KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/február
• Szabó B. István: Évtized-váltás Jegyzetek a XIV. Magyar Játékfilmszemle előtt
• Zalán Vince: Etikai parancs és történelem Beszélgetés Fábri Zoltánnal
• Bikácsy Gergely: A fájdalom árnyéka Rekviem
• Almási Miklós: A jóság traumája Kettévált mennyezet
• Zalán Vince: „Tehetetlen vagy!” Szabadgyalog
• Csala Károly: A „nyakig szegények” köztársasága A bankett
• Lengyel Balázs: Aranyhörcsög a babaházban Szeleburdi csalás
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Blöffök és szerelmek San Sebastian
• Zsugán István: Eleven dokumentumok Nyon

• Tasi József: Villa a Vorosilov úton Beszélgetés Fehér Imrével a népi kollégiumokról
• N. N.: Fehér Imre (1926–1975) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Pukk!
• Harmat György: A Birodalom visszavág
• Zsilka László: A vágtató huszárosztag
• Hollós László: Variáció egy szerelemre
• Bognár Éva: A Vízesés fia
• Loránd Gábor: A férfiak pedig nem sírnak
• Koltai Ágnes: Napfivér, Holdnővér
TELEVÍZÓ
• Kovács András Bálint: Omlet, a jugoszláv ifjúmunkás
• Csepeli György: A tulajdonságok nélküli televízió
• Faragó Vilmos: Modor „A technika nyomasztó ugyan...”
• Baracs Dénes: A sajt mellé hírkosár A francia televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Filmévkönyv, 1980
• Csala Károly: Az „új spanyol film”
POSTA
• Tasnádi Edit: Saját forgatókönyvének szerepét játszotta el Olvasói levél
• Szabó László: Fekete Ferenc Olvasói levél

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Omlet, a jugoszláv ifjúmunkás

Kovács András Bálint

 

Ivo Brešan Omletje elég sok szálon kapcsolódik Shakespeare Hamletjéhez ahhoz, hogy felmerüljön a gyanú, vajon nem Hamlet-parafrázist látunk-e. A jugoszláv faluban történő események néha kísérteties párhuzamot mutatnak a dán királyi udvar cselszövevényeivel. A falu titkára elsikkaszt tízmillió dinárt, és a biztonság kedvéért börtönbe juttatja a szövetkezet ártatlan könyvelőjét. Skoko, a könyvelő fia azonban nem nyugszik bele a gaztettbe, és mindenáron le akarja leplezni a zsarnokot, ő viszont Skoko szerelmét felhasználva (akinek az apját ráadásul a markában tartja) kikémleli a fiú szándékát, és gondoskodik a veszély elhárításáról. Brešan egy gúnyos fintorral az egész történet keretének egy, a faluban előadandó Hamlet – ahogy ők mondják: Omlet – előadás megszervezését teszi meg, amit a titkár a kultúrmunka fellendítése érdekében rendel el. Ez az előadás azonban – legalábbis a néző előtt – lerántja a leplet arról a hatalomról, amely korrupt manipulációval börtönbe juttatta az ártatlan öreg Skokót. Shakespeare darabja a falu uralkodóinak kezei között lassan átalakul: minthogy túl nehéz nekik, először a tanítóval leegyszerűsíttetik, majd teljesen átíratják úgy, hogy az előadás végül nagyon kevéssé hasonlít az eredetire, viszont annál inkább tükröződni kezdenek benne a falu hatalmi viszonyai és e hatalom mechanizmusa.

Ez az a mozzanat, ahol Brešan önállósítani tudta darabját, és a hamleti reminiszcenciákat félig ironikusan, félig komolyan véve utalásként tartotta meg a műben, kizárva ezzel a parafrázis lehetőségét. Gát György tévéjátéka épp ezen a ponton változtatta meg a dramaturgiát. Ő valóban Hamlet-parafrázist csinált a műből: a darab végét átalakítva végigvitte Hamlet és Omlet (ugyanis Skoko játssza a falu előadásában a főszerepet) sorsának párhuzamát, amivel nemcsak dramaturgiailag, hanem az alapkoncepció szintjén is felforgatta Brešan elképzelését. Az eredeti darabban Skoko kapcsolata Hamlettal a legmélyebb szinten is kimerül abban a nagyon keserű tényben, hogy Skoko csak Hamletként (vagyis Omletként) játszhatja el azt a szerepet, amivé ő a valóságban is válni akar: a zsarnokot leleplező szerepét. A tévéjáték dramaturgiája viszont Skokót teljesen Hamletté avatja – alaptalanul. Ha Skoko-Omlet problémája hasonlít is valamennyire a Hamletére, a dán királyfi világa alapvetően különbözik a jugoszláv ifjúmunkásétól. Míg Hamlet esetében az egyszemélyes és nyílt zsarnoksággal elvileg szembehelyezhető – kellő erő birtokában – az individuális ellenállás, Omlet esetében ez nem lehetséges. Egyrészt azért nem, mert a vele szemben álló hatalom a látszat ellenére sem egyszemélyes, hanem kollektív, másrészt zsarnoki jellege nem nyílt, hanem burkolt, s e burkoltság egyfajta színházi jelleget kölcsönöz neki. E hatalom zsarnokságának haszonélvezői nem tesznek mást, mint a hatalmukat legitimáló hamis tudat – az, hogy a hatalmat a többiek nevében és érdekében gyakorolják – törvényeinek engedelmeskedve (értsd: a megfelelő morális és politikai hivatkozásokat a megfelelő alkalomkor felhasználva) ennek leple alatt hatalmukat saját érdekükben használják fel. Mármost ehhez kettős értelemben is látszat fenntartása szükséges: először is annak látszata, hogy a hatalom jelenlegi képviselői a legmegfelelőbbek képviseletre, másodszor, hogy saját érdekük nem különbözik a köz érdekeitől. Omletnek tehát nem egy zsarnokkal kell szembeszállnia, hanem a zsarnokság egész mechanizmusával, amire nemcsak azért nem képes, mert; egymaga gyenge hozzá, hanem mert a valóságról be kell bizonyítania, hogy színház. Ez szinte megoldhatatlan feladat, hiszen a zsarnokság eme burkolt formája azért működhet, mert létezik az emberek részéről a látszatba vetett egyfajta bizalom, amivel a hatalom manipulálni tud. Amíg ez a bizalom fennáll, hiába leplezi le bárki a színházat, gonosztevőnek, legjobb esetben őrültnek fog kikiálttatni.

Íme, az ellenképlet: Hamlet őrültnek tetteti magát, hogy leleplezze a zsarnokot, Omletet őrültnek nevezik, hogy a zsarnok ezzel leplezze magát. Skokónak sokkal nagyobb feladattal kell megbirkóznia, mint Hamletnak: egy igazságtalan hatalom igazságába vetett bizalmat kell megdöntenie úgy, hogy közben a hatalom minden manipulatív kísérletét elhárítsa. Ez a próbálkozása azonban már az első pillanattól kezdve kudarcra van ítélve: éppen abba a csapdába sétál bele, amivel Bukara-Claudius végig a kezében tudja tartani. A titkár ugyanis színielőadást rendez saját kis hatalmi színházának látszatát erősítendő. A dolgokat pedig igazán át nem látó Skoko elvállalja a neki felajánlott Omlet-szerepet, de ezzel el is vesztette ügyét. Hiába próbálkozik a színházat a gonosz leleplezésére felhasználni, ezt az előadást nem ő rendezte, a csapda neki van felállítva. Aki az előadásba belemegy, bármilyen okból tegye is, a zsarnokság álarcát igazolja. Skoko nem látja át ezt a képletet, neki csak tiszta indulatai vannak – hiszen ezért sem Hamlet ő. Újabb ellenképlet: Hamlet színházat rendez, hogy Claudiust leleplezze, itt Claudius rendez színházat, hogy a Skoko-féle izgága alakokat fékentartsa.

Van azonban valaki, aki átlát a színházon, és képes volna cselekvésre. De ő végzetesen tehetetlen, törődött és cinikus; az ő lelkén szárad a legtöbb azért, hogy a zsarnokság színházzá teheti a valóságot. A tanítóra várna a feladat, hogy Skokóval együtt felmondják az amúgy is egyoldalú szövetséget a zsarnokkal, és a színdarabból kilépve leleplezzék a belé vetett hamis bizalmat. Ehelyett a tanító tehetetlenséggel és gyávasággal vegyes cinizmusból beáll a sorba, és kiszolgálja azt, aminek elutasítása volna az egyetlen lehetőség nem csupán önmaga lelkiismeretének, de a hatalomnak megtisztítására is. Brešan nagyon következetes itt: csak az képes a bűnt álcázó színjátékon kívülhelyezkedni, aki a színjátékot álcázó színjátékba sem megy bele. (A Gát-féle előadás többek között ezt sem vette figyelembe.) Skoko erre nem jön rá, a tanító pedig már lemondott arról, hogy ő bármit is tehet. („A butaság már öt faluból üldözött el, meg kell tanulni együttélni vele.”) Ő – az eredeti darabban – szeretné felvenni a hamleti pózt, mert ez bizonyos fokig felmenti a cselekvés alól. Ha gyakorlati problémái során mélyebb egzisztenciális kérdésekig jut el, akkor cselekvési szabadsághoz jut (pontosabban nem-cselekvési szabadsághoz), hiszen az erkölcsi felelősség ily módon csak azután és annak mértékében mérhető rá, hogy a létezés legmélyebb kérdésein való rágódás milyen értékválasztáshoz juttatta. A hamleti póz ezért a felelősség alól való kibújásnak legolajozottabban működő önfelmentő mechanizmusa lehet. A kívülállás választása az ő részéről nem lehet a hamleti töprengés eredménye – egyszerű megalkuvás: tudnia kell, hogy a korrupt hatalmat kiszolgálván, az egyetlen cselekvőképes embert fosztja meg a cselekvés lehetőségétől. Gát azonban felmenti e bűn alól, megadja neki az előkelő kívülálló jogát: a darab végén elmondatja vele „fény és sötétség határán” (a kultúrterem küszöbén) Fortinbras gyászbeszédét.

A rendező tehát az egész alaphelyzetet átalakította, amikor Brešan tragikomédiájából egyoldalúan felerősítette a tragédia oldalát, az egésznek a logikája került így veszélybe. Ennek megfelelően változott meg az előadás alaptónusa is. A kicsattanó, kissé vaskos komédia hangulatát, aminek Brešannál fontos szerepe van, itt egy melodramatikus színezetű, túl komor atmoszféra helyettesíti. Ehhez viszont a dráma alapanyaga elégtelen, hiszen a figurák csak annyira kidolgozottak, amennyire ezt egy komédia megkívánja. Tragédiába átforgatva ez bizonyos lapossághoz vezet.

Meglátszik ez a szerepeken is. Szirtes Ádám a maga nemében kitűnően alakított titkára sokkal visszafogottabb, érzelmesebb, bumfordiságában talán kicsit rokonszenvesebb, mint a kaposvári Paraszt Hamletben – az itt Macsakot alakító – Kátai Endréé, aki valószínűleg a leginkább képes eljátszani ezt az ördögien ravasz, lefegyverzőn erőszakos és világítóan ostoba figurát. A tanító alakja, miután a rendező felmentette az irónia alól, némileg neurotikussá sikeredett. Igazán mindent megtenne a Skoko fiúért, de a hatalom úgy rajta tartja a kezét, hogy mozdulni sem tud. Balkay Géza a lehetőségekhez képest jól adja ezt a kissé hiteltelenül patetikus, és problematikus módon túlhangsúlyozott értelmiségit. Horváth József Polonius-alakítása is említést érdemlő bájosan ostoba bohóckodásával. Skoko figurája, legyünk őszinték, nem a legsikerültebb a darabban sem, és az előadás melodramatikus atmoszférája még tovább rontja Gáspár Sándor esélyeit, aki ily módon a vérbő indulatokkal teli parasztfiút durcás városi szépfiúvá alakítja át. A tenyeres-talpas komédia hiánya a Görbe Nóra alakította Andjának tette a legrosszabbat, belőle egyszerűen sótlan, bár kissé szentimentális hisztérika lett. A mű keserű-könnyed bája így teljesen elveszett. Ha más nem, ez sajnálni való.

A tévéjáték műfaja viszont nyert az Omlettel. Gát György a vágással és a kamerák mozgatásával olyan filmszerűséget tudott elérni, amely teljesen kiküszöböli a műfajban megszokott teátrális hatást, és ez mindenképpen sokat ígérő, annak ellenére, hogy ez a teljesítmény nem feledteti az előadás dramaturgiájának kérdőjeleit.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7189