KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Film által homályosan Holocaust, a tanúk tekintete
• N. N.: Magyar dokumentumfilmek a Holocaustról
• Schubert Gusztáv: Pokolkép Holocaust egyenes adásban
• Székely Gabriella: Filmjeim fejszecsapások Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Bori Erzsébet: Kora bánat Torzók
• Tamás Amaryllis: Amrita Sher-Gil Beszélgetés Sára Sándorral
TELEVÍZÓ
• Bakács Tibor Settenkedő: Mátrixon innen és túl Valóságshow
• Spiró György: Az ötödik A lengyel testvér
• Kriston László: Formatált valóság Bár
• Zachar Balázs: Magyar reality
• Ardai Zoltán: Modernek közt Első generáció
• Bodolai László: Ahol a törpék táncolnak Esküvői videók

• Varró Attila: Sztárválasztás Hollywoodi renitensek
• Vágvölgyi B. András: www.self-image.com Wilder, Wenders, Waters
• N. N.: John Waters a Filmvilágban
• Nemes Gyula: Cseh álmoskönyv Karel Vachek
• Antal István: Kísérlet az élet Cseh avantgarde
• Éles Márta: Miként ragadjuk meg az igazságot? Beszélgetés Wojciech Marczewskivel
ANIMÁCIÓ
• Elekes Györgyi: Európai vonal-kód Annecy
• Dizseri Eszter: A légy röpte Beszélgetés Rofusz Ferenccel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Angyalok és kutyák Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Játékos szenvedély Macerás ügyek
• Ágfalvi Attila: Kiszámított vadság Vademberek
• Báron György: Szponzorfilm Üvegtigris
KÖNYV
• Kelecsényi László: Szociológiai filmtükör Bíró Gyula: A magyar film emberképe
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Belphégor
• Csantavéri Júlia: Pad a parkban
• Takács Ferenc: Liam
• Ádám Péter: Szerelmes Thomas
• Mátyás Péter: Neveletlen hercegnő
• Mátyás Péter: Corelli kapitány mandolinja
• Korcsog Balázs: Kémkölykök
• Varró Attila: Bízd a hackerre!
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tömegnyár

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Sopsits Árpáddal

Filmjeim fejszecsapások

Székely Gabriella

Az erkölcs már nem inog, egyszerűen eldőlt.

 

A Videoblues, a Derengő, a Légyfogó után Sopsits Árpád visszakanyarodott első filmje, a Céllövölde világához. Az idei filmszemle rendezői-díjas filmje, a Torzók mintha az apagyilkos céllövöldés kamasz fiú gyerekkorát mesélné el: a hatvanas évek elejének nevelőintézetében élnek összezárva rab gyerekek és rab őrök. A sztori egy kilenc éves fiú magára eszmélésének története, amelynek végén a főszereplő ráveszi társait, hogy szökjenek meg. A szökés során egy befagyott folyó jegén kelnek át, ahol az egyik kisfiú alatt beszakad a jég, és meghal. A többiek visszakerülnek a rácsok mögé, a lelkileg megviselt főhőst pedig átszállítják egy még szigorúbban őrzött intézetbe.

 

*

 

Ritkán lát manapság az ember ennyi kegyetlenséget, szeretetlenséget, célja vesztett, esélytelen sorsot, mint ebben a klasszicizáló, a hatvanas évek stílusát idéző, puritán filmben. Nincs feloldás, a remény is meghalt?

– A remény ennek a kisfiúnak a makacsságában él, abban a dacban, amellyel végül is elfogadja, ha nem is a világot, hanem azt a kihívást, amelyet az a világ jelent számára.

Kafka hőse A perben csak odáig jut el, hogy a végén mintha már érezne valamit. Aztán meghal. És gondolja meg: a történet hét gyerek csapattá szerveződéséről, összetartozásáról is szól. A szabadság reményében szöknek meg.

Filmem önéletrajzi ihletésű. Mi tizennégyen szöktünk, nem heten. A forgatókönyvet odaadtam egyik intézeti társamnak, aki azt kérdezte: mit szépíted a dolgokat?! A forgatókönyvből ugyanis a tömörítés miatt kihagytam a gyerekek egymás közti kapcsolatainak, kegyetlenkedéseinek részletesebb ábrázolását, és inkább a gyerekek és a külvilág viszonyára koncentráltam. Persze, nagyot változott azóta a nevelőintézetiek sorsa, egyre többen élnek családi otthonos környezetben, de Aszódon még ma is ott a szögesdrót a kerítés tetején. Elég sok reményt vesztett fiú és lány hagyja el a kapukat ma is.

A Torzók témájában, a korszakot megjelenítő stílusában emlékeztet a Négyszáz csapásra. Bár Truffaut sem andalít el képeivel, mégsem ennyire végletesen komor az a világ...

– Hát nem tudom, ha a kisfiú, Jean-Pierre Léaud arcát látom magam előtt, ahogyan a tengerparton visszanéz ránk… A Négyszáz csapás valóban sokkal levegősebb film, az enyém zártabb világ. És a végén ott a tenger, a maga szabadság szimbolikájával. De a fiú mégsem lubickol benne boldogan, hanem megtorpan a partján. Kétségtelen, az a nevelőintézet Franciaországban épült, a mienk itt Magyarországon.

Fontos szerepe van a cselekmény időpontjának? 1960-at írunk, az egyik nevelő politikaiként most szabadult a börtönből, az egyik gyerek forradalmár-apja még benn ül, a tanárokat a rettegés gonoszítja. Mindnyájan rácsok mögött élnek.

– Nem akartam semmilyen direkt politikumot belevinni a történetbe, egyszerűen abban az időben játszódik a film, és én akkor voltam nevelőintézetis. A filmben megjelenő tanárok ugyanúgy vannak bezárva saját világukba, mint a gyerekek. De ezért nincsenek felmentve. Egyszerre szenvedő alanyai és cselekvői, eltűrői a történelmi helyzetnek. Az egyiket a félelem igazgatja, a másik megfontoltan gonosz, mert úgy gondolja, így készíti fel a gyerekeket a valódi életre, megneveli őket, ha beledöglenek is. Ezeket a figurákat nem kitaláltam: előttem vannak a gesztusaik, a mondataik.

Tudom, önéletrajzi a film, mégsem véletlen, hogy mire emlékezik az ember az életéből. Filmjeiben a kiszorultaké, a kitaszítottaké a főszerep.

– Sokkal többen szorulnak ki a világból, mint amennyien benne vannak. Én elsősorban az erkölcsi dilemma nélkül élőkről készítek filmeket, akik számára nem merül fel a kérdés: bizonyos dolgokat megtehetnek-e, vagy sem. Fiatal koromban közel állt hozzám az egzisztencializmus, és bizonyos tekintetben még ma is. Ami szerint az egzisztencia, a létezés megelőzi a lényeget és a tudatot. Vagy Brecht szavaival: „előbb a has jön, s csak aztán a morál”. Egyébként abból az ötvenegynéhány gyerekből, akikkel együtt éltem az intézetben, nagyon kevesen találták meg „normális” egzisztenciájukat. Sokan végezték börtönben. Nem hazudhatok. Róluk csinálok filmeket, mert őket ismerem.

A bűnt elkövetőket?

– Igen. Bár ebben az országban, különböző módon, szinte mindenki bűnözik. Tavasszal a Budapesti Kamaraszínházban rendeztem a Bűn és bűnhődést. A színészekkel meglátogattunk néhány gyilkost a váci fegyházban. Azt akartam, hogy a színészek a szemébe nézzenek olyan embereknek, akik öltek. Raszkolnyikov még filozofál a bűnéről, itt nem igen találkoztam olyannal, aki őszintén megbánta a tettét. Sokukban fel sem merül, mert nincs mihez képest megbánnia. Eltűnt az erkölcsiség, amire hivatkozni lehet.

A „ne ölj!” parancsa?

– Az is. Ma a „bűn” fogalma átértékelődött, devalválódott. Egy fiatalkorú elítélt mesélte, hogy szerencsétlen kisnyugdíjas nagymamája még érez lelkiismeret furdalást, ha elemel valamit a boltban, ahelyett, hogy a társadalom szégyellné magát, hogy erre kényszeríti. Ő bezzeg nem érez semmi ilyesmit, és nem is fog. Mert ha kinyitja a televíziót, azt látja, hogy ebben az országban kicsik és nagyok egyaránt lopnak. Sokan, sokat. Persze loptak máshol is az elmúlt évszázadok során, az európai gyarmatosító országok távoli földrészeket raboltak ki, hogy aztán a zsákmányra ráépíthessék kifinomult demokráciájukat. Nálunk ez a felhalmozás hihetetlenül gyors tempóban zajlik, és mi elsősorban egymást raboljuk ki. Visszatérve az ölésre, ezek az emberek semmi olyasmit nem látnak, ami őket az öléstől visszatartaná.

Ezért még látványosabb az erkölcsi megingás?

– Megingás?! Eldőlés. Az erkölcs már nem inog, egyszerűen eldőlt, és maga alá temetett rengeteg emberi értéket. Nem véletlenül erősödik például az egyházak szerepe manapság, nemcsak azért, mert a politika ennek kedvez, hanem a hatás–ellenhatás törvénye itt is érvényesül, úgy, mint az élővilágban vagy a fizikában. Meg kell mondanom, az erkölcs tekintetében úgy tűnik, nem sok sikerrel.

Egyébként úgy tapasztalom, mintha a film valahogyan kivonult volna a világ ilyen komplex ábrázolásából. Csak részjelenségek bemutatására vállalkozik, alig látok olyan próbálkozásokat, ahol egy Fellini vagy Bergman módjára egyszerre kérdeznének rá az egyéni lét és a világ állapotára. Persze lehetséges, hogy a világ sem alkalmas már az ilyen kérdezősködésre.

A Torzókkal, mindenesetre, lezártam magamban egy korszakot, ez a fajta filmezés a továbbiakban nem érdekel.

Hanem milyen?

– Ha pontosan tudnám, készen lennék az új forgatókönyvemmel. Keresem azt a formát, amelyben másképpen szólalhatok meg, ahol a jelenség önmaga hordozza a mögöttes tartalmat. A gyakorlatban sokszor egy gondolathoz, egy ideológiához keresünk történetet, „sztorisítjuk”. Ezek a történetek sokszor azért is lyukadnak ki, mert mesterségesen nyújtjuk, formáljuk, az eszme kifejezése érdekében. Ezzel szemben olyan „folklorisztikus” világot szeretnék megteremteni, amilyeneket a népmeséből ismerünk: evidens viszonyok, autentikus figurák, nem kérdőjelezzük meg realitásukat, cselekedeteik indítékait, hanem egyszerűen elfogadjuk őket olyannak, amilyenek. Érzékletesek, és nem irodalmiak.

Milyen életanyag elevenedik majd meg ebben a népmesei világban?

– Öngyilkos gyerekekről gyűjtöttem dokumentumokat, ebből készül a forgatókönyv. Egy boldog világban, erdőn, patakparton, idilli kis faluban játszódik, ahol a főszereplő kisfiúban mégis ott lakozik az ördög…

Nem mondhatnám, hogy vonzó figurákkal ostromolja a közönség kegyeit…

– Tudom, hogy könnyebb szeretni a közönségnek azokat az alkotókat, akik szeretetteljes életszemlélettel léteznek és dolgoznak, és a figuráik is minden bűnük, tragédiájuk ellenére ilyenek. Én másfajta vagyok; tudomásul veszem, hogy rögösebb és nehezebb az utam. Csinálhatok bárkiről, bármilyen korban filmet, nem tudok kibújni a bőrömből. Változhattam, tanulhattam sokat, de a világszemléletét az ember nem tudja megváltoztatni, hacsak nem kényszerül átélni valamiféle kataklizmát. Ebben, szerencsére, nem volt részem, és Istenhez sem tértem meg.

Igen, persze, ha egy Cassavetes- vagy Fellini-filmet nézünk, a legdrámaibb pillanatokban is valamiféle melegség, humor, boldogság önt el bennünket. Az Amarcordban például az a jelenet, amikor a fasiszták elviszik az apát a kihallgatásra, majd hazajön, beül a kádba és összecsinálja magát, az egyik legszívszorítóbb, amit valaha is láttam, amit mégis elviselhetővé old a humor.

Ezért is irigylem az ilyen alkatú rendezőket, nem pusztán mert ilyennek látják a világot, hanem hogy boldoggá tehetik a közönségüket. Az én filmjeimben a néző nem kapja meg ezt a fajta örömérzetet. De hát nem tudok másmilyen lenni, és nem is akarok. Az én filmjeim fejszecsapások. Mert azt látom, hogy ebben a „szép új világban”, a mesebeli kis faluban is ott lakozhat, akár egy kisgyerek bőrébe bújva: a gonosz.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3457