KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/október
JEGYZET
• Koltai Ágnes: Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Létay Vera: Csak kézfogás Mephisto
• Zalán Vince: Szemben a történelemmel Ideiglenes paradicsom
• Ágh Attila: Mit ér a néptanító, ha magyar? Sára Sándor dokumentumfilmjéről
• Koltai Ágnes: Rubljov és gőzgép Világot teremtők
• Kulcsár Mária: Kabala és Facsiga Forgatási napló
• Báron György: „Holnapja nincs ez éjnek...” Éjszaka külsőben
• Takács Ferenc: Filmklisé és realizmus Kék gallér
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gazdag Gyula: Ki hallgat ma vonósnégyeseket? Otar Joszeliani
• N. N.: Otar Joszeliani filmjei

• Molnár Gál Péter: Az emberarcú vámpír Drakula és Nosferatu
VITA
• Császár Ferenc: Filmreformra van szükség! Vita a filmforgalmazásról

• Bársony Éva: 30 éves a magyar szinkron
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Történelem az arénában Pula
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Ratataplan
• Ardai Zoltán: Lidérces álmok
• Barna Márta: Fészek a szélben
• Harmat György: P. S., a avagy a könnyelműség határai
• Deli Bálint Attila: Rendőrök háborúja
• Loránd Gábor: Őrült napok
• Ardai Zoltán: ...és megint dühbe jövünk
• Képes Júlia: Zűrzavar a fellegekben
• Gáti Péter: A kölcsönkért gyufa
• Koltai Ágnes: Zsaru vagy csirkefogó?
TELEVÍZÓ
• Lukácsy Sándor: Mikrotársadalom vagy történelem? Zokogó majom
• Csala Károly: Televízió, novellaosztály
• Domonkos László: Empátia, telefonnal
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Az értelmezhetőség határai
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Neveletlenek
• Karcsai Kulcsár István: A folyó vonala

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Forgatási napló

Kabala és Facsiga

Kulcsár Mária

KABALA. Rendező: Rózsa János. Forgatókönyvíró: Kardos István. Operatőr: Ragályi Elemér. Főszereplők: Nyakó Júlia, Jakab Zoltán, Garas Dezső, Esztergályos Cecília.

 

– Falu végén kurta kocsma – nyögi egy félájult gyerek vigyázzállásban, izzadt tenyere kék úttörőnadrágjára feszül.

– Mást nem tudsz? – Rózsa János a Parker tollat csattogtatja. A Filmgyár KISZ klubjában keressük új filmje főszereplőjét.

– Te, te, te és te – bökdös egy ujj ugyanekkor a levegőbe egy angyalföldi hatodik osztályban, piros fülű fiúk emelkednek fel a padból.

– Szerdán tízre bejössz a filmgyárba, megtanulsz egy verset – hadarja Kőbányán ötvenedszer egy asszisztens, kattan a fényképezőgép.

Egyetlen tanterem sem maradhat ki. Ha Rózsa megtudja, hogy valaki kihagyott egy osztályt, visszaküldi. Hátha ott ül az igazi. Forgatókönyv még nincs, a téma: egy testvérpárnak elválnak a szülei.

– Mégis, milyen típusú gyereket hozzunk?

– Tehetségeset.

A pinceklubban a fiú még mindig vigyázzban áll. Száját hangtalanul mozgatja, jelezvén, hogy gondolkozik, szeme a plafon alatti szellőzőablakon át kibámul a verőfényes tavaszba. 1980 májusa van.

Miskolcon, Debrecenben és Pécsett sem bújhat el a szemünk elől egyetlen tizenegy éves fiú. Kartondobozokban adatlapok ezrei. Közben megszületik az irodalmi forgatókönyv, a címe: Kabala. így múlik el a tél.

Mint megannyi Mikulás, mosolyog a stáb: a gyerekek Janikovszky Éva meséit játsszák. Már csak öt fiú nem nyiratkozhat. Facsigának hosszú frizurával kell kezdenie a filmet, hogy a kamera előtt vágják le a haját a történet felénél.

Jakab Zoltán megakad, és hirtelen sírni kezd. Már játszott egy tévéfilmben. Mindenki odarohan, csoki, szörp. Később elsuttogja, hogy egy szót sem ért a családi élet viszontagságairól szóló szövegből. Fóti gyerek. Lehiggadva remek érzékkel játssza el a jelenetet, Ragályi Elemérnek is tetszik, szép arcú gyerek, este Óvári Lajos gyártásvezetőnk elégedetten áll az ajtóban, megvan Facsiga.

– Hát megnyírtak odabent. – Zoli feje olyan másnap reggel, mint egy rosszul leborotvált újoncé. Vigyorog.

Még nincs Kabala. Ági a Népszínházból fel-alá járkál az előszobában, Melinda kuncogva, hangosan olvassa a szöveget, Nyakó Juli a sarokban imbolyog egy széken, mintha egész testével bólogatna, mereven maga elé néz, bő fekete szoknyája szétterül. Tréfás angol versikéket tanulnak. Rózsa százféleképpen mondatja el velük, humorukra, játékosságukra van szükség, hogy annál megdöbbentőek legyenek majd a drámai jelenetek. Melinda és Ági jópofák, bohóckodnak, Juli rezzenetlen arccal szaval. Rózsa könyörög neki, hogy csináljon valami mást, aztán összevesznek.

Zsong a fejünk, többórányi videó-anyagot néztünk vissza az Objektív Stúdióban, az utolsó felvételeknél tartunk. Melinda és Ági jópofán bohóckodnak. Nyakó Juli rezzenetlen arccal szaval. Mint Buster Keaton, ellenállhatatlanul mulatságos. Tudja, hogy nem a felvételen megjelenteknek kell játszania, hanem csak a kamerának, amely közelről mutatja az arcát. Olyan szabad szemmel észrevehetetlen apró mosolyai, mélyreható tekintetei vannak, amiket csak a vásznon megjelenő arcán láthat meg a mozinéző. Hogy ezt milyen módon éri el, az ő titka. Filmszínész. Ó győzött.

Háromszáz megjegyezhetetlen, szürke arc. Rózsa megfordul, és emelt fejjel, határozott léptekkel kimegy a statisztaválogatásról. Megköveteli az érdekes, hiteles figurákat. Ettől kezdve az asszisztensek a csövesek, arabok, rendőrspiclik, nepperek, munkásszállón élő cigányok meghitt ismerőseivé válnak.

Hat egyforma csokitorta, enyhén feszélyezett hangulat, első jelenet, első felvétel, 1981. április 13. Rózsát megijesztette, hogy Jakab Zoli egyáltalán nem érti a film történetét, s alapfogalmakkal nincs tisztában saját szövegében, az apát játszó Garas Dezső nem ért egyet Rózsa munkamódszerével, de fegyelmezi magát, Juli utálja a ruháját, Tóth Enikőnek vizet fröcskölnek a hajára, a mesebelien fehérhajú házinéni döbbenten figyeli a nyüzsgést, ráadásul egy vadidegen kisfiú nagymamáját is el kell játszania. Zoli boldogan bámul a születésnapi gyertyák lángjába.

– Kétszer leszek tizenegy éves!

Hat egyforma csokitorta, ismétlés.

Az első napi zavar a vásznon is meglátszott. Most részletezőbb, pontosabb a jelenet, világosak a kapcsolatok. Az elmúlt napokban kialakult a film stílusa, megszűnt a kapkodás.

Csigaversenyt rendeznek a stáb éppen nem dolgozó tagjai az esőáztatta járdán.

Bent a szobában két színész viaskodik egymással, a szerepével, önmagával. Garas Dezső hatalmas rutinja, stílusérzéke megtorpan Juli elnyújtott szünetei, láthatatlan mosolyai, szögletes gesztusai előtt. Amikor Kabala bátortalanul az ölébe ül, hogy öccse sorsának rendezését cirógatással zsarolja ki apjából, Garas privát sutaságot sejt a mozdulatban, megvető fintort vág a nyakát ölelő lány háta mögött. Juli „kamerába játszó” módszerének nagy hátránya, hogy partnerével sem érzékelteti eléggé érzelmeinek változását. Ó is tudja, egyre riadtabb, görcsösebb, a stáb nyüzsög. Szünet. Juli felpattan a székről, Rózsa ül a helyére, kéri Garast, ne bántsa a lányt, tehetséges, jót akar, próbáljon kicsit alkalmazkodni a stílusához, Julival pedig a kályha melletti sarokban suttog néhány szót: „engedd el magad... ne légy folyton olyan búval bélelt... fűzd apádat, mint egy fiút!” Üldögél a két színész, távol egymástól, magában, aztán próba. Végig egymás szemébe néznek, dühödten kutatják egymás tekintetét, arcrezzenéseit, reakcióit – komolyak. Újabb próba, mélyül köztük a kontaktus, egymás szavába vágnak, nő a csend a szobában. Garas pálinkával kínálja Julit, egyszerre mosolyodnak el. Apa és lánya kacsint össze.

Két locsolókocsi közeledik a Cirkusz előtt, vízsugarukon megcsillan a kora reggeli napfény, nyomukban rohan egy felvételvezető. A „Liget” bisztró előtti pultnál először együtt a filmbéli család: Esztergályos Cecilia, Garas, Juli és Zoli. A járókelők bámulják, nevükön szólongatják őket. Rózsa nem engedi lezárni a területet, hogy igazi háttérmozgás legyen a képen. Elindul a felvétel, az időközben megfogott locsolókocsik körbejárnak az úton, Ragályi a pult körül kering a kamerával, a színészek esznek, isznak, beszélnek szerepük szerint: váratlan látványosság az Állatkert és a Vidámpark mellett. Három fiú felvétel közben leszólítja Esztergályos Cilit. Egy nagylétszámú óvoda is bekígyózik a képbe libasorban, gyerekdalokat énekelve, és akkor Garas üvölteni kezd. Kikéri magának.

Jakab Zoli felborít egy poharat. Helyreteszi, újra felborítja, állhatatosán próbál, önszántából, magának. Azt kell majd eljátszania, hogy vörösborral önti le mostohaapját, miközben úgy tesz, mintha véletlen lett volna. A kellékesek vörösborszínt kevernek, damasztabroszt mosnak, Koltai Robi a szemüvegét keresi. Zoli tizenötödször löki fel az üres poharat, a mozdulat most sikerül, bólint, de újra kezdi.

– Nézzétek! –súgja Rózsa. Most szerette meg a gyereket.

Megcsörren a telefon. Beolvassák a laboratórium jelentését: a születésnap jelenet negatívkarcos, használhatatlan.

Három egyforma csokitorta. Rózsa nincs jelen.

Délelőtt felpolcolt lábbal üldögélt a vágószobában, tokszalag-szakadás.

Operálják.

Ugyanekkor Zoli elfújja a tizenegy gyertyát. Rózsa utasításai alapján Ragályival felvesszük a jelenetet, két óra alatt végzünk. Összeszokott társaság, jól begyakorolt születésnap.

Beágyazott porcelánbabák, művirágok, színezett esküvői képek. A szomszéd szobában beágyazva icipici százéves öregasszony, fején apró fehér konty, mozdulatlan. Valami nincs rendben. Járkálunk a kerepes-tarcsai házban, Rózsa járógipsze kopog a tornác kövén.

– A fal! – nyögi Nagy Vili díszlettervezőnk.

– Kifestettük a maguk tiszteletére! – fakanál-kerek arcú háziasszonyunk szélesen mosolyog. Használhatatlan. Hazamegyünk.

Székely B. Miklós sámlin ülve hagymát kötöz. Ő játssza a bolgárkertészt, aki kosztért-kvártélyért megveszi magának Kabalát. Most meg kell pofoznia.

– Ne kíméld! Egyszer kibírja. – Rózsa úgy tesz, mintha pofon ütné a lányt, de az utolsó pillanatban megállítja a kezét.

– Csak nyugodtan! – Juli nevet. A helybéli kertészlány is kuncog. Székely gondosan hozzákötözte hüvelykujját a hagymacsokorhoz.

A felvételben már ügyesen csavargatja a raffiát, tekintete egyre sötétebb, hirtelen felpattan, a lendülettől kissé megcsúszik, irtózatos ütést mér Kabala arcára. Juli megtántorodik, szeme megtelik könnyel. Csettenve leáll a kamera, dermedt csönd. Székely ólmos lassúsággal visszaül a sámlira, arcán leírhatatlan fintor.

Bőrnadrágok, szöges dzsekik, Beatrice-kendők, egy csillagos álarc, egy pengevékony napszemüveg. Mexico zsíros kalapja, Szilvia, a szipukirálynő színes agyaggyöngyei. Rózsa világoskék nadrágjában, vasalt ingében otthonosan sántikál közöttük a tenyérnyi lakásban, nyugodt, komoly, pontos instrukciókat ad. A gyerekek elfogadják, eszükbe se jut, hogy cikizzék.

A Klauzál utcai mosoda valaha fürdő volt. Virágos, madaras csempedarabok látszanak ki a szennyeshalmok közül, egy fajansz gyümölcscsendélet az aládúcolt vasalóhelyiséget díszíti, egy márvány falikút maradványa lúgos párába vész. Ablak sehol, csupasz gerendák, forróság. Pirotechnikusunk olajfüstöt fúj szét, hogy a gőzös levegő érzékelhető legyen a képen.

– Munkásszállás, anyukám? Az nem neked való! – Gaál Erzsi a gyerekek későbbi főbérlőjét játssza, akit most faggat Kabala a szálláslehetőségekről.

– Ne kérdezd! – szól neki Rózsa. – Tudod, hogy nem neki való, kicsit lenézed ezért.

Újabb felvétel, beindulnak a körbeforgó mosókádak.

– Munkásszállás, anyukám?

– De nem is gúnyos. Egyszerűen megállapítod. Halkan beszélj.

A fojtó füst közepén állnak, dől róluk a veríték.

– Kérem szépen, szétázik a ruha, hadd vegyük ki.

– Most nem lehet. Felvétel lesz. Amíg pontosan nem szól az az egy szó.

Farkasszemet nézünk a bableves fölött.

– Ha nincs Mari, nincs munkásszállás. – Rózsa sérült lába oldalt kinyújtva egy széken pihen. Most vették le a gipszet, pokoli fájdalmai vannak, a megerőltetéstől csonthártyagyulladást kapott.

– Most tudtuk meg, hogy nem ér rá.

A lány a mosoda egyik szereplője, a délután sorra kerülő munkásszálló-jelenetben is szükség lenne rá, de este előadása van Kaposváron.

– Van ott hat másik lány, és máris vár húsz eredeti statiszta. Nem lehetne...

– Megmondtam.

És nem forgatunk aznap délután. Másnap vesszük fel az anyagot, teljes létszámmal, Maristul.

Éjszakánként egymásról álmodunk. Agyunk nem győzi törölni a felgyűlt fáradtságanyagot. Miért csak hónapok múltán szelídül tréfás-bolond anekdotákká a forgatások gondja-baja? Miért betegszünk kis híján bele ezekbe a történetekbe, amikor ott állunk a kamera körül? Miért hajtjuk magunkat úgy minden pillanatban, mintha soha többé nem tehetnénk a dolgunkat? Mert ugyanúgy már nem tehetjük, a film rögzíti a másodpercek eredményét. Azzal az erőfeszítéssel dolgozunk, amivel nagy-nénikénk rendezi arcvonásait a fényképezőgép előtt, tudjuk, hogy ezt nézi majd mindenki, évekig.

– Azt mondtam, hogy zavar. És akkor a Manyi néni levágta.

– Manyi néni! – Jakóts Kati sminkmester arca hófehér.

Zolit már megint megnyírták, és Manyi néni nem bizonyult sem szakavatott fodrásznak, sem fegyelmezett filmesnek. Nem tudja, hogy Zoli még kevésbé rendelkezik most saját életével, mint máskor. Arca, haja azé a már leforgatott beállításé, melyben elindult a mozi felé, melynek előcsarnokában állunk. Nem változhat meg filmbéli másodpercek alatt.

Kocsival a filmgyárba rohannak, és mikor visszatérnek, Zoli a régi, Kati tincsenként tűzött hajat a fejére. Másnapra kész az első-hátsó kiegészítő paróka, ebben játszik a gyerek, míg ki nem nő a haja.

Este üdvözletünket küldjük Manyi néninek.

Kabalát beszívott állapotban megerőszakolják egy építkezésen, magához térve barátját teszi felelőssé a történtekért.

Rózsa átfogja Juli vállát, néhány szót súg neki, aztán teljes csöndet kér, szól, hogy ne indítsuk hangosan a felvételt.

– Akkor kezded, amikor akarod! – mondja halkan.

Juli háttal áll nekünk, mozdulatlan, minden izma megfeszül. Hirtelen egy picit hátraint a kezével, megfordul, arcán ömlenek a könnyek. Leborul a földre, hisztériásan veri partnerét, „miért hagytad?” – kiáltja, és zokog, zokog percekig.

– Ennyi! – mondja Rózsa, mindenki szeme könnyes, Juli meg elröhögi magát:

– Hülyék!

– Doki!

Sipos László fh. kezéből dől a vér. Garázda férjként össze kell törnie egy szobát. Az üvegajtót egy pokróccal kéne bevernie, amit elejt. Puszta kézzel töri be az üveget, csak a felvétel le ne álljon.

Vezető nélküli kocsi száguld a lejtőn, a szakadék szélén, megáll. Autóbalesetet gyakorolunk, távirányítású Zsigulival. A mélyben ház, kis kert, a földszinti lakó kitágult rövidnadrágban locsolja az egyetlen tő ványadt rózsát. A tetőn egy szakállas mérnök a fejét csóválja, az autó orra a házat célozza.

Mint egy versenyparipa, élete legfontosabb futama előtt áll az autó a meredek utca tetején. Alatta, benne, elöl és hátul egy-egy technikus bíbelődik, így még nem ismerték autónak minden csavarját. Végeztek, egyikük felemeli a kezét. A szakállas a háztetőről visszaint, kezében irányítódoboz, alig nagyobb, mint a játékautóké. Felvétel lesz. Kíváncsi tömeg, hat operatőr, tévések, szakértők, mentőautó, kiürített utca, feszült csönd. A mérnök keze újra a magasban, aztán a vezérlő gombokon, az autó megindul a lejtőn, a volán mögött Juli élethű bábuja. Egyre gyorsabban száguld, nagy ívben száll a szakadékba, kétszer átfordul, aztán megáll a kijelölt helyen. Bal hátsó kereke a rózsatövön. Egy percig csend van, még sérti a füleket a karambolozó autó összetéveszthetetlen hangja, elsőnek a technikusok mozdulnak meg, futnak egymás felé a lejtőről, a házból, a tetőről, össze-ölelkeznek a szétlapult, gyűrött roncs előtt, ezért dolgoztak hónapok óta.

A bábut gyorsan kicseréljük Julira, akit a főiskolai felvételi szünetében hoztunk a helyszínre. Türelmetlenül mocorog a kényelmetlen roncsautóban, Szent Johannán már túl van, de még táncolnia kell a tanári kar előtt.

Este harmincan ülünk a tévéhíradó előtt az öltözőnek használt lakásban.

– A muszter! – üvöltünk, mikor feltűnik az autónk, és ujjal mutogatunk a képernyőn megjelenő kollégákra, mint az óvodások.

Zoli nyakát vastagon le kell sminkelni: kék, zöld, lila. Egy nyolcadikos megfojtogatta éjjel az otthonban, ellenszenvesnek találta a kis filmszínészt. Patronáló anyja magához veszi a gyereket.

Zümmögve szánt végig a borbély villanygépe Zoli fején, az öreg fodrász jól felnyírja a tarkóját, ahogy kell. Nem látja magát, a kamera van vele szemben. A felvétel végén a tükörhöz szalad. Egy percig némán nézi félkopasz fejét, aztán egy órát sír.

– Mit szólt anyukád a frizurádhoz? – kérdezgetjük másnap.

Zoli titokzatosan vonogatja a vállát.

– Na? Mégis?

– Hogy le vannak szarva a filmesek! – suttogja.

Halálsikoly, zuhogó üvegszilánkok.

Julit a hatalmas vaskarikába fogott autóba szíjazták, kézierő hajtja, minden áttétel nélkül. Technikusok, világosítók, építészek, bühnések, kellékesek állnak a nagy fémkeréknél, nyögve-hórukkolva forgatják sebesen. A szerkezet négyszeri átforgatás, üvegtörés után leáll. Juli kikászálódik, remeg a félelemtől. Ez volt az utolsó felvétel. Stábfotóra gyülekeznek a munkatársak az autó előtt.

Az első nézőt Klárinak hívják. Szinkronvágó, most ismerkedik az összeállított anyaggal. Amikor felgyullad a villany a vetítőben, szipog kettőt, aztán legördül egy könnycsepp az arcán, felavatva a filmet a közönség nevében, 1981 augusztusában.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/10 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7298