KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/február
• Szabó B. István: Évtized-váltás Jegyzetek a XIV. Magyar Játékfilmszemle előtt
• Zalán Vince: Etikai parancs és történelem Beszélgetés Fábri Zoltánnal
• Bikácsy Gergely: A fájdalom árnyéka Rekviem
• Almási Miklós: A jóság traumája Kettévált mennyezet
• Zalán Vince: „Tehetetlen vagy!” Szabadgyalog
• Csala Károly: A „nyakig szegények” köztársasága A bankett
• Lengyel Balázs: Aranyhörcsög a babaházban Szeleburdi csalás
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Blöffök és szerelmek San Sebastian
• Zsugán István: Eleven dokumentumok Nyon

• Tasi József: Villa a Vorosilov úton Beszélgetés Fehér Imrével a népi kollégiumokról
• N. N.: Fehér Imre (1926–1975) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Pukk!
• Harmat György: A Birodalom visszavág
• Zsilka László: A vágtató huszárosztag
• Hollós László: Variáció egy szerelemre
• Bognár Éva: A Vízesés fia
• Loránd Gábor: A férfiak pedig nem sírnak
• Koltai Ágnes: Napfivér, Holdnővér
TELEVÍZÓ
• Kovács András Bálint: Omlet, a jugoszláv ifjúmunkás
• Csepeli György: A tulajdonságok nélküli televízió
• Faragó Vilmos: Modor „A technika nyomasztó ugyan...”
• Baracs Dénes: A sajt mellé hírkosár A francia televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Filmévkönyv, 1980
• Csala Károly: Az „új spanyol film”
POSTA
• Tasnádi Edit: Saját forgatókönyvének szerepét játszotta el Olvasói levél
• Szabó László: Fekete Ferenc Olvasói levél

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kettévált mennyezet

A jóság traumája

Almási Miklós

 

Vészi Endre finoman hangszerelt novella-alapanyaga ezúttal úgy látszik nehezebben tűrte a műfajváltást. Az ötvenes években vagyunk ismét, s mit mondjak, ez is zavar egy kissé. Eddig az volt a bajunk, hogy keveset tudunk azokról az évekről, hogy fehér foltként él történelmi tudatunkban ez a korszak – most, mikor örülnöm kellene előtörténetünk elemzéssorozatának, csak zavart érzek: kicsit közhelyesedik a múltelemzés egykor friss látásmódja, állandó kellékei nőttek, manírjai is, s ezekkel, ha nem is bántó egyszerűsítésként, de itt is találkozunk. Legalábbis hiányzik a szintetizáló lendület, a rálátás művészi újszerűsége. Az Angi Vera után ez a film furcsább-sokrétűbb sztorit kínál, de a közlendők lényegét illetően szürkébb marad.

Pedig a történet előterében kirajzolódó figura, Júlia, kitűnően megragadott, talányos karakter és sors: egy munkáslány, de valami egészen különös, szinte érthetetlen autonóm etikával, még életének csapda-szituációiban is tiszta lélekkel. Véletlenül akad partnerére, erre a megzavart személyiségű férfira, pontosabban nem is rá, hanem családjára, a magukra hagyott kamaszlányokra és egy kisfiúra. Mert azonnal úgy érzi, neki itt dolga van, gondoskodnia kell a gyerekekről, ha már így hozta az élet. Akkor is, ha a gyerekek – mint idegent – ki akarják utálni, őt azonban valami légies-tiszta, nem szavakban élő morális parancs vezérli, egy ma már avítt csengésű fogalommal: a jóság. A szerelmet, Széll Árpád egykori nagyember szerelmét is csak kelletlenül fogadja el, nem is meri átélni, csak miután már visszaadja, mert a férfinak nincs már rá szüksége. Karaktere akkor fénylik fel igazán, mikor ebben a zaklatott életű családban rendet akar teremteni, szinte mindenki ellenében, nem törődve a lányok, vagy a mérnök úr bolondériáival, nem egyszer megalázó értetlenségével, sértéseivel. (Orvost szerez az egyik lánynak, ügyvédet a mérnöknek, saját pénzéből, nem igen számítva bármilyen viszonzásra.) Ami természetesen még érthetetlenebbé teszi viselkedését a többiek számára, hiszen jóságával a cseléd és szerető, pótmama és idősebb testvér, idegen és családtag közötti senkiföldjére játssza át magát.

Ez a figura – ilyen, nincs magyarázat. Vészi Endre és Gábor Pál legfőbb érdeme, hogy csak engedi élni, serénykedni ezt a furcsa, autonóm lényt, és nem akarja magyarázni, nem kutat magyarázat után. (Az, hogy végül is beleszeret Széll Árpádba, a mérnökbe, természetes következmény inkább, amit ugyanilyen autonóm módon ad és vesz vissza, mikor már úgy érzi, nincs rá szüksége: ez sem motívum, a szó hagyományos értelmében.) Egy ritkán látható szilárd értékrend vezeti, ami csak megnyilvánul, de nem kommentálható. Csak az a baj, hogy ezt a nem evilágra való etikát a melodramatikus befejezés (Júlia súlyos beteg, és a kórházban már nem tudják megmenteni) az utolsó pillanatban mégis tudtunkra adja.

Mégis: az ő egyénisége nyílt titok. A férfié – rejtélyesebb. Már az első percekben érezzük, hogy egzaltált és agresszív gesztusai-szavai valami traumát rejtenek: a mérnökben valami nincs rendben., S a film e „valami” megfejtése köré építi fel az ötvenes évek atmoszférájának érzékeltetését, a mechanizmus működésének rejtett következményeit. Mintegy a múlt múltját idézve fel. A férfi valamikor – alig pár éve – még futtatott káder volt, aztán lebukott és most „száműzetésben” tengődik egy vidéki építkezésen. Csakhogy a lebukás komplikáltabb história, s a kiderülés filmbeli megoldása, dramaturgiája itt nem tudja eltalálni a történelmi distancia és az emberi tragédia izgalmának arányait. Csak egy csendes mellékmondatból értesülünk a trauma titkáról: Széll Árpád úgy kezdte karrierjét, hogy bár volt hozzá tehetsége, de főnökei tanácsára, vagy az ügy érdekében „feljelenti” jótevőjét, professzorát, aki nem éli túl a meghurcoltatást és a csalódást. Azóta él ez a férfi kisiklott tudattal, mindenkiben gyanakodva, mindenre nemet mondva – rosszul vezekel, ahogy ő fogalmazza betegségét.

A film voltaképpen ennek a rejtélynek, személyiségzavarnak titkát nyomozza, előbb csak mellékesen érintve a tényt, aztán egyre mélyebb rétegekbe hatolva keresi az emberi drámát, de mintha mindig csak a következményeket mutatná. Annyira, hogy a mérnök újabb és újabb őrültségei, életvezetésének már-már neurotikus gyengéi újra be is temetik felfedezett „ősbűn” szerkezetét, azt a kölcsönhatást, ahogy a lélek küzd a felejtésért, önigazolásért, s közben újabb és újabb bűnöket varázsol maga köré, önmaga ellenében, hogy büntessék, hogy legyen miért vezekelnie. Kizáratja magát a pártból, tengelyt akaszt volt felesége kérőjével, aki bosszút áll persze, így újra börtönbe kerül. Ezek a reakciók még érthetőek, mondhatnám strukturálisan is működtek annak idején, nem is kellett hozzá sok neurózis. De kiderül, hogy Széll Árpád jelleme is megváltozott – vagy mindig is ilyen volt? – gyenge karakter. Vidéki száműzetésében is van egy szeretője, s különben is szereti a nőket – de a film sztori-közegében, Júlia földöntúli jóságával szembesítve ezek az „ügyek” felnagyítódnak. Amennyire „ürügy” lehetett annak idején egy fegyelmihez egy-egy ilyen félrelépés, annyira túldramatizálja most az oknyomozó, mából visszafelé elemző történet ezt a tartás nélküli gyengeséget. Papírforma szerint még ez is érthető: Széli Árpád menekül önmaga elöl, újabb és újabb kalandokra van szüksége, hogy elhallgattassa lelkiismeretét. De ezekből a kalandokból olyan reflexfény vetül rá, ami nem azt magyarázza, amit a film keres: a tartásnélküliség derül ki róla, de nem lehet pontosan – egyáltalán? – tudni, hogy ilyen volt-e eredetileg is – s netán ezért vállalkozott szellemi atyamestere elárulására –, vagy csak e morális bukás következményei jelentkeznek menekülési manővereiben, zavart jellemében. Mintha hiányozna e történetből egy láncszem: a rendetlen bűnbánatot látjuk, de még csak utalás sem történik arra, hogy miképp lehetett volna emberileg túlemelkedni ezen a bukáson. A beteg lélek és a kor zavarai párhuzamba vannak állítva, de ez az analógia túlságosan távoli, mert a férfi lelke zárva marad, így nem tudjuk a kettőt igazán egymásra vonatkoztatni. A trauma és az ember pusztító társbérletének drámája végül is titok marad.

Azért is talán, mert Gábor Pál két ábrázolási módszer kombinációjával dolgozik: Júliát belülről, a szenvedés kálváriájának oldaláról láttatja, a férfit viszont csupán kívülről, agresszív gesztusaiból, érthetetlen pálfordulásaiból. S csupán a már-már ellenszenves képhez mellékeli a történelmi traumát magyarázatként. (Sajnos Jan Nowicki sem képes ezt a csupán körvonalaiban élő figurát igazán hitelesíteni. Júliával, Básti Juli érzékeny játékával szemben csupán érdekes, de érdeklődésünkön alig túlkerülő idegen marad.) A rendezés persze segít magán: végül is éppen Júlia földöntúli jóságában és szilárdságában, mint tükörben rajzolódik ki valami a drámából, művészileg elrejtve a megoldatlan sorsproblémát.

Az a bajom tehát Széll Árpáddal, hogy elvont marad, s alakja körül ott ólálkodik a „negatív hős” kliséje, jóllehet a film bonyolult lélekrajz-igénye épp ezt akarja kikerülni. Ezért furcsa ez a habitus, patologikus a személyiség. Csak az nem látszik, miképp ütközik benne a hit és az önként vállalt bűn, a gerinctelenségből kimentett mű-tartás, az önáltatás és önvád, a szégyen és a morális újjáépülés igénye: a belső világ összetettsége. Az, ami annak a kornak egyik – talán nem a legfontosabb, de mindenesetre jellemző – konfliktusa volt. De az sem látszik, miben, hogyan gáncsolja belülről e korszak a különböző irányú erők egészséges ütközését. A következmények átélhetőek, a konfliktus újratermelődésének folyamatát azonban javarészt elfedi a „kívülről láttatás” megoldása.

Lehet, hogy ezt a mérnököt nem kell szeretnünk, de ennél azért többet kellene megértenünk sorsából, jobban vele kellene mennünk belső megosztottságába, különben az ötvenes évek fehér foltja – amit ez a film is felszámolni igyekszik – nem fog eltűnni. Bár sokmindent láthatunk belőle – elhárításokat, kizárási taggyűléseket, börtönképeket és népnevelőket. Mindezt diszkréten, amiben a rendező nagy segítséget kap ifj. Jancsó Miklós képkompozícióitól.

Pontozásos vereség. Úgy látszik, azért is meg kell fizetni a tanulópénzt, hogy miképp lehet elkerülni a szájbarágós történet direktségét – és megőrizni, megmutatni a láthatatlan, de átélhető lényeget.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7174