KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/október
JEGYZET
• Koltai Ágnes: Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Létay Vera: Csak kézfogás Mephisto
• Zalán Vince: Szemben a történelemmel Ideiglenes paradicsom
• Ágh Attila: Mit ér a néptanító, ha magyar? Sára Sándor dokumentumfilmjéről
• Koltai Ágnes: Rubljov és gőzgép Világot teremtők
• Kulcsár Mária: Kabala és Facsiga Forgatási napló
• Báron György: „Holnapja nincs ez éjnek...” Éjszaka külsőben
• Takács Ferenc: Filmklisé és realizmus Kék gallér
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gazdag Gyula: Ki hallgat ma vonósnégyeseket? Otar Joszeliani
• N. N.: Otar Joszeliani filmjei

• Molnár Gál Péter: Az emberarcú vámpír Drakula és Nosferatu
VITA
• Császár Ferenc: Filmreformra van szükség! Vita a filmforgalmazásról

• Bársony Éva: 30 éves a magyar szinkron
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Történelem az arénában Pula
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Ratataplan
• Ardai Zoltán: Lidérces álmok
• Barna Márta: Fészek a szélben
• Harmat György: P. S., a avagy a könnyelműség határai
• Deli Bálint Attila: Rendőrök háborúja
• Loránd Gábor: Őrült napok
• Ardai Zoltán: ...és megint dühbe jövünk
• Képes Júlia: Zűrzavar a fellegekben
• Gáti Péter: A kölcsönkért gyufa
• Koltai Ágnes: Zsaru vagy csirkefogó?
TELEVÍZÓ
• Lukácsy Sándor: Mikrotársadalom vagy történelem? Zokogó majom
• Csala Károly: Televízió, novellaosztály
• Domonkos László: Empátia, telefonnal
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Az értelmezhetőség határai
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Neveletlenek
• Karcsai Kulcsár István: A folyó vonala

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ismeretlen ismerősök

Otar Joszeliani

Ki hallgat ma vonósnégyeseket?

Gazdag Gyula

Vannak ismeretlen ismerősök, s vannak rosszul, vagy alig ismert rendezők, filmek, filmgyártások. Otar Joszeliani neve, például, régóta nem ismeretlen a hazai mozinéző számára sem. Pályája, műveinek háttere, alkotásainak belső összefüggései azonban még több figyelemre tarthatnak számot. Új sorozatunk nemcsak a neves európai vagy amerikai, hanem az ázsiai és afrikai alkotókkal is szeretné megismertetni olvasóinkat, sőt olyan rendezőkkel is, akiknek még egyetlen filmjét sem játszották Magyarországon.

 

Otar Joszeliani nem komoly ember. Sőt, nyugodtan állíthatom, hogy komolytalan. Manapság a filmrendezőt másképp szokás elképzelni. Ez a grúz csak él bele a világba, és időnként, nem túl gyakran, megrendez egy-egy filmet. Hosszú évek telnek el, amíg újból filmkészítéshez fog, és – amennyire én tudom – a két film közötti szünetet bizony nem feltétlenül forgatókönyvek megírásával, dramaturgiákon való szorgos házalással tölti. Inkább csak él. Barátai vannak, akikkel találkozik, borozgat, horribile dictu időnként berúg, kirándul a Kaukázusba, és nyílt lángon húst süt, ismeri az erdő füveit, melyekkel a húst ízesíti, gyereket nevel – most már inkább unokákat, és ravasz, huncut tekintettel fordul meg az utcán a nők után. Szóval, nem komoly ember, és azt hiszem, most már sose nő be a feje lágya. Sose fog filmrendezőhöz méltóan viselkedni.

Ez persze meg is látszik a filmjein. Ahogy az erdő füveit, a tűzrakóhelyeket és a kocsmákat ismeri, úgy ismeri azokat az embereket is, akik arrafelé élnek. Ismeri őket, és úgy él együtt velük, mint aki közéjük tartozik. Nem tart tőlük három lépés távolságot, nem figyeli őket, mint egy lehetséges alkotás tárgyát, hanem közöttük él. Ezért aztán, amikor egy-egy történetet nagyritkán megfogalmaz, abba a hibába esik, hogy úgy teszi ezt, mintha ezek az emberek mesélnének az életükről. És mivel ezekkel az emberekkel nem sok nagy horderejű dolog történik, mivel az életük többnyire mindennapinak nevezhető, Joszeliani filmjei is mindennapi történetek. Már amennyire egyáltalán történetnek nevezhetők.

Három filmjét láttam, nem is készített több egész estét betöltő játékfilmet. Az első, a Lombhullás egy frissen iskoláit végzett fiatalemberről szól, arról, hogyan ismerkedik a munkával egy borkombinátban. Jön-megy, tehetetlenkedik az új munkahelyén, több nemigen történik vele. A második filmje, az Élt egyszer egy énekes rigó egy szimfonikus zenekar üstdobosáról szól, aki mindig mindenhonnan elkésik, mindig rohan, mert túl sok mindent akar egyszerre csinálni, míg végül elüti egy autó. De ennek a filmnek sincs olyanfajta cselekménye, amely kellőképpen eligazítaná a nézőt, mindjárt a történet elején, ahogy illik; nincs egy hős, akit szeretni kell, sem ellensége, akit gyűlölhetünk; izgulni sem lehet, hogy a végén a jó győzzön, és a rossz elbukjon, nincs szerelmespár, akiért drukkolhatunk, hogy egymáséi legyenek. Hát akkor mi történik másfél órán keresztül? Az üstdobos apró üzleteket köt, megpróbál egy picit jobban élni, ezen keresztül megismerhetjük a mindennapi életet Tbilisziben, és megállapíthatjuk, hogy lényegét tekintve nem sokban különbözik a miénktől. A rendező elidőzik egy-egy arcon, sorson, pillanaton, amely megható, vagy mulatságos. Nagyszerű lírai, vagy ironikus pillanatokat élhetünk át. Valamikor biztosan volt közönsége az ilyesminek, de ma már kit érdekel mindez?

Gondoltam, egyszer biztosan megjön az esze ennek a grúznak, csak megtanulja, mi az a filmrendezés és megkomolyodik, ezért hát, mikor alkalmam nyílt, Tbilisziben megnéztem a harmadik filmjét is. Pasztorál a címe. Már ez sem túl biztató. Ki néz ma már pásztorjátékokat? És ismét csalódnom kellett. Megint olyan történet, amely említésre sem méltó. Ráadásul Joszeliani úgy filmesít meg, hogy – akár akarja, akár nem – ezekben a semmi kis históriákban ott van a szeretete, a gyűlölete, a humora, az éleslátása, azaz minden ott van, ami őt a mindennapi életben jellemzi. Korszerűtlen magatartás.

Az igazi mesterember a történetre összpontosítja minden figyelmét, és nem engedi, hogy a filmjét saját személyisége, az egyénisége eltorzítsa. Ma már tudjuk, hogy a film nem holmi olcsó játék, az úgynevezett „önkifejezés” eszköze, lehetőség mindenféle jöttmentnek, hogy olyasmiről beszéljen, amit úgyis mindenki tud. Nehéz időket élünk, sehol és senkinek nincs kidobálnivaló pénze a kultúrára. Szemünk előtt mennek tönkre és olvadnak össze egymás után a nagy, patinás filmkészítő cégek. Ilyenkor azt kell tudni, hogy a közönség hol, mikor és mitől nevet, vagy sír, aszerint, hogy mihez van kedve. A film – ha Joszeliani egy kicsit is odafigyelne, rájöhetne – ma már a szórakoztatóipar egyik fontos, sok pénzt felemésztő, és csak jó esetben jól jövedelmező ága. Az emberek azért mennek moziba, hogy gondjaikat-bajaikat elfelejtsék, szeretnek izgulni, szeretnek nevetni, mindezt lehetőleg úgy, hogy aki a vászonról hozzájuk beszél, ezt érthetően, egyenesen tegye, ne csűrje-csavarja a mondanivalóját. Nem szeretik, ha ugyanazt látják a moziban, mint amit a vetítés előtt és után otthon, az utcán, vagy ahol éppen jártukban-keltükben megfordulnak. Ez ma már nem újság, sokan tudják ezt azok közül, akik igazi filmrendezők. Pontosan felmérik, hogy mit szeretne most a közönség, mennyiben változott a gusztusa tavaly, vagy tavalyelőtt óta, és ehhez alkalmazkodva készítenek új meg új filmeket évről évre. így aztán nem is marad el az anyagi siker. De nem csak anyagi, mesterségbeli becsülete is van az igazi jó filmeknek. Ma már ott is tudják ezt, ahol elbírálják, hogy melyik a jó film, és melyik a rossz.

Tavaly, abban az évben, mikor Joszeliani harmadik filmjét, a Pasztorált bemutatták egy kis párizsi moziban – Cannes-ban a Mindhalálig zene kapta meg a nagydíjat. Természetesen fel sem merül, hogy a két film között ezen az igen laza időbeli egyezésen kívül bármiféle közösség létezne. A díjnyertest csupán példa gyanánt említem – hiszen itthon is látható a mozikban –, mint korszerű, minden igényt kielégítő filmet. Joszeliani első két filmje, a Lombhullás és az Élt egyszer egy énekes rigó is látható volt mozijainkban, természetesen közel sem nézték meg annyian, mint ezt – a közönség igényeit példaszerűen kielégítő – amerikai filmet.

A Pasztorál nálunk eddig ismeretlen. A története annyira vékonyszálú, hogy szinte el sem mesélhető. Néhány Tbilisziben tanuló konzervatóriumi hallgató nyaralni, vagy inkább gyakorolni megy egy hegyi falucskába, és az ő szemükkel, meg persze a rendező szemével bepillantást nyerhetünk az ott élők közül tízegynéhány ember életébe. De nem történik velük semmi különös. Családi házat építenek, az anyagot Isten tudja, hogy szerzik hozzá, nagyon valószínű, hogy lopják. Egy öregember állandó harcban áll az erdőőrrel, kijátssza, ahogyan tudja, hogy rőzséhez jusson. Jó, ez a szála a történetnek néha alkalmat ad egy kis nevetésre, de persze ezt sem használja ki kellőképpen a rendező. Ahelyett, hogy alkalmunk lenne egy-egy jól felépített poénon hangos nevetésben kitörni, az öregember és az erdőőr harca halkan és finoman húzódik végig a történeten, az igazi nagy poénokat késlelteti, vagy éppen el is hagyja a rendező, nekünk, a nézőknek csak annyi örömünk lehet, hogy az egész történeten keresztül szeretetteli csöndes mosollyal figyeljük őt.

A falu egyik vezetője dinamittal halászik. Most sem az alaposan előkészített poén robban a dinamittal együtt, a világért sem! Mikor a robbanás eldördül, azt sem tudjuk, mi történt, mintha a rendező – a filmje szereplőivel együtt – ijesztgetni akarna bennünket. Csak szépen, lassan derül ki, miről is van szó, így persze már nem lehet akkorát kacagni rajta.

A zenészek házigazdájának lánya szerelmes lesz az egyik fiúba. Végre egy izgalmas szerelmi szál – gondolná az ember, de nem. A csitrilány nem mer szerelmet vallani, még kimutatni is szégyelli az érzelmeit, a fiú meg persze észre sem veszi ezt. A néző is csak akkor, ha nagyon figyel. A lány aztán egyedül marad, mikor a film végén a zenészek elutaznak, és végtelen, soha nem múló fájdalommal néz a távozók után. Látszik, hogy egész életében nem felejti el azt a fiút. Miért nem mondta meg neki, hogy mit akar? Akkor legalább izgulhatnánk, hogy egymáséi lesznek-e a végén.

Szóval, semmi izgalom, semmi feszültség, se zene, se tánc, se vér, se halál, csak finom irónia, finom líra, finom humor, érzékeny szeretet, halk szerelmek. Soha, semmit se mondanak ki egyenesen. Nem tudom, kit kell szeretnem, és kit kell gyűlölnöm, mert nem mondják meg, akár magam is eldönthetem. Mit vár tőlem ez a rendező, miközben a filmjét készíti? Azt hiszi, hogy ezeket az embereket akarom látni a pénzemért? Ezeket, akikkel semmi különös nem történik, csak szeretnek, csalódnak, ravaszkodnak, dolgoznak, szóval: élnek?

Azt hiszem, Joszeliani a múltban él. A képregény korában novellát ír, a rockzene korában vonósnégyest komponál. De hát ki olvas ma novellát? Ki hallgat ma vonósnégyeseket? Lehet, hogy akadnak még néhányan, de nem hiszem, hogy sokan volnának. Sőt, egyre kevesebben. Mint ahogy Joszelianihoz hasonló, magát filmrendezőnek tartó és efféle filmeket csináló alak is egyre kevesebb van. Ma már más világot élünk, máshogyan gondolkodunk, ha egyáltalán gondolkodunk, ezek a Joszeliani-félék pedig azt hiszik, hogy fontos dolgokat mondanak el, vagy ha nem is hiszik, de biztos, hogy csak így és ezt tudják. És ahogy ez ma egyre kevesebb embert érdekel, úgy holnap már senkit sem fog érdekelni. Ma már nem ez a tempó. Korszerűtlen figura, komolytalan ember, aki nem hallgat az idők szavára. Csak csökönyösen hajtogatja a magáét. Mintha neki volna igaza.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/10 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7301