KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Film által homályosan Holocaust, a tanúk tekintete
• N. N.: Magyar dokumentumfilmek a Holocaustról
• Schubert Gusztáv: Pokolkép Holocaust egyenes adásban
• Székely Gabriella: Filmjeim fejszecsapások Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Bori Erzsébet: Kora bánat Torzók
• Tamás Amaryllis: Amrita Sher-Gil Beszélgetés Sára Sándorral
TELEVÍZÓ
• Bakács Tibor Settenkedő: Mátrixon innen és túl Valóságshow
• Spiró György: Az ötödik A lengyel testvér
• Kriston László: Formatált valóság Bár
• Zachar Balázs: Magyar reality
• Ardai Zoltán: Modernek közt Első generáció
• Bodolai László: Ahol a törpék táncolnak Esküvői videók

• Varró Attila: Sztárválasztás Hollywoodi renitensek
• Vágvölgyi B. András: www.self-image.com Wilder, Wenders, Waters
• N. N.: John Waters a Filmvilágban
• Nemes Gyula: Cseh álmoskönyv Karel Vachek
• Antal István: Kísérlet az élet Cseh avantgarde
• Éles Márta: Miként ragadjuk meg az igazságot? Beszélgetés Wojciech Marczewskivel
ANIMÁCIÓ
• Elekes Györgyi: Európai vonal-kód Annecy
• Dizseri Eszter: A légy röpte Beszélgetés Rofusz Ferenccel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Angyalok és kutyák Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Játékos szenvedély Macerás ügyek
• Ágfalvi Attila: Kiszámított vadság Vademberek
• Báron György: Szponzorfilm Üvegtigris
KÖNYV
• Kelecsényi László: Szociológiai filmtükör Bíró Gyula: A magyar film emberképe
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Belphégor
• Csantavéri Júlia: Pad a parkban
• Takács Ferenc: Liam
• Ádám Péter: Szerelmes Thomas
• Mátyás Péter: Neveletlen hercegnő
• Mátyás Péter: Corelli kapitány mandolinja
• Korcsog Balázs: Kémkölykök
• Varró Attila: Bízd a hackerre!
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tömegnyár

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Holocaust egyenes adásban

Pokolkép

Schubert Gusztáv

A képözönben nincs hely és idő a megrendülésre.

 

A holocaust utáni csendért – világbotrány ez is – nem csak a politika felelős. Egy képimádó társadalom nem tud mit kezdeni az elképzelhetetlennel: ha azt mondjuk holocaust, rögvest magunk előtt látjuk a világbotrány képeit – az égőáldozat lángját, a krematóriumok füstjét, az egymásra dobált holttesteket –; iszonyodunk, anélkül hogy egy lépéssel is közelebb jutnánk az iszonyat epicentrumához. A kép elzár a katarzistól. És a dramaturgia is. A Schindler listája vagy az amerikai Holocaust-sorozat evilági filmek, mert a hollywoodi kaland- és szenvedéstörténet sémáiban elmesélve a történelem normál ügyrendjébe illesztik az elképzelhetetlent. A haláltáborokban azonban nem evilági történet esett meg, hanem valami történelmen és emberen túli. Előzményei, okai leírhatóak politikai, szociológiai terminusokkal, következményei nem. Lanzmann Shoah-sorozata vagy Forgács Péter Örvénye azért jelentős holocaust-film, mert tudatában van annak, hogy nem evilági történetet ad közre, a kamera nemcsak azt filmezi, ami megesett, hanem megmutatja a szakadékot, ahová belehullott a történelem. Ezekben a filmekben a holocaust mint kitölthetetlen és megmagyarázhatatlan űr jelenik meg; nincsenek rá szavak, nincsenek képek.

Az „égőáldozat” kifejezés pontos: ami a haláltáborokban történt, nem egy a történelmi kataklizmák sorában, hanem szakrális emberiségdráma. A mennyország és a pokol túl van az emberi életen, ha gravitációjával szüntelenül befolyásolja is azt. A holocaust viszont itt történt meg, végzetes súlyt adva az elcsépelt kifejezésnek: ez lett a „földi pokol”, ahogy az Éden a földi mennyország volt. Ez a két szakrális bűnbeesés jelöli ki az emberiség terrénumának végpontjait. Az emberi élet az Édentől keletre és a holocausttól nyugatra zajlik. A holocaust – Zóna. Ahogy az éden is. Pár hektárnyi túlvilág. Tarkovszkij Stalkerének Zónája sötét iróniájú Paradicsom-gúnyrajz – a tökéletes boldogság nem embernek való. Érthető, ha ezt nehezen hisszük el, de miért szorult bizonyításra az, ami pedig mindannyiunk mindennapos zsigeri tudása, hogy a végtelen szenvedés sem az. Talán, mert nem ez a holocaust sötétségének a legeslegmélye.

A holocaustot mindaddig nem értjük meg, amíg – akármilyen szentségtörően hangzik is – nem tekintjük kettős drámának, gyilkos és áldozat drámájának. A halálgyárban nem a testi szenvedés a legnagyobb iszonyat, a Vezúv hamuesője alatt rekedni vagy a kórházi ágyon rákban haldokolni éppoly szörnyűséges testi kín, hanem annak tudata, hogy emberek találták ki, építették föl, és működtetik.

A holocaust-film rendezőjének elemi feladata, hogy eldöntse, kinek készíti a filmjét, a gyilkosnak (a cinkosnak, a részvétlen szemlélőnek, a vele rokonszenvezőnek) vagy az áldozatnak. Ha a gyilkosnak, akkor a filmnek a raszkolnyikovi felismerésig kell elvezetnie nézőjét: „Magadat ölted meg, nem azt az anyókát.”

Ha az áldozatnak, akkor arra a képtelenségre kell keresnie a választ, hogyan lehetett szinte ellenállás nélkül előbb megalázó törvények gettójába, majd a haláltáborokba terelni hatmillió embert. Lanzmann Shoah-ja mindkét sorsvonalat meg tudta mutatni, sokkoló képek nélkül is, Jeles András a Senkiföldjében és Forgács Péter az Örvényben pedig mindenekelőtt annak a lassan elhatalmasodó rémdrámának a filmjét forgatta le, ahogy a bűntelenek beöltöznek az áldozat szerepébe. A holocaust szemei címzettje ismeretlen. Minden más hibája – a kerettörténet érzelgőssége, a lexikon-szócikkek szigora ellenére is széteső szerkezet – ebből adódik.

A holocaust – bibliai esemény. Csakhogy a mai kornak nincs Bibliája. Csak Televíziója. Ami ugyan univerzalizmusa miatt felfogható úgyis, mint a képkorszak (mozgó)képes bibliája, de a hasonlóságnál jóval nagyobbak a különbségek. A televízió ugyanis természeténél fogva profán. A távolbalátó arra a tévképzetre épül, hogy a dolgok lényege és külleme tökéletesen egybevág. A szakrális, vagyis hogy a látható világ felszíne alatt mélységek nyílnak, a dolgok nem csak önmagukat jelentik, egy mélyebb értelem révén összefüggnek. A kamera előtt nincs titok, mindenhová beleskel, minden eseményre elsőként érkezik (esemény természetesen csak az lehet, ami testet ölt). A hiúságok hiúsága, miszerint a néző szeme mindent lát, mégis azonnal lelepleződik, mihelyst a kamera valódi szentség közelébe kerül. A Szent kincsek sorozat operatőre megszégyenülten őgyeleg a templom körül, ahol az etióp frigyládát (a koptok hite szerint az igazit) őrzik, azt ugyanis csak egyetlen ember láthatja, a frigyláda őre, aki egész életét ennek a feladatnak szenteli, s a szent hajlékot haláláig el nem hagyja. A televízióban a holocaust egy a milliónyi sokk és show között. Sohasem értheti meg, de egyenes adásban közvetítené.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 06-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3456