zsúfolásig megtelt nagytermet. Hasonló érdeklődés fogadta a mexikói Glazernek is nevezhető Alejandro Gonzales Inarritu körülrajongott Kutyaszívekjét, egy három szálból sodort kőkemény helyzetjelentést a húszmilliós főváros legsötétebb ösztönszférájából, amely esetében azonban az izgalmas fényképezés és a ponyvaregényes meseszövés sem tudta maradéktalanul leplezni a helyi szappanopera-sztárok és tévéshow-házigazdák képességeit meghaladó, helyenként ízléstelenül melodramatikus konfliktusok túlkínálatát. A programban egyébként is gyakori harcieb-motívum dominált a baszk Alex de la Íglesia vadonatúj zsáner-remekében, a Lakóközösségben is, amelynek elfajzott főhősei mocskos élethalálharcot folytatnak a házukban elhalálozott vénember elrejtett lottónyereményéért. A fenevad napjával elhíresült rendező ezúttal is magával ragadó, szurokfekete komédiát kerekít a feszült thriller-alaphelyzetből, a végkifejletet egy gátlástalan paródia-kollázzsal megkoronázva, amelyben a Szárnyas fejvadásztól a Mátrixig a közelmúlt valamennyi kult-scifije megkapja a magáét – miközben a cselekmény egy pillanatra sem mozdul ki a lepusztult madridi bérkaszárnyából. Miként idei fesztiváltársai, Íglesia sem hisz az üdvözítő angyalokban: kutyakomédiája jószomszédai között még Amelie Poulain is lángpallost ragadna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3474